JazzMa

Friss Hírek

Kis hírek – friss hírek2018. április 23.
Misch, Tom: Geography2018. április 22.
Elling, Kurt: The Questions2018. április 21.
BAD PLUS plusz2018. április 18.
XI. BODAJKI JAZZ TÁBOR2018. április 15.
ROAD SIX SAX2018. április 14.
HARGROVE A BJC-ben2018. április 12.
Aranykor2018. április 11.
ROY HARGROVE ISMÉT PESTEN2018. április 11.
Mehldau, Brad: After Bach2018. április 10.

Lemezpolc kritika:
Smith, Dr. Lonnie - All in My Mind

Smith, Dr. Lonnie: All in My Mind 2018. március 15., Premecz Mátyás

dr-lonnie-smith-all-in-my-mind.jpg

Dr. Lonnie Smith - All in My Mind (Blue Note – Universal Hungary)


Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha rögtön az elején leszögezem, hogy ez a cikk nem lemezkritika lesz. Akik ismernek, tudják, hogy meglehetősen elfogult vagyok a Doktor Úr munkássága iránt. Arra teszek kísérletet, hogy valamiféle módon kontextusba helyezzem Lonnie Smith munkásságát, és azon belül ezt a lemezt.

Kezdjük a hangszerrel. A Hammond orgona templomi használatra, a sípos orgonák kiváltására készült, de hangkaraktere és megszólaltatásának módja annyira eltér minden más hangszerétől, hogy szépen lassan egy teljesen egyedi játéktechnika, saját irodalom fejlődött ki hozzá. Használói egyre inkább specialisták lettek, akik más billentyűs hangszeren nem, vagy nem gyakran játszottak. A megjelenése óta eltelt kb. 80 évet jazz szempontból nagyjából négy periódusra osztanám.

Az első korszak a pionírok korszaka, mint Ethel Smith, Fats Waller, Jackie Davis, Bill Doggett, Milt Buckner, Wild Bill Davis. A swing műfajból átvett stílusjegyek mellett a korai tánczene, stadionok, filmek, bevásárlóközpontok háttérzenéje, rádiókból folyamatosan ömlő könnyed orgona-zene korszaka ez.

A második korszakot egyértelműen szokás Jimmy Smith munkásságához kötni. 1956-tól a jazzorgonálás meghatározó stílusa tőle ered. A virtuóz bebop és blues alapú stílus, sajátos balkéz-basszus technikájával, puffogtatós pedáljátékával a mai napig minden jazzorgonista eszköztárában alapvető helyet foglal el. A korszak meghatározó nevei még Don Patterson, Jimmy McGriff,  Richard "Groove" Holmes, Jack McDuff.

Egy picit előre ugrom, és kipipálnám a negyedik periódust, napjaink Hammond orgona reneszánszát.

A 80-as évek a digitális szintetizátor forradalmát hozták és új hangzást könnyű, praktikus méretű hangszerekkel. A régi, elavultnak tekintett hatalmas és kényes Hammond orgonák egyik napról a másikra eltűntek a színpadokról, ikonikus sztárjaikkal együtt. A jazzorgonálás műfaját lezárta sok zenekritikus, zenetörténész. Ebből a tetszhalott állapotból egy kivételes tehetség Joey DeFrancesco tudta kimozdítani a műfajt. A kilencvenes évek közepén robbant be a köztudatba. Fiatalságával és bámulatos technikájával olyan frissnek tűnt, hogy sokan azt hitték, a Hammond orgona valami új és csodálatos dolog. Sikeres lemezei és koncertjei által fiatalok százait nyerte meg a hangszernek (köztük engem is 2005-ben az A38-on. Erről a koncertről a Youtube-on is van felvétel), és az új alkotók mellett persze előkerültek a nagy öregek is, újra turnézni, tanítani kezdtek, és talán sosem volt annyi jó Hammond-orgonista a világon, mint manapság. Ennek a negyedik hullámnak a képviselői DeFrancesco-n kívül például Larry Goldings, Pat Bianchi, Mike LeDonne, John Medeski, Cory Henry, Delvon Lamarr, Lachy Doley...

Most pedig ugorjunk vissza minket érdeklő harmadik periódusra. Ide sorolnám azokat az orgonistákat, akik Jimmy Smith-hez képest 10-15 évvel később lettek híresek, és a bebop mellett a modernebb műfajok, a modális, a soul, a funk és más, erősebb lüktetésű zenék is rányomták már bélyegüket stílusukra. Lonnie Smith mellett Leon Spencer Jr., Charles Earland, Booker T. Jones, Rhoda Scott, Brian Auger, Melvin Rhyne, Larry Young, Billy Preston ugranak be elsőre.

Itt zárom bevezetőm, amivel rávilágítanék, hogy szerintem miért fontos ma Lonnie Smith munkássága. Az a helyzet ugyanis, hogy ő az utolsó olyan világhírű orgonista, aki az egyik kiemelt résztvevője volt a második periódusnak, látta, ismerte a nagy öregeket, és napjaink nagy Hammond-feltámadásában aktív és újító módon tud részt venni.

Dr. Lonnie Smith frissen kiadott 2018-as „All in My Mind” lemeze a Blue Note kiadásában szerves folytatása az utóbbi 10-15(-20) évi munkásságának. Épp annyi meglepő és izgalmas anyag van a lemezen, hogy nem tűnik unalmasnak, vagy önmagát ismétlőnek. Stílusa karakteres, hajlékony, lágy. Sokszor impresszionizmusba, máskor avantgarde-ba hajló de vérbeli jazzorgonista, aki nagyon tisztában van a bebop szigorú szabályrendszereivel, csak már nem az a fő motivációja, hogy azt pontosan reprodukálja. Inkább elhelyezi a többi zenei eszköze között, és mindenkor mindenből csak annyit adagol, amivel a maximális hatást el tudja érni az adott pillanatban. Hatalmas dinamikával, bőkezűen adagolt idővel, és rengeteg apró meglepetéssel, kontraszttal tartja ébren a hallgató figyelmét, és egy kicsit el is varázsol. Egyfajta mágikus zene, amiben sosem a skála és a technika és a pattern a cél, hanem a hallgató bevonása, katartikus élménybe hajszolása. Ezt egyébként megjelenésével, és mimikájával remekül megtámogatja, emiatt koncertjei mindig valamiféle szeánsz jelleget is öltenek.

Egy ilyen szeánsz lenyomata ez a legújabb lemeze is, amit New Yorkban, a Jazz Standard-ben rögzítettek tavaly nyáron, amikor Smith a 75. születésnapját ünnepelte.

Kísérői az albumon Jonathan Kreisberg (gitár) és Jonathan Blake (dob), akik jó pár éve állandó tagok triójában. Egy dalban azonban Joe Dyson dobol, és a lemez címadó dalában Smith mellett Alicia Olatuja is énekel. A dalok egyenkénti elemzésétől eltekintek, de a lemez összességében nagyon változatos, egyszerre hagyománytisztelő és innovatív. Életmű bemutatóként is felfogható, ami szinte hangról hangra tananyag is lehetne egy képzeletbeli Hammond-orgona egyetemen.

Meghallgatását erősen javaslom.


Vissza a lemezhez