Világsztárok Magyarországon - Louis Armstrong és All Stars együttese a Népstadionban, 1965. június 9-én

Az első igazi amerikai jazz szupersztár, Louis Armstrong (1901-1971) volt, aki eljött hazánkba. Így talán nem is csoda, hogy a világ egyik legnagyobb, ha nem a ténylegesen legnagyobb nézősereget megmozgató jazzkoncertjére Budapesten került sor. Ez mindenképpen nagy büszkeséggel tölthet el bennünket, hiszen még az amerikai jazzirodalom is kiemelten említi ezt az eseményt és 93.000 nézőről ír (Leonard Feather: The Encyclopedia of Jazz in the Sixties). Mindenesetre az biztos, hogy zsúfolásig megtelt a stadion, aligha volt nagyobb tömeg ennél bármelyik focimeccsen, beleértve az 1953-as angol-magyar 1954-es visszavágóját is, amit persze mi nyertünk meg 7:1-re. (Az 1956 tavaszán 6:1-re végződött 100. magyar-osztrákon 107.000 (egyszázhétezer!) néző zsúfolódott össze úgy, hogy még a lépcsőkön is ültek – a szerk.!)

Armstrong hazai fellépésére évtizedeket kellett várnunk, hiszen ő többször is körbejárta a világot, Nyugat-Európában már a világháború előtt is sokszor vendégszerepelt, majd az 50-es évek elejétől újra fellépett Angliától Hollandiáig mindenhol. Nem véletlenül lett közismert az 50-es évektől az „Ambassador Satch” becenév, amely egy európai körúton rögzített lemezalbum címe is volt. Emlékszem, hogy milyen irigykedve értesültünk arról, hogy 1959-ben több várost érintő jugoszláviai turnéja során a Novi Sad-i (Újvidék) rádióban még a koncert napján is bemondták, hogy a helyi stadionban jegyek kaphatók. 1965 tavaszán még nagyobb bosszúsággal tudtuk meg a hazai napilapokból, hogy Prágában a híres koncertteremben, a Lucerna (Lámpácska) Hall-ban (a későbbi jazzfesztiválok legendás színhelyén) március 12-től 18-ig  koncertezik!!! Több jazzrajongó ismerősöm utazott el oda, akik aztán élvezettel söpörték be elismerésünket színes beszámolójuk után. Csodák csodájára azonban hamarosan felröppent a hír, hogy június 9-én a Népstadionban fog fellépni a világhírű trombitás-énekes az ekkor már több évtizede favorizált szextett formációjában. Érdekes, hogy abban az évben meglehetősen esős volt május vége és már kellően aggódhattunk a szabadtéri koncert miatt, ráadásul az előző nap Medárd, amely hagyományosan lehűléssel és esőkkel szokott járni. Jó sokan gondolhattak erre, hiszen a koncert hihetetlen tömegeket mozgatott meg. Vidékről is jöttek minden létező járművel, az emberek mosolyogtak és szóba elegyedtek egymással, mintha valami különleges ünnep lett volna. És valóban az is volt, a jazz nagy ünnepe, ráadásul az égiek is kegyesek voltak hozzánk és hűvös, de száraz időben élvezhettük a nagy eseményt. Ahogyan később rekonstruálni tudtam, Armstrong és csapata aznap érkezett Ferihegyre,

