Kikkel beszéltem? – 29. rész: Michael Brecker (1998 ősze)
Keddenként jelentkező sorozatomban azokról a külföldi jazz muzsikusról mesélek megtörtént eseteket, amelyek hozzám kapcsolódnak!
A Michael Brecker Quartet a Dokkban 1999. november 9-én - ennek a koncertnek a létrejötte igazán „magyarosch”! De hogy végig tudják követni a történetet, ahhoz időben közel másfél évet kell visszalépni!
Történt ugyanis 1998 júniusában, miután a Bartók Rádió 30 éven aluli zongoristák részére kiírt első jazz tehetségkutató versenyének döntője lezajlott, máris elkezdtem törni a fejem a következőn. Gondoltam, milyen jó lesz a Füsti Balogh Gábor nevével fémjelzett első után a másodikat elnevezni Ablakos Lakatos Dezsőről… És azonnal felhívtam frankfurti otthonában Lakatos Tónit (jaj, mit nem mondok, Tony Lakatos-t), hogy vállalja a zsűri elnöki posztot. Nagyon megörült a megtiszteltetésnek, és mondta, hogy boldogan vállalja! Mondtam neki, hogy szeretném, ha lenne egy amerikai díszelnök is. Konkrétan Michael Brecker-re gondoltam. De mondtam Tóninak, hogy nem tudom Brecker elérhetőségét! Erre azonnal megadta Michael New York-i lakásszámát… Mondta, hogy a Mike egy nagyon kedves ember, biztos elvállalja, pláne, ha mondom neki, hogy ő (Tóni, akarom mondani Tony) lesz a zsűri elnöke. De mondta, hogy Brecker-nek egy nagyon agresszíven tárgyaló, hatalmas pénzeket kérő menedzsere van… Mondtam, majd én megvívok vele!
Következő lépésként felhívtam Mike-ot, aki véletlenül épp otthon volt. (Egyébként őt 1982 óta személyesen ismertem, mert abban az évben fellépett a Steps-szel a Debreceni Jazz Napokon, és a jam session-ön beszállt Lakatos Tóniékhoz dobolni! Nekem kellett előkeríteni az öltözőből, hogy jöjjön jamelni. Mondtam neki, hogy a legtehetségesebb fiatal magyarokkal kell játszani. Mondta, OK, de csak akkor, ha elintézem, hogy ő dobolhasson. Lakatos Tóni, Gárdonyi Laci és Vasvári Pali elolvadtak a gyönyörűségtől… Alább a kép, ami a jamen készült!)
Miután Brecker-nek elmagyaráztam, hogy a Tónitól kaptam meg a számát, nagyon örvendezett és mondta, hogy az akkori 40 körüli korosztályból őt tartja az egyik legtehetségesebb európai szaxofonosnak. Mondta, szimpatikus neki az ötletem, szívesen vesz részt a projektben! Majd megadta menedzsere, Darryl Pitt telefonszámát, hogy vele egyeztessek az időpontról és a gázsiról.
Hát őt aztán napokig hívogattam, mire utolértem. Mondta, hogy szólt már neki Mike, így egy ilyen „one off” zsűrizésért és a másnapi koncertért összesen 20 ezer dollárt kér! Mondtam, az én ajánlatom 2.000 dollár a zsűrizésért, amit a Bartók Rádió fizet a helyszínen (a Magyar Rádió Márványtermében közvetlenül a tehetségkutató döntője után), plusz 10.000 dollár a másnapi gálakoncertért, amit az esemény szponzora (MATÁV) fizet átutalással. Plusz repülőjegy oda-vissza + ötcsillagos szálló + kaja és ground transportation. Döbbent csend a telefon másik végén. Majd amikor szóhoz jutott, azt mondta: „A zsűripénz OK, de Mike fellépti díja 15.000 dollár, és akkor én még semmit sem kerestem rajta…” Én meg mondtam, ennyi pénz van és a Mike nekem a telefonba azt mondta, nagyon szeretne részt venni ebben a projektben! OK, majd visszaszól! 1 nap múlva Darryl hívott a rádiós irodámban, rendben! Mike nagyon akarja ezt a dolgot ennyiért is. Azonnal felhívtam Tónit a good news-zal, nagyon boldog volt! És amikor nyáron hazajött akkor megterveztük azt is, hogy mikor legyenek az elődöntők és a döntő, hogy ő ezekre haza tudjon utazni. Direkt úgy választottuk az időpontokat, hogy az nem ütközött a Hessische Rundfunk Big Band (a Frankfurti Rádió zenekara) koncert időpontjaival…
