Olasz vendégek a BJC-ben (és a Zeneművészeti Egyetemen)
Nemcsak világsztárokat és a hazai jazz-színtér kiválóságait kell meghallgatni, én legalábbis ezen a véleményen vagyok. Érdemes kihasználni a lehetőséget, mikor külföldi zenészek lépnek fel nálunk, ismerkedni újabb és újabb zenészek játékával, más zenei megközelítésekkel.
November 17-én a BJC-ben lépett fel a Rómából érkezett Urban Quartet nevű formáció, amely előzőleg még a LFZE-en is tartott mesterkurzust. A zenekar pályázaton nyerte el a lehetőséget, hogy hét ország (Dánia, Spanyolország, Belgium, Finnország, Magyarország, Lengyelország, Románia) egy-egy felsőfokú oktatási intézményében lépjen kapcsolatba az ott tanulókkal, továbbá – kihasználva a lehetőséget – koncertezzen is. Ezért is kapta a fellépés a „Live in European Conservatories” alcímet.
A zenekar egyébként a római Saint Louis College of Music hallgatóiból alakult, mely intézményben felsőfokú könnyűzenei (pop, rock, jazz) oktatás folyik.
A zenekar tagjai: Gianluca Robustelli (gitár), Giuseppe Sacchi (zongora), Vincenzo Quirico (bőgő) és Federico Balestra (dob). Az együttesnek nemrég jelent meg „Sofà” címmel az első albuma:
A lemezen öt saját szerzemény előadása mellett Horace Silver egyik híres szerzeményének, a „Sister Sadie”-nek a feldolgozása hallható. A kb. kétszer egy órás műsorukban játszották a lemezen is megtalálható darabjaikat (Sofà, Lucia, Cinquantuno, Very Late, Blues for Dannie), továbbá újabb szerzeményeiket, melyek között még egy ősbemutató is volt. Ezenkívül hallhattunk standardeket is, így például az első zárásaként Jerome Kern örökzöldjét, a “Nobody Else but Me”-t, a második rész kezdetén pedig a lemezen is szereplő „Sister Sadie”-t.
Az utolsó két darab eljátszásánál csatlakozott a zenekarhoz a magyar egyetemisták képviseletében Balogh Máté altszaxofonos két újabb standard előadásához.
A Rómából érkezett quartet koncertjén egy akusztikus mainstream zenekart hallhatott a közönség. Nem is emlékszem, mikor hallottam utoljára olyan gitárost (talán a Trafóban Jim Hall-t), aki teljesen mellőzte játékában az elektronika vívmányait. A közönség – megérdemelt – tapsai inkább a zongoristának szóltak, de szerintem színvonalban nem maradt el tőle a gitáros és a bőgős sem. A dobos – a stílusukból következően – inkább a kísérőként jeleskedett. Az én fülemnek európai hangzású volt a zene, hiányzott belőle az amerikai „íz”, ami az amerikai zenészek játékának anyanyelvi sajátossága.
Balogh Máté amolyan post-coltrane stílusával más színt vitt a zenébe, de a quartet felkészültségét bizonyítva állta a kihívást és alkalmazkodott a vendégszólistához.
Csak pozitívan lehet értékelni a „Live in European Conservatories” kezdeményezést és a főszereplő Urban Quartet-et, még sok ilyenre van szükség szerintem a műfaj felvirágoztatásához.
