Gotthárd Mihály: Intellectual Brutality 2016. november 11., Szentgallay György
Mike Gotthard - Intellectual Brutality (Szerzői kiadás)
A fúziós jazz, vagy ahogy a hetvenes években hívták, a jazz-rock a mainstream-mel és a smooth jazz-zel párhuzamosan fejlődött az elmúlt lassan fél évszázadban. A Miles Davis-féle korai fúziós albumok, a „Bitches Brew”, vagy a „Jack Johnson” még egy nehezen behatárolható, szabad jam-session hangulatát árasztották. A korai Weather Report is még a Davis-i úton haladt, majd az évtized közepére kialakult a klasszikus jazz-rock felfogás. A Mahavishnu Orchestra, Billy Cobham zenekara, vagy a Return To Forever jazzes igényű, de a korabeli tánczenei ritmusokat, hangzásokat beemelő összetett kompozíciókat alkottak, mely nem egyszer közelebb állt a progresszív rockhoz, mint a mainstream jazzhez. Megint mások persze további utakat kerestek. Herbie Hancock kifejezetten afro-amerikai eredetű zenékkel, funkkal és soullal vegyítette a jazzt, míg Mike Stern a hard rock és a bebop szerelemgyerekét hozta létre. Aztán a nyolcvanas években… de tudjátok mit? Teljesen felesleges az esszéjellegű bölcsészdumát erőltetnem, hiszen jelen írásom tárgya egy olyan lemez, ami merő szív és lélek, egy könnyen megfogalmazható hangulat, amit sokan csak úgy hívnak: dög. Úgyhogy félre a száraz zenetörténeti rizsával, lássuk a medvét!
Gotthárd Misi, alias Mike Gotthard kedvenc műfaja a fusion, mégpedig annak zenei stílusokon átívelő szabadsága miatt. Mint azt egyszer megosztotta velem, nagyon sokféle stílust hallgat, és a különböző hatások a fúziós jazzen belül csapódnak le. Az album címe, az „Intellectual Brutality” valójában Misi játékának alfája és omegája. Intellektuális, hiszen a rockos nyújtások, „visítások”, hangzások mellett (melyeknek szintén mestere, és viszonylag kevésszer esik szó arról, hogy milyen nehéz is elsajátítani a rockzene frazírvilágát, hiszen kizárólag tapasztalat útján ismerhető meg, és nem is igazán tanulható iskolában, ellentétben a „mire mit játszunk” kérdéskörével) a finom bebopos dallamvezetések, a ritmikai sokszínűség és a kreativitás is meghatározó aspektusa. Mindez brutális feeling-gel és time-mal szólal meg. Misi igazi energiabomba, akinek zeneisége egyszerre tudja megszólítani a rockzenéért rajongókat és a jazzcateket.
A lemezhez összegyűlt a mai fiatal magyar és kicsit kevésbé fiatal külföldi fúziós jazz zenészek intellektuálisan brutális válogatottja. Úgy is fogalmazhatnék, brutális intellektusok játszanak az albumon: Borlai Gergőt mindig öröm fusion-ben hallani, Szebényi Dani és Barabás Tamás neve gyakorlatilag elengedhetetlen egy ilyen projektnél manapság, Federico Malaman és Anton Davidyants könyörtelen basszusgitár-játékot hoznak, s akkor még meg sem említettük Gary Willis és Scott Kinsey, a műfaj két gigasztárjának nevét.
A nyolc dögös, játékos, roppant szórakoztató dal kerek egészet alkot. Minden szám, és maga az album is pont olyan hosszú, amennyire kell, az összes zenész meg tudja mutatni magát (habár természetesen a hangsúly Misin van). Az ilyen stílusú fúziós zenénél gyakori probléma, hogy a számok lapossá válnak, a szólók és a track-ek túl hosszúak, és önkéntelenül is elveszti az érdeklődését a hallgató, a muzsika háttérzenévé válik. Az „Intellectual Brutality” esetében ezzel nem találkoztam, az anyag végig lekötött. Energetizált, de nem úgy, mint Gyurcsók József a Budapest TV-n, hanem mint egy villa, mikor bedugjuk a hálózati áramforrásba. Régi közhellyel élve: jazz fusion ez a javából, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Megfigyelésem szerint azért ezekben a számokban a mérleg kicsit (tényleg csak minimálisan) inkább a rock, mintsem a jazz irányába billen, de én ennek csak örültem.
1. Pussycat
Misi egy disszonáns motívummal indít, erre épül fel a vamp, Szebényi Dani szólózik Barabás Tamás és Borlai Gergő embertelen groove-ja fölött. Az állóharmóniára, riffre és unisonokra épített téma után metrikailag modulált epizódocskát követően kezdődik a szólókör. Misi egyből egy izgalmasan effektezett gitárszólóval indít, melynek végén újabb arrange-okkal érkezik vissza a téma. Rocky Marciano és Cassius Clay csak álmodoztak akkora felütésről, amekkorával ez az album kezdődik.
2. Peek-A-Boo
A basszusgitár ezúttal Willis kezében, Kinsey billentyűzik, de ezeket az információkat teljesen felesleges leírni, hiszen az első hangjukból rögtön tudjuk, hogy senki más nem lehet rajtuk kívül. Willis összetéveszthetetlen, ghost note-okban, mesterséges üveghangokban gazdag, szakzsargonnal élve „sunyi” játéka olyan ütős alapot biztosít a számnak, ami fölött Misi nyugodtan elszállhat a Szaturnuszig. És el is száll. Őt Kinsey kiváló billentyűszólója majd a repríz követi.
