Németh Ferenc: Trumph 2013. december 15., Benkó Ákos
Ferenc Nemeth - Triumph
Németh Ferenc „aranyérmes“ győzelméről mi sem tudna hitelesebben beszélni, mint az általa írt kompozíciók maguk, melyek a nagyon kemény munkával átitatott 10 éves amerikai útjának a tökéletesen dalokba öntött elbeszélései. Azért írok dalokat, mert az elképesztő hangszeres és hangszerelési teljesítmény mellett a lemez mindvégig olyan témákat - a laikus zenekedvelő számára is tisztán érthető dallamokat – tartalmaz, amikkel nálam máris egy más dimenzióba sorolandó műről van szó, főleg a ma, többségében megjelent modern-jazzlemezek mellett.
A zenésztársak nevei azt hiszem, önmagukért beszélnek: Lionel Loueke, Kenny Werner, Joshua Redman és Nicolas Sorin zeneszerző, aki most a fúvós hangszerelésekért volt felelős.
A fafúvós szekciónak köszönhetően az egész lemezt áthatja a klasszikus zenei hatás, néha nem csak a témákban, de a hangszeres szólók alatt is szerephez jutnak. A kompozíciók is a klasszikus tételekhez hasonlóan közjátékokkal egymást átívelik és egyben a zenésztársak egyéni világát is külön bemutatják. Így hallhatunk Lionel Loueke-től egy különlegesen kortárs hangulatú gitárátvezetőt, egy gyilkos szaxofon-dob duettet amolyan Joshua Redman módra, egy afrikai ízű és minden ritmikai szabadságot magába foglaló dobszólót és végül Kenny Werner csodálatos, szinte már romantikusan szép zongoraátvezetőjét. Engem a dobolás mellett az ő játéka nyűgöz le teljesen, egyszerűen a tökéletes egyensúly miatt dallamérzékben és hangszeres komplexitásban.
A lemez főcímdala a sejtelmes hangulatú nyitányával, majd groove-os, ostinato-s főtémájával számomra a los angelesi filmzene hangzásvilágát adja át. A „Joy” című szerzemény Lionel Loueke énekével pedig az amerikai életérzés, vagy szabadság ízét érezteti, nekem a pastoriusi „Word of Mouth” világgal egybeköthető. A lemez legszebb pillanata talán a „Longing” című ballada, ahol Mr. Werner gyönyörű szólójával egyben Mr. Redman érzékenyebb világát is megcsodálhatjuk. A lemez mélységét tekintve a végére csúcsosodik ki, a „Sorrow and Wishful Thinking” című dalban Mr. Loueke ismét gitárral megtámasztott énekkel repít át minket egy békésebb afro-amerikai életérzésbe, ezt egy női énekkel (Barbara Togander) még hatásosabbá téve. Ha jól tudom, a lemez utolsó tétele egy vallásos magyar ének jazzes átértelmezése.
Dobos szemmel talán még megemlíteném, hogy szerintem nincs nagyobb dicsőség annál, mint hogy valaki dobolásban és megszólalásban is egyéni ízeket képviseljen, márpedig Németh Ferenc az általa csiszolt tányérjaival, a jellegzetesen magasra hangolt pergődob-hangjával, valamint építkezés terén a hatásvadász és dinamikai fogások kikerülésével és inkább a dallam és ritmikai mondatok komplexitás-szerű fokozásával egyre jobban erre hivatott! Tisztelt Ferike! Köszönjük az élményt és az inspirációt!
