Kedvenc énekeseim – 6. rész: Chet Baker (Szőke Nikoletta sorozata)
“Kedvenc énekeseim” sorozatom hatodik részéhez érkeztünk, és mivel részemről ezt arany középnek tekintem az éves sorozatból, úgy gondoltam, különleges példaképről kell szólnia mai írásomnak. Valakiről, aki bizonyos szempontból akár kakukktojásnak is minősülhet, hiszen nem klasszikus értelemben vett énekes. Trombitásként ismerte meg a világ 1952-ben, de ez a hangszer is jóformán a véletlennek volt köszönhető, mivel a harsona túl nagynak bizonyult a kezdeti tanulmányaikor. Kedves JazzMa.hu Olvasók! Remélem, máris sikerült felkeltenem az érdeklődéseteket, úgyhogy bele is vágok személyes hangvételű írásomba, melynek főszereplője nem más, mint Chet Baker.
Azzal kezdtem, hogy nem klasszikus értelemben vett énekes, ugyanakkor templomi kórustagként indult az egész zenei pályafutása. A hangszerek világába édesapja, Chesney Baker vezette be, aki profi gitáros volt - édesanyja pedig zongorista -, hamar ki is derült, hogy a kis Chet-nek a rézfúvósok tetszenek a legjobban, azon belül is először a harsonával próbálkozott, de azt gyorsan felváltotta a trombita, mivel utóbbi kényelmesebb volt méretét tekintve. A zene születésétől fogva körbevette Chet Baker-t, mégis kalandos út vezetett odáig, hogy teljesen a zenének szentelje magát. Nálam pont ugyanez volt a helyzet, így megörültem, hogy találtam egy hasonlóságot az életutunkban, persze én közel sem voltam olyan vállalkozó szellemű a kéttannyelvű általános iskolámmal, majd közgazdasági szakközépiskolámmal, ugyanis ő 18 éves korában belépett az Egyesült Államok hadseregébe. Kisebb-nagyobb szünetekkel 1952-ig volt katona, ekkor leszerelt a zene kedvéért, onnantól pedig nem volt megállás.
Gyorsan jött az áttörés, Stan Getz zenekarában kezdett el játszani, majd Charlie Parker hívta el egy koncertturnéra, azt követően már sorra jöttek a meghívásai.
1954-ben csúcsra is ért: a Down Beat magazin olvasói egyszerre szavazták meg az “Év trombitásának” - maga mögött hagyva ezzel abban az évben Miles Davis-t és Clifford Brown-t is - és az “Év énekesének”. Hihetetlen teljesítmény, pláne, hogy ekkor még mindig csak 25 éves volt. Ezen felül volt még egy tulajdonsága, amit minden róla szóló írásban kiemelnek, a Wikipedia pedig így fogalmaz: “Szintén felfigyeltek James Dean szépségű megjelenésére.” Ez is szerepet játszott abban, hogy nem csak szakmai körökben örvendett nagy elismerések és népszerűségnek. Le is csapott rá Hollywood, 1955-ben a „Hell’s Horizon” című filmben debütált, hosszútávú szerződés ajánlatukat azonban elutasította, és inkább a zenész életpálya mellett döntött - a jazzvilág nagy szerencséjére.
A korszak jellemzője a virtuozitás, Chet Baker ezzel szemben pont letisztultságával, dallamközpontúságával, törékeny, lírai hangvételével vált egyedivé. Nem tudom, létezik-e lemez, amit többször hallgattam meg eddigi életem során, mint a “Do It the Hard Way” című lemezét.
Emlékszem, Józsival friss házasok voltunk, ékszerdoboznak hívtuk a kis lakást, ahol elkezdtük közös életünket. Gyakran jöttek fel hozzánk a barátaink, kollégáink, éjszakákba nyúlóan hallgattuk ezt a lemezt és mindig felfedeztünk benne valami újat. Winand Gabi mindig mondta, hogy hallgassak hangszeres felvételeket, főként fúvós szólókat tanuljak meg. A fúvósokon belül a trombita talán az, amelyik a legközelebb áll az énekhez - amúgy is egyik kedvenc hangszerem -, ráadásul Chet Baker egyik legnagyobb ismertetőjegye, hogy abszolút azokat motívumokat ültette át énekes szólóira is, amelyeket trombitával játszott. Egyértelmű volt, hogy ő lesz egyik legfőbb inspirációm, kívülről fújtam - hogy egy kis képzavarral éljek:) - a szólóit. Nálam is mindig a melódia a fő szempont, ha választanom kell, inkább az átgondolt, szépen kibontott, érzelemmel átszőtt dallamok fognak meg, mint a hatalmas virtuozitás.
Chet Baker-től énekesként ne várjon senki nagyívű éneklést, mint mondjuk a teljesen “vokális egyéniségű” előadóktól, neki más az erőssége.
Sajnos az 1954-es szárnyalás után gyorsan jött az első rossz lépés: 1957-től elkezdett heroint használni, ez a függőség pedig egész életében elkísérte. 1966-ban olyan brutálisan összeverték egy kábítószer vásárlás alkalmával, hogy majdnem teljesen ráment a karrierje, kitörtek elülső fogai, gyakorlatilag újra ki kellett alakítania az ansatzát, hogy tudjon trombitálni. Máig az egyik legrejtélyesebb halál az övé a jazztörténelemben, nem lehet tudni, hogy baleset, vagy öngyilkosság történt, amikor 1988-ban Amszterdamban kiesett a Hotel Prins Hendrik szálloda hetedik emeleti szobájának ablakából. Annyi tudható, hogy heroint és kokaint talált a rendőrség, és a boncolás során a szervezetében is kimutatták ezeket az anyagokat.
Mindig nagyon különleges helyet fog elfoglalni a szívemben Chet Baker, több dalt is általa tanultam meg - pl. az „Old Devil Moon”-t, az örök kedvenc „Do It the Hard Way”-t, a „My Funny Valentine”-t, vagy a „Time After Time”-ot. Megvalósította azt a csodás dallamközpontú, érzékeny improvizációt énekre átültetve, amellyel egy új világot nyitott meg az énekesek számára.
