Kedvenc énekeseim – 8. rész: Shirley Horn (Szőke Nikoletta sorozata)
A “Balladák királynője” - így hívják azt a kivételesen egyedi művészt, aki sorozatom 8. részének főszereplője. Egy olyan énekesnő-zongorista, aki el tudta érni még ebben a felgyorsult, számítógépes trükkök által uralt világunkban is, hogy lélegzetvisszafojtva hallgassuk, ahogy letisztultan mesél érzéki, füstös hangján. Hogy megálljunk és adjuk át magunkat az érzésnek: itt az idő szeretni. A Time for Love. Lehet, hogy ebből már páran ki is találtátok, kedves JazzMa.hu Olvasók, hogy mai cikkem kiről fog szólni. Hát persze, hogy a “lenyűgöző” Shirley Horn-ról. “The enthralling Shirley Horn”, ahogy a Down Beat Magazinban nevezték - róla írok most érzelmekkel megfűszerezve, ahogy azt már megszokhattátok.
Amikor elkezdtem énekelni tanulni, Józsi sok felvételt mutatott nekem énekesektől kronológiai sorrendben. Egészen Mahalia Jackson-tól indultunk, aztán sorban jöttek a nagyok, Billie karcos-szomorú egyediségével, Ella-Carmen-Sarah, akik az igazi nagyívű éneklés képviselői, Frank Sinatra laza eleganciájával, Miles Davis-re is erősen ható time-iával és swingelésével, sokan utánuk és egyszer csak elérkeztünk Shirley Horn-hoz.
Az első felvétel, amit tőle hallottam, az ikonikus “Here”s to Life” című lemeze volt. Emlékszem, hirtelen nem tudtam hová tenni. 18 éves voltam, nem értettem, hogy lehet valaki ilyen minimál stílusú énekléssel “nagy énekes”. Szokatlan volt, mivel a szöges ellentéte volt az akkori kedvenc R’n’B-és soul előadóimnak, és az újonnan megismert jazzénekesekhez képest is visszafogott volt. Az a fajta komplexitás, ami őt jellemzi, odafigyelést igényel, nem lehet kapkodni közben, “multitaskaing”-et játszani. Ha őt hallgatod, akkor megszűnik minden más körülötted. Velem is így történt egy váratlan pillanatban: újra megnyomtam a “Play” gombot egy ráérős, napsütéses vasárnap délelőtt, hogy hátha most majd megfog a számomra újfajta énekstílus. Elindult a lemez a “Here’s to Life” dallal, megszólaltak a vonósok. Már akkor éreztem, hogy ez most más élmény lesz. Közben felálltam kinyitni az ablakot, és meghallottam az első taktusokat Shirley hangján “No complaints and no regrets…” Ott és akkor elszorult a torkom, mire visszaültem a CD-lejátszó mellé, már könnybelábadt szemekkel hallgattam tovább a dalt. Olyan volt, mintha ott ülne előttem, fogná a kezemet és a szemembe nézve mondaná: “Nincs panasz és megbánás, még mindig hiszek az álmokban, még mindig éhezem arra, hogy lássam, mi van a hegy túloldalán…” Ő az életről mesél, és azt nem lehet sietve, hadarva, túldíszítve, sallangosan. Általa tanultam meg, hogy a szünet is lehet hatásos, hogy annak is lehet jelentősége, hogy mikor veszünk levegőt két szó között. A hangszerelés is kivételes ennél a lemeznél, kapott is érte Grammy-díjat a legendás Johnny Mandel 1992-ben. Azon sincs mit csodálkozni, hogy a „Here’s to Life” lett Horn emblematikus dala, ez az övé, senki más nem tudja ennél nagyobb szívvel előadni.
https://www.youtube.com/watch?v=UTv3TONfTTQ
Az életútját felkutatva érdekes volt felfedezni, hogy jóval előbb kezdett el zongorázni - 4 éves korában -, mint énekelni. Sokáig klasszikus zongoristának készült, a jazz felé fordulásáról így nyilatkozott: “Imádtam Rachmaninovot, de aztán Oscar Peterson lett az én Rachmaninovom és Ahmed Jamal a Debussy-m.”
Az éneklés jóformán véletlenül jött neki. Hogy akkor minek is köszönhetjük, hogy lett a világnak egy ilyen nagy előadóművésze? Egy óriási türkizkék plüssmackónak. Komolyan. 17 éves volt Shirley Horn, amikor bárokban elkezdett jazzt is játszani, és bejött egy vendég a plüssmackóval, aki azt kérte tőle, hogy énekelje el Ella Fitzgerald híres számát, a “My Melancholy Baby” című dalt, cserébe övé lehet a plüss. Így emlékszik vissza Horn erre a pillanatra, amely sorsdöntő volt, mivel ekkor jött rá, hogy könnyedén tud egyszerre zongorázni és énekelni: “Nagyon szégyenlős voltam és nehezemre esett rávenni magamat az éneklésre, de nagyon akartam azt a mackót”. Aztán ezt az ének-zongorakíséret párosítást olyan magas szintre fejlesztette, hogy a kritikusok azt mondták rá, hogy annyira függetlenítette a két dolgot, mintha “két feje lenne”. Ez egyik fő ismertetőjegye is: a rendkívül egyedi zongorakíséret a téma alatt, mivel olyan helyeken játszik be akkordokat és olyan helyeken tart szüneteket, ami teljesen váratlan. Az embernek olyan érzése van, mintha az egész dal könnyedén lebegne, még a balladák is.
Nagyon korán, 20 évesen már saját triója volt, egyik legnagyobb mentora nem más volt, mint Miles Davis, aki kikötötte 1960-ban, hogy Village Vanguard-ban tartott koncertjei előtt Shirley Horn legyen az előzenekar.
Ez sok kaput nyitott meg Horn előtt, később tisztelgett is Davis előtt az “I Remember Miles” című albummal, melyért Grammy-díjat kapott.
Azonban, mint ahogy a zenében, úgy az életben sem sietett sehova. Induló karrierjének hátat fordított, 1963-1978-ig mindössze két lemezt vett fel, nem turnézott, csakis lánya, Rainey nevelésének szentelte magát és családjának élt. 50-es éveiben járt, amikor újra aktív lett, és onnantól kezdve egészen haláláig, 2005-ig koncertezett, fürdött a világsikerben. Akit egyszer beszippant a világa, mindig ott akar maradni. Mai napig is az ő felvételét teszem be, ha nyugalomra vágyom. és ki akarom zárni a külvilág zaját.
