Spalding, Esperanza: Radio Music Society 2012. március 26., Vörös Janka

2009-ben, a 18. születésnapomra azt kaptam ajándékba Mohai Győzőtől (Berki Tamás Band, Mohai-Vörös Trio, Faxni), hogy a január 26-án MüPába látogató friss, ropogós Esperanza Spalding-ot hallhassam. Ekkor még az új, második lemezét mutatta be, melynek szerényen az „Esperanza” címet adta. Imádom azt a lemezt, azóta már kívülről tudom ezeket az amúgy rohadt nehéz számokat… (3 év kellett hozzá.)
Esperanza az a superwoman a Föld jazz-zenészei közül (a földönkívüli jazz-zenészekről nincs információnk), aki 16 évesen került be a Berklee-re (azóta aktív zenész), és gyorsan elvégezvén, már 20 évesen tanított is ugyanott. (Nem ám ének szakon végzett, hanem bőgőn! Az éneklés neki csak „hobbi”…) Azóta felnőtt (már 27 éves, hú!!) és több lemeze jelent meg, a múlt héten adta ki a legfrissebbet, a „Radio Music Society”-t, ami ez eddigi legpopulárisabb mind közül, viszont legalább olyan nehéz számok szerepelnek rajta, mint az eddigieken.
A felnőtt Esperanza-t hallgatom, és arra gondolok, hogy bújjanak el szégyenükben a mai nemzetközi rádiók listái elején álló pop-énekesek (tisztelet a csekély számú kivételnek), mert ez a csaj nem kispályás. Esperanza felnőtt és széttanulta a fejét, mindent tud és meg is mutatja. A 2009-es magyarországi koncertje óta teljesen új hangzásra váltott. Az akkor még (szülei hatására) dél-amerikai és afrikai zenei elemekkel díszített, keményen széthangszerelt jazztől egy sokkal szerethetőbb irányba fordult mostanra.
Ugyan az én véleményem egyrészt mindegy is, másrészt pedig nem én vagyok a fő megmondó. De úgy gondolom, hogy Esperanza új lemeze egy újabb mérföldköve lehet a mindenkori jazznek. Bár nem tudom, megköveznek-e, de számomra legalább olyan karakteres és újszerű (korszakalkotó?), mint Miles Davistől „Birth of the Cool” vagy „Kind of Blue” vagy a Jaco Pastorius-os Weather Report, Coltrane-től a „Giant Steps”, vagy persze sorolni lehetne még, de nem merem.
A lemezt végig kicsit jellemzi a Motown hangzás, kemény basszus-alap szolgálja ki az egyébként funky, soul és jazz között lavírozó énekszólamokat. A hangszerek szinte csak kísérnek! És olyan dobolás megy itt végig, hogy csak na… Nagy szerep kerül a szólamokra,  fúvósok szólnak hangsúlyos felrakásokban, a vokálok viszont megmaradtak, sokasodtak, de finomodtak és kicsit meg is változtak. Új értelmet nyer a vokálozás ezen a lemezen. (Kérdés, hogy hogyan oldják meg élőben.) A hosszas szólók is eltűntek, helyükre még több téma került, finoman jelezvén, hogy „még jobban megtanultam énekelni 2009 óta”. Esperanza egyesít minden eddigi stílust a jazzen és könnyűzenén belül, és saját egyedi, új stílussá gyúrja. Számomra teljesen újdonság ezeket a számokat hallgatni minden egyes alkalommal.
Olyan óriási nevek kapnak helyet vendégként, mint Jack DeJohnette, Billy Hart, Jef Lee Johnson, Lalah Hathaway, Gretchen Parlato, Becca Stevens, és a hip-hopper Q-Tip.
Az első szám, a „Radio Song” elején mis-másoló vokál rész felidézi az „Esperanza” albumot, de rögtön be is indul a basszusgitár groove, ami a nyolcvanas évek szellemét idézi (sőt nekem kicsit Pastorius-os is, de eszembe jut a Manhattan Transfer is valamiért). Folyton újabb és újabb részek váltakoznak, néha visszatér a refrén, ami nagyon izgalmas hangzású, semmiképp sem unalmas szám, csak kicsit nehezen követhető hat és fél percen keresztül, mert nagyon bonyolult. Viszont nagyon kellemes hallgatni, talán 3 év múlva más ezt is kívülről tudom majd…
A „Cinnamon Tree” vonósokkal indul és fél tőle az ember, hogy ebből vajon mi lesz, de lesz belőle jazz nagyon jó alappal és a vonósok itt fúvós szőnyeget helyettesítenek. Nagyon különleges hangzású ez a szám, viszont engem a gitár eléggé idegesít, mert a blues figuráival belejátszik a témába szerintem esetlen helyeken. Vagyis inkább nem konkrét, úgyhogy lehet, hogy itt ez a keverés hibája, mert nincs eléggé elől, sokkal hangosabb nála a vokál, így olyan, mintha csak véletlenül játszana bele. (Épp gyakorol…) És mikor elérkeznénk a rövid gitárszólóhoz sem lesz elég konkrét a gitározás -pedig olyan jókat játszik,- egyszerűen erőtlenül szól ennyire hátul. Ez az egy hibája van ennek a lemeznek.
A harmadik szám megint teljesen más, nagyon erősek a fúvós fillek, a vokálok és persze a basszusgitár, teljesen egyedivé teszik a számot. A téma nagyon jó, Stevie Wonder és George Benson, Randy Crawford jut eszembe, és a refrén pedig zseniális. Nagyon jó pozanszóló hallható a számban középtájt.
A kedvencem a lemezen az „Endangered Species” volt, melyről először azt hittem, hogy hasonló lesz a Dianne Reeves–féle feldolgozáshoz, de becsapott és abszolút nem. Finom bőgőszóló indítja, majd beszáll rá egy nagyon érdekes vokálrész, kvázi kórus és hirtelen rettenetesen húzós funky indul. A kórus megmarad végig, a téma botrányos magasságokban és mélységekben váltakozik, amit szordínós trombita díszít, majd meg is rázza rendesen. Vendég pedig Lalah Hathaway, aki alul „dörmög”. A szám legnagyobb erénye egy olyan fajta szabad érzet-keltése, amit nagyon keveset érezhet az ember igazán.
Befejezésként pedig szerintem elég annyi, hogy ez a lemez lett jelenleg a kedvencem, úgyhogy ajánlom mindenkinek!