JazzMa - Hírek - Jazz Oral History - BOKÁNY FERENC

Jazz Oral History - BOKÁNY FERENC – II. rész

2012. szeptember 14., Földváry Balázs

A lejegyző előszava: Ez a visszaemlékezés