Paul Booth hétvége a BJC-ben – II. rész
Dr. Sümeghy László szombat este is elment a Budapest Jazz Clubba! – A szerk.
Szombaton bigband estet láthatott-hallhatott a nagyszámú közönség (majdnem teltház volt).
Paul Booth zenekari kíséretét a BJC Big Band látta el, amelyből hiányzott a zenekarvezető Csizmadia Dávid, akit a már pénteken is fellépő Ryan Quigley trombitás helyettesített.
A BJC Big Band a következő összeállításban játszott:
Ryan Quigley – lead trombita,
Pecze Balázs, Szalóky Balázs, Meggyes Ádám, Bukovinszki Balázs – trombita,
Abbas Murad, Papp Mátyás, Varga István – harsona,
Janák Gergely – basszusharsona,
Dennert Árpád, Nagy Balázs, Varga Gergely, Meleg Tamás, Elek István – szaxofon, klarinét, fuvola,
Oláh Krisztián – zongora,
Gotthárd Mihály – gitár,
Bögöthy Ádám – bőgő, basszusgitár,
Csízi László – dob,
Szendi Gábor – ütőhangszerek.
Bevezetésként Paul Booth nélkül játszott két kompozíciót a BJC Big Band. Előbb a „Be Bop Charlie”-t hallhattuk Dennert Árpád tenorszaxofon- és Papp Mátyás harsonaszólójával, majd következett a „Brotherhood of Man” Pecze Balázs és Ryan Quigley trombita párbajával.
Ezután lépett színpadra Paul Booth, aki szopránszaxofonon kezdett volna játszani, de hangszere nem működött, így tenorra váltott. Két saját szerzeményét játszották, a második címe „Cross Channel” volt.
A műsor két, nem régen elhunyt zongoristára történő megemlékezéssel folytatódott.
Előbb a 2020-ban elhunyt Lyle Mays „Close to Home” című dalát, majd a 2021-ben meghalt Chick Corea „Night Streets” szerzeményét játszották. Mindkettő nagyzenekari hangszerelését Paul Booth készítette. Ő játszotta a szaxofonszólókat és irányította a zenekart.
Az egy órányi első rész után a második rész is egy Paul Booth nélküli zenekari számmal kezdődött, majd következett a TRYPL műsorából a „BoJo” és még két szerzemény a szaxofonostól.
Ezután Ryan Quigley a hátsó sorból előre ment Booth mellé, mivel a „Doctor Stage” következett az Ő lemezéről, persze Paul Booth ezen a kiadványon is szaxofonozik.
Péntekhez hasonlóan Oláh Kálmán Jr. most is vendég volt, most már hárman fújtak a színpad elején a „Pipe Dream” című darabban, amelynek amolyan szamba lüktetése volt.
Ezt volt – vagy inkább lett volna – a záró szám, de a közönség vastapsa megtette hatását és anélkül, hogy a levonulással húzták volna az időt, játszottak még egy fusion stílusú ráadás darabot.
Anélkül, hogy egy picit is csökkenteném Paul Booth érdemeit a két nap során - le a kalappal előtte! -, nekem Ryan Quigley trombita játéka volt a csúcs, valószínűleg azért, mert ilyen trombitást ritkán hallunk Magyarországon. Őt hallgatva könnyű megérteni, miért is lett Maynard Ferguson hajdanán akkora sztár.
A magyar zenészekről se feledkezzünk meg, pénteken többször is látszott, hogy a két brit vendég milyen elismerően figyeli játékukat.
A Big Band esetében látszott az összepróbálásra fordítandó idő hiánya, persze az is feltűnt, hogy néhány megoldás ott a színpadon alakult ki, de az örömzene mindenért kárpótolt.