a megfelelő fontos emberek a Margitszigeti Nagyszállóban szállásolták el, a koncert után még tudósítók, hazai „celebek” nyaggatták, majd másnap továbbrepült. Nem sokat láthatott szép fővárosunkból, jó ha egyáltalán tudta, hogy hol is volt. Egyébként így utólag sem akarok „ünneprontó” lenni, de alighanem az motiválta a rendezőket (holott minden állami pénzen történt), hogy a legkisebb ráfordítással a legnagyobb haszonra tegyenek szert, mivel ez azért egy állami cég vezetőinek premizálásánál sem volt mindegy. Nem hinném ugyanis, hogy Csehszlovákiában sokkal több pénzt fordítottak volna éppen az amerikai jazz pártolására. A „renegát” Jugoszlávia egészen más kategóriába tartozott, ott alighanem az amerikai Külügyminisztérium is szponzorálta a koncerteket... Nos, ennek csak abból a szempontból volt jelentősége (ami persze nem lényegtelen), hogy egy hattagú jazz együttes játéka egy százezres stadionban sem a láthatóság, sem pedig akusztikai szempontból mondjuk, nem éppen ideális. De törődtünk is mi ezzel nagy boldogságunkban. Felhajtottuk az ismeretségünkben létező legjobb távcsöveket, és hegyeztük a füleinket. A futballpálya közepére egy kb. két méter magas emelvényt állítottak fel, amelyet tetővel láttak el és erős reflektorokkal világítottak meg. Az edzett zenészek, akik a világ különböző pontjain a legváltozatosabb körülmények között léptek már fel, meglehetős nyugalommal viselték el a nem éppen optimális körülményeket. A zenekar felállása a tavaszi koncertkörúthoz képest csak egy személyben változott: a régi, nagyhírű Arvell Shaw helyett Buddy Catlett lett a bőgős. Shaw vagy belefáradt a rengeteg turnéba, vagy összeveszett a többiekkel, mindenesetre a rá vonatkozó irodalom szerint az év nyarától szabadúszó lett. Az akkor „járatos” All Stars a következőképpen alakult: Louis Armstrong - trombita és ének, Eddie Shue - klarinét, Tyree Glenn - harsona, Billy Kyle - zongora, Buddy Catlett - bőgő és Danny Barcelona - dob. Armstrong minden koncert körútjára vitt énekesnőt, 1961-ben egy ilyen turnén hunyt el leghíresebb énekesnője Velma Middleton, Afrikában, Sierra Leone-ban A fiatal, ekkor 28 éves Jewell Brown szerencsésebb volt, bár érdekes módon soha nem csinált kiugró saját karriert. Ő egyébként 1961 nyarától dolgozott Louis-nál, Middleton halála után szerződtették. A koncert maga egy rutinos „entertainer”, azaz szórakoztató zenész produkciója volt, amit egyáltalán nem pejoratív értelemben használok. Armstrong, amellett, hogy a műfaj egyik legnagyobb alakja és újítója volt, óriási showman és nagyszerű szórakoztató személyiség is lakozott benne. Nem véletlen, hogy tucatnyi filmben is szerepelt, slágereket énekelt lemezre, évtizedeken keresztül a világ legismertebb és legnépszerűbb művészei között tartották számon. Igazi sztár volt. Ebben nem kis szerepe volt menedzserének, Joe Glaser-nek, aki évtizedeken keresztül módszeresen egyengette a fényes pályát és a rossznyelvek szerint még Louis temetésére is előre kidolgozta a forgatókönyvet... Armstrong szülővárosára New Orleans-ra emlékezve, minden koncertjét a „Sleepy Time Down South” című számmal kezdte és fejezte be, amibe beleszőtte a közönség köszöntését „Good evening everybody”... Ezt követően aztán jól megtervezetten folyt a show: lassú és gyors számok megfelelő arányban. Jött az „Indiana”, Fats Waller „Black and Blue”-ja, a „Tiger Rag”, no és a „Hello Dolly”… Az első félidő végén négy dalt Jewell Brown énekelt és persze az akkoriban mindenki által annyira szeretett „When the Saints Go Marchin’ In”-nel végződött az első félidő. A koncert során – egyenletesen elosztva - minden zenekari tag kapott egy olyan számot, amelyben megmutathatta tudását. Így pl. a klarinétos a Benny Goodman együttes kedvenc számát az „On the Alamo”-t, Tyree Glenn az egyetlen nem amerikai dalt – Domenico Modugno „Volare”-ját, Buddy Catlett egy másik híres bőgős Oscar Pettiford „Blues in the Closet”-jét (a szó angolul is kis helyiséget – de nem WC-t – jelent). Amikor nem kellett játszania, a 64 éves világsztár egy számára odakészített fotelban pihent és szorgalmasan pöfékelt. Markovics Ferenc fotóművész mesélte el, hogy egy ilyen pillanatban akarta lencsevégre kapni úgy, hogy oldalról felmászott az emelvényre. Satchmo viccesen ráöltötte a nyelvét, amikor exponált, közben a biztonsági őr lecibálta és csak az előhíváskor derült ki, hogy a szenzációs kép pompásan sikerült.

Fejes Lászlónak pedig azt sikerült megörökítenie, amikor trombitaszólója közben karóráját nézi...

A második részben még inkább előkerültek az igazi nagy sikerek, a „Basin Street Blues”, a „Struttin’ with Some Barbecue”, a „Royal Garden Blues”, majd a slágeresebb „Blueberry Hill” és a Koldusopera (Three Penny Opera) népszerű dala a Bicska Maxi (Mack the Knife). Végül ezúttal is Jewel Brown négy dala zárta a második félidőt. Louis persze a „Down South” és a „Dolly” egyvelegével fejezte be a koncertet, amit a közönség frenetikus tapssal, fütyüléssel és ovációval nyugtázott. A derék rendőrök biztosan elég idegesek voltak, de ez aligha érdekelt bárkit is. Azt mondanom sem kell, hogy aláírás beszerzése szóba sem jöhetett, nemcsak a hatalmas távolság, a rendkívüli őrzés miatt, de én, mint anti-futballszurkoló, a mai napig sem tudnék eligazodni az időközben Puskásról elnevezett hatalmas épületben. A koncertnek óriási visszhangja volt a sajtóban. Még évekkel később sem volt olyan nevesebb fotóriporter, akinek a stadionban készített képei nem bukkantak fel kiállításaikon, fotóalbumaikban, vagy a szakmai folyóiratokban. 

Fejes László a Film, Színház, Muzsikában, Pernye András a Magyar Nemzetben számolt be a koncertről. (Ahogyan ez akkoriban mindennapos volt, a cikkben az összes nevet elcserélték, ami bizony eléggé bosszantó, annál is inkább, mert az évekkel később publikált Pernye-válogatásban is a téves változat jelent meg.) Azt nem tudom, hogy Armstrong és társai, hogyan emlékeztek budapesti monstre koncertjükre (hiszen ezekben az évtizedekben bontakoztak ki a világkörüli turnék, de az akkori viszonyok között ezek még strapásabbak lehettek, mint manapság), de mi, magyar jazzrajongók soha el nem múló örömmel és szeretettel gondolunk vissza arra a hűvös, de forró hangulatú júniusi estére.