Watts, Ernie: Oasis 2014. február 22., Baris Gábor
Ernie Watts Quartet – Oasis
Egy téli estén, mikor kint csak a hideg dominál és a hó – mint ezen évszak egyik legfontosabb kelléke – érkezése még folyamatban van, érdemes egy kis kellemes muzsikával fűszerezni a hangulatunkat. Régi emlékeket felidézni, visszaemlékezni, vagy ami éppen csak jól esik.
Különösen azért lopta be magát könnyen a szívembe Ernie Watts, mert eléggé emlékeztetett arra a Michael Brecker-re, aki a Charlie Haden-nel közösen készült „American Dreams”-en és a Claus Ogerman-nal alkotott lemezén, a „Cityscape”-en hallottam. Egyszerűen egy olyan fajta csoda volt számomra egy teljesen másik embertől hallani Brecker-t és valahol mégis érezhető, hogy Ernie Watts önmagát adja bele ebbe az igen jól sikerült lemezbe. Bár szerintem maga a zenészek alkotta miliő is sokat számít, hogy egy lemezen ki, hogyan játszik és fogja fel a számok igazi spirituális lényegét. Ez az, amit leginkább érzek az egész album hallatása közben.
Szerintem nem is tévedtem sokat a nyitómondattal az alkonyat utáni időszakot tekintve, ugyanis az albumon szereplő első nóta a „Konbanwa” címet viseli, amely japánról magyarra fordítva „Jó estét!”- jelent. Az egész számon keresztül haladva egy kellemes sodró lendület ragad el minket az éjszakai japán utcai nyüzsgésen át az otthonunkig.
A következő kompozíció az „Oasis”. Ez a kompozíció egy kicsit eksztatikusabb hangvételű.
Természetesen ezen albumon is, találhatóak összebújós, vagy csak egyedül a szobában egy jó pohár bor mellett üldögélő számok – szám szerint kettő is. A „One Day I’ll Fly Away” inkább a visszaemlékezésről szól. Egy távoli, mindent elsöprő szerelem utóhangjai.
Míg a „You Are There” egy összebújósabb „páros hangulatú”. Erre a legideálisabb együtt táncolni a kedvessel, illletve egymás karjaiban merengeni a kandallóban lobogó tűz lángnyelvecskéire.
A „Blackbird” című szerzemény színtiszta „american mood”-ot sugároz, már az első pár taktus után New York kellős közepén érzem magam a „yellow cab”-ek között a zsúfolt utcákon és a rikítóan pulzáló és világító „catch the eye” óriás led-hirdetések között. Egy falat a „Big Apple”-ből.
A következő kompozíció egy kedves kis latin hangulatú nóta, címe nem is lehetne találóbb, mint a „Palmito”. Persze felmerül bennünk a kérdés, hogy mi lehet a Palmito? Kis legyező pálmát jelent.
A következő szerzemény, mely a „Crescent” címet a viseli, a John Coltrane-i gyökerekhez nyúl vissza, amely minden szaxofonos életében bekövetkezik egyszer, vagy esteleg akár többször is. A zongoránál szinte, mintha McCoy Tyner-t hallanám… Ernie tökéletesen adja vissza Coltrane hangulatát. Érdemes volt…
Twilight Waltz: Kedves, kellemes bolyongás a 3-as lüktetés világában. Leginkább a gomolygás jellemzi a legjobban…
Bass Geige – „Bahss Guy-Geh”: Az album vége felé közeledve előkerülnek a tradicionális jazz elemeket tartalmazó zenei formák – ebben az esetben például a blues. Itt aztán mindenki kiadhat magából mindent, amit csak lehetséges egy lemez keretein belül, ám itt még korán sincs vége…
Ezután következik a „You Are There” - című ballada, melyről már fentebb nyilatkoztam.
Mivel is lehet a legjobban megadni a módját egy album befejezésének, mint egy szédületes tempójú rhythm change-dzsel. Ezen túl, még az is kiemelendő, hogy mindez a kiváló és hatalmas csodálatnak örvendő, virtuozitásáról közismert altszaxofonos, Charlie Parker „Shaw-Nuff” című kompozíciója. Mindez tenorszaxofonon interpretálva.
A lemezen közreműködő zenészek:
Ernie Watts – tenorszaxofon, Christof Saenger – zongora, Rudi Engel – bőgő, Heinrich Koebberling – dobok.
Zárógondolatként, még csak annyit fűznék hozzá, hogy igazán kellemes perceket okozott ez a kiváló album a jobbnál-jobb zeneszámokkal, a profi muzsikusokkal és a tökélyre fejlesztett kommunikatív együtt játékukkal. Mindenkinek csak javasolni tudom, mert érdemes meghallgatni.