3. Higher Countdown
Nincs pontos információm, de talán nem tévedek nagyot azzal, ha úgy gondolom, a szám címében található „Higher” Stevie Wonder híres „Higher Ground”-jára utal, hiszen a harmadik track lüktetése ahhoz hasonlóan shuffle-ös. A „Higher Countdown” témája egy megvariált blues és pár unisono találkozása. Az unisono a jazz-rock fontos alapkelléke, de hatása kétféle lehet: a kompozíció szempontjából tűnhet mesterkéltnek, céltalannak és zeneileg feleslegesnek. Ha viszont jó ízléssel és zeneszerzői affinitással alkalmazzák, az eredmény úgy simul bele a számba, hogy nélküle már elképzelhetetlen lenne egy-egy tématöredék. Itt az utóbbi esetről van szó, a helyes balanszírozásnak köszönhetően remekül működik minden. Az efölött érzett örömöt Misi dögös gitárszólóval, Borlai brutális fokozással, Szebényi Dani és Barabás Tamás precíz kísérettel tetézi.
4. Heater
Nagyon-nagyon kellemes, funkos tempóval, távolról Bernard „Pretty” Purdie-t idéző dobolással, meglepő elektronikus hangzásokkal és botrányosan erős groove-val indul a „Heater”. A lüktetést megérezve az ember képtelen ülve maradni, ez pontosan az a szám, amit séta közben kell hallgatni. A relaxált, laza stílusú téma után Gary Willis szólója következik, amiről igazán nem tudok mit írni, hiszen még egy olyan, jelzőkben gazdag és könnyen formálható nyelv, mint a magyar sem igazán képes átadni szavakban. Misi szólójával a „Heater”-ből igazi jamszám lesz. Nagyon jól megfigyelhető a ritmikai diverzitás, a belső metrikai forgatások a játékában.
5. Pendulum
Nem, ez nem a Weather Report „Pendulum”-ja. Megtörvén a korábbi számok groove-világát, ez a track elszállósabb, „folyékonyabb”. Itt jelenik meg először az orosz Anton Davidyants (aki egyébként a lemezbemutató koncerten egyedüli basszusgitárosként brillírozta végig vidáman, hibátlanul az egész repertoárt). Rövidebb lélegzetvételű, gyönyörű basszusszólója után Misi prezentálja a témát, majd érdekesen effektezett billentyűszóló veszi kezdetét. Ezt Misi hasonlóan érdekes gitárszólója követi, majd ő is zárja a számot.
Némi Weather Report-érzet egyébként van bennem, kérdés, hogy ez tudatos-e, illetve akkor is lenne-e, ha más volna a szám címe.
6. Tribal Dance
A hatodik dal a Tribal Tech világát idézi, azon belül is kicsit a „Face First” című számra rímel, legalábbis ami a willisiánus (bár itt Malaman játszik), zakatoló basszusgroove-ot és a kőkemény unisonokat illeti. A kitűnő Kinsey-szóló után őrült effektek jelennek meg, ezt követően pedig Misi kelti az igen pozitív hangulatokat egy rövid, ám annál velősebb szólóval. A szám végén, a témarepríz előtt a kíséretben résztvevő muzsikusok úgy megcsavarják a groove-ot, hogy az ember hirtelen nem is tudja eldönteni, kire figyeljen.
7. Electric Shock
A maga majd’ 8 perces időtartamával ez a leghosszabb szám a lemezen. A Gary Willis és Borlai Gergő által megfogalmazott groove-val valahogy úgy vagyok, mint Vágó István a Connecticut-i kísértetjárással: nem hiszem el. A relaxált dob-basszus együttjáték olyan erős húzással bír, amire kezdetben Szebényi Dani nem is tesz semmilyen billentyűkíséretet, és csak fokozatosan jelenik meg, akkor is jellemzően beütéseknél. Az elnyújtott, kábító blues-os hangulatot, a szólókat mennydörgésszerű arrange választja el (feltételezhetően ez a címet hivatott illusztrálni). Szebényi, majd Misi szólózik, és egyikük sem kíméli a hallgatóságot. Dani virtuóz billentyűjátéka és Misi húzós, valóban elektromos áramot idéző gitárja a fent méltatott groove fölött olyan hangulatot eredményez, amit muszáj meghallgatni.
8. Intellectual Brutality
A címadó track-re visszatér Davidyants, aki egyből a téma után hatalmas szólót játszik. A hangszerelés talán ezen a felvételen a legösszetettebb, a basszus utáni rövid Borlai szóló alatti beütések precízen kitaláltak. Kicsit elszálltabb, merengősebb textúra fölött szólózik Misi, Szebényi Dani pedig Borlaihoz hasonlóan beütésekre játszik. A visszatéma alatt fogalmazódik meg bennem, hogy ezt a zenét azért élőben a legjobb hallgatni, sokadmagunkkal, társaságban, ahol a feeling szinte legyalulja a nézőteret.
Sokan a fusion-ön keresztül szeretik meg a mainstream jazz-t, így jutnak el a klasszikus jazzlemezekig, az ötvenes-hatvanas évekig. Nálam pont fordítva történt, de amióta megismertem ezt a műfajt, azóta a legnagyobb kedvencem, és bátran állíthatom, hogy Gotthárd Misi szólóalbuma világszinten is remek kiadvány, ami Budapest után New Yorkban is bőven megállná a helyét. Az album nagyon szórakoztató, könnyed, de okos darab, amiben a dögösség minden pillanatban jelen van, uralja a terepet. Hogy miként is lehetne röviden összefoglalni ezt az albumot? Hogy is mondjam… intellektuális brutalitás.
