JazzMa

Friss Hírek

Csordás Gábor: Swansong2019. július 16.
Masecki, Marcin: Ragtime2019. július 15.
Dés László: Capricci2019. július 10.
Játék – 2019 július2019. július 07.

Lemezpolc kritika:
The Partisans - Nit De Nit

The Partisans: Nit De Nit 2019. június 15., Kolta Péter

the-partisans-nit-de-nit.jpg

The Partisans - Nit De Nit (Whirlwind Records 2019)


Phil Robson – gitár

Julian Siegel – tenor- és szopránszaxofon, basszusklarinét

Thaddeus Kelly – basszusgitár

Gene Calderazzo - dob

Frissítő, nagyon jól megírt, összerakott és eljátszott, figyelemfelkeltő zene elsőosztályú muzsikusoktól. A Partisans 1996-ban alakult, azóta bejárták az egész világot. A BBC szerint ők a brit jazz kilencvenes évek újhullám vonalának egyik úttörői. A különböző szakmai fórumokon megjelent címkék szerint ők a legizgalmasabb angol jazz zenekar; a New York Swing, az európai színpadi rögtönzés és az angol rock egyvelege; erőteljes post-jazz zenekar; nyughatatlan útkeresők; indie jazz brit szuper group. A Vancouver International Jazz Festival szerint pedig „ezek a fickók mindent elsöprő alakok”.

A „Nit De Nit” albumot élőben rögzítették 2018-ban egy londoni klubban. Nehéz megmondani, milyen zenét is hallunk, amolyan elektro post-bop. Elsőre Ornette Coleman későbbi korszakára emlékeztetett.

Az együttes tagjairól érdemes szót ejteni. Phil Robson gitáros a kortárs angol zene egyik meghatározó egyénisége. Olyan művészekkel játszik, mint például Kenny Wheeler, Barbara Streisand, Dave Liebman. Az albumon hömpölygő jazzgitár hangot hallunk leginkább torzítóval, wah-wah pedállal, vagy a tiszta hangzást teljesen elváltoztató, robot jellegű effekttel. Szeretem a torzított gitárhangot, a jazzgitárhangot is – a kettő keverékét szerintem nagyon kevesen használják „pont jól”. Itt is számomra inkább csúnya, már-már avantgarde a hangzás, de biztos vagyok benne, hogy Phil Robson pont ilyenre szerette volna.

Julian Siegel szaxofonon játszik pazar módon. Bill Frisell, Steve Swallow, Django Bates, John Taylor, Kenny Wheeler – néhány név korábbi zenésztársai közül. 2007-ben a BBC Jazz Awards legjobb hangszeres díját nyerte. A témákat túlnyomó részt ő játssza, szólóiban bejárja a mélységeket és magasságokat. Nagyon jól összedolgozik a gitárossal, gyanítom, hogy jó barátok a való életben is.

Thaddeus Kelly basszusgitáros játéka fogott meg leginkább az albumon. Ha kell, nagyon kifinomult, érzékeny groove szól kezei közül, máskor bólogatós, rock jellegű lüktetést hoz nagyon ízlésesen. Soha nem játssza túl magát, nem akar indokolatlanul előtérbe kerülni. Basszusgitár-szólója pedig csupa zene, nem hallunk üres frázisokat. Játéka leköti a figyelmemet, különösen a ritmusszekció másik tagjával.

Gene Calderazzo (a Branford Marsalis Quartet zongoristájának bátyja!) dobos tengerentúli muzsikusként kakukktojás a csapatban. Amerikai zenész New York-ból, pár éve Angliában él. A hetvenes évek végén olyan évfolyamtársai voltak a Berklee iskolában, mint Branford Marsalis, Wallace Roney, Jeff Watts és Marvin „Smitty” Smith. Azóta is hatalmas nevekkel zenél vagy zenélt, így például Joe Henderson, Mike Brecker, Randy Brecker, Lionel Hampton, vagy Reggie Workman partnereként. Modern amerikai dobolást hallunk. Játéka nagyon határozott, pimasz, de kulturált, ízléses. Zenésztársai minden rezzenésére figyel, reagál.

Az albumot egyszerű, de jól kitalált, hatásosan megszólaló témák alkotják. Olyan, mintha Dizzy Gillespie és kortársai muzsikáját a mai korba repítenénk és nyolcados közegbe illesztenénk. A húsbavágó szólók repülnek, hömpölyögnek nyughatatlanul.

A Partisans együttesnek van egy határozott hangja, stílusa. Egyedi színfolt a palettán. Több stílus, irányzat keveréke. Nem lepődnék meg, ha fellépéseikre jazzrajongók éppúgy vennének jegyet, mint rockerek és punkok. A Whirlwind Records nagyon jó zenéket, minőségi munkát tesz le az asztalra időről időre. A csapatnak nem lettem rajongója, de egy percig sem bántam, hogy megismertem őket.


Vissza a lemezhez