Aztán teltek-múltak a hónapok és csak nem akart megérkezni az aláírt szerződés Amerikából. Írtam egy faxot Mike-nak, hogy most akkor mi van, mert lassan meg kellene hirdetnem a versenyt, hogy a jelentkezőknek legyen elég idejük elkészíteni a demokat! Erre azt válaszolta, hogy épp indul Japánba egy többhetes koncertkörútra, de írjak egy sürgető faxot Darryl-nek. Elküldtem a faxot, meg hagytam az üzenetrögzítőjén is egy-két kedves mondatot… Semmi. Majd amikor Mike visszatért Japánból, megint elértem a lakásán. Mondta, hogy: „Sorry Robert! I couldn’t do your gig.” „What the fuck?” – gondoltam magamban. Ehelyett „very polite”-ul megkérdeztem tőle: „Why?”. „Hát azért, mert míg én Japánban voltam, Darryl leszervezte következő lemezem felvételét pont arra a hétre, mert Pat (Metheny, you know!) csak akkor ér rá!” Puff neki! Felhívtam Tónit, aki mondta, hogy akkor ő sem jön! Még puffabb neki…
Így végül magyar zsűri lett… Mivel Szakcsi Ablakos gyerekkori barátja volt, így 1999-ben is ő lett a zsűrielnök. A zsűritagok pedig: a hazai jazzélet két szaxofon titánja, Borbély Mihály és Dresch Mihály, a dobos Kőszegi Imre (aki az 1960-as években sokszor játszott Ablakossal) és Csíder Károly, aki Bözsikétől (Ablakos özvegye) visszavásárolta azt a Borgani szopránszaxofont, amit a verseny névadója vett tőle FonTrade boltjában nem sokkal halála előtt. (Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy Csíder Karcsi azt a szaxofont később az egyik győztesnek, Bacsó Kristófnak adományozta!)
Oszt eltelt 1999 nyara is. Egyszer csak megcsörrent a lakásomon a telefon. Az akkor 6 éves kislányom, Karina szaladt oda és vette fel, majd szólt nekem: „Apu! Egy bácsi angolul beszél a telefonban!” Erre átvettem és óriási meglepetésemre Michael Brecker volt a vonalban. Szabadkozott, hogy nem tudott jönni, mondta, hogy ősszel jön európai turnéra, és van egy budapesti dátum is. Majd megkérdezte tőlem, mi az, hogy „dák”? Zavarba jöttem, miért kérdez tőlem ilyen blődséget, hát kacsa. Mondtam neki, hogy az egy háziállat, ami nem tud szállni, viszont hápog. Erre azt válaszolta, nem, nem arra gondolt, hanem az a koncert helyszíne… Mondtam neki: „Spell it” Erre mondja: „di-ó-kí-kí”. Ekkor jöttem rá, hogy a Hajógyári szigeten lévő Dokk-ról beszél. Mondtam, de hát az egy diszkó! Ott nem szoktak jazzkoncerteket rendezni. Kérdezte, szeretnék-e elmenni a koncertre? Mondtam neki, ha ad két tiszteletjegyet, akkor igen, mert én jazzt szerető feleségemmel járok koncertekre. Ezen jóízűt kacagott, és mondta vár bennünket november 9-én. És koncert után menjünk „backstage”-re, mert szeretne velünk személyesen is találkozni.
Aztán kiderült, hogy ez a MATÁV céges bulija. Felhívtam Szabó Gyula barátomat, és jól leb.sztam, hogy miért nem tőlünk rendelte meg a Michael Brecker fellépését? Mondta, hogy ezt a bulit egy nála sokkal magasabb pozícióban lévő „főmufti” rendelte meg a csókosától 30.000 (harmincezer) dollárért!
A koncert nagyon frenetikus volt, viszont utána hiába mentünk volna Gabi-val „backstage”-re találkozni Michael Brecker-rel az „izomagyú” biztonsági őr nem engedett be minket!
A többit nem írom le, mert még a végén valaki személyiségi jogára hivatkozva beperelne.
