Rolle Jazzfesztivál, avagy végre megvan a jazzfesztiválok ellenszere
Külföldi tudósítónk, Dr. Szabó Csaba küldte az alábbi beszámolót! – A szerk.
Tavasszal New Yorkban egy hosszabb interjút készítettem Misha Piatigorskyval.
https://www.jazzma.hu/hirek/2026/04/25/mr-daddy-rabbit-jazz-nyulcipoben
Akkor mesélte el, hogyan született meg a rolle-i jazzfesztivál ötlete: barátjával, Xavier Paternot-val a Genfi-tavon hajóztak, Misha meglátta a parti kastélyt, és megkérdezte, miért nem ott rendeznek koncerteket. Idén már másodszor rendezték meg a fesztivált, és most én is ott voltam.
Misha a Daddy Rabbit nevű New York-i koncertsorozatának ötletét ültette át a helyi viszonyokra, az ezeréves várkastély főtermébe. A zenekar a terem közepén játszik, a közönség pedig körülötte ül. Körülbelül száz ember fér be, és ezt szándékosan nem akarják ezres tömeggé növelni (ebben a kastélyban ezt nem is lehetne). A meghitt koncerten aztán közvetlen közelről látni lehet, ahogy a zenészek figyelnek egymásra, reagálnak egy váratlan fordulatra, vagy egyetlen pillantással eldöntik, merre menjen tovább a szám. Ez ugye a jazz egyik lényege.
Mindez kellemes pofon Montreux-nek, ahol a "jazz" marketing szó lett, és a jegyeladások mára sokszor fontosabbak lettek, mint a pódiumokon ma már elvétve fellelhető jazz. Jazz-zenészek persze még azért mindig előfordulnak más jazz-fesztiválokon is... példaul a környékbeli fesztiválokat nézve, fellépnek Cullyben és Langnauban is... de azokban a nagy sátrakban, gyorsan elvész az a közvetlenség, amiért ezt a zenét szeretjük. Rolle-ban a szünetben át lehet menni a bárba, és beszélgetni azzal a zenésszel, akit az előbb hallottál. Késő este pedig ott vannak a jam sessionök: a fellépők újra hangszert fognak, összekeverednek a helyi muzsikusokkal, és folytatják.
A programra sem lehetett panasz. Játszott Antonio Faraò, a kolumbiai Nowhere Jazz Quintet, a brazil Liz Rosa, valamint Luis Bonilla is fellépett, Hector Martignon együttesével.
Különösen remek volt Moncef Genoud és Seamus Blake duója. Moncef Genoud neve Magyarországon talán kevésbé ismert: Tuniszban született, születése óta vak, kétéves korában került Svájcba. Hatévesen kezdett zongorázni, a jazzt nagyrészt hallás után sajátította el, később pedig a genfi konzervatóriumban szerzett zenetanári diplomát. Seamus Blake pedig ugyebár a kortárs jazz egyik legjobb tenorszaxofonosa: játszott többek között John Scofielddel, Kurt Rosenwinkellel és a Mingus Big Banddel, sőt az utóbbi években oszlopos tag lett Roger Waters turnézenekarában is.
Kettejük közös fellépése pontosan az a fajta koncert volt, amelynek jól áll egy százfős terem.
A fesztivál egy másik fénypontja volt, mikor Hilary Kole-t Misha Piatigorsky kvintettje kísérte. Ezt az ötöst már a New York-i Smallsban is hallottam: Misha zongorázik, Itai Kriss – a világ egyik legjobb jazzfuvolistája – fuvolázik, Tatum Greenblatt trombitál, Peter Slavov bőgőzik és Samvel Sarkisyan dobol.
Ráadásul nem csak fizetős koncertek voltak. Az ingyenes fellépések közül különösen emlékezetes maradt az Endless Pace: egy Svájcban működő modern jazzkvintett, amelyet Antoine Cellier vibrafonos indított el. Az öt fiatal zenész a lausanne-i HEMU alapképzése alatt találkozott. Kiválóan játszottak. Jó volt látni, hogy ezen a fesztiválon egy ingyenes koncerten is ilyen magas szintű zenét lehet hallani. Remek workshopok is voltak, minden délután, ahol a zenészekkel egészen más módon lehetett találkozni, mint egy koncert után.
Az első napon Misha összehozta Christos Rafalides vibrafonost és Omri Mor zongoristát. Korábban még soha nem játszottak együtt. Már a New York-i interjúnkban mondta, hogy szeretne ilyen találkozásokat teremteni; azt mondta, ebből rolle-i hagyomány lesz. Vasárnapra pedig, a hivatalonsan háromnapos fesztivál utáni "extra napra" pedig jutott még egy meghívásos, kötetlen koncert a barátoknak, az önkénteseknek és a támogatóknak: Misha kvintettje játszott pár számban Liz Rosa-val is közösen.
Most végre volt olyan négy nap, amikor senkinek sem kellett keresni a jazzt a jazz-fesztiválon. Ott volt a terem közepén.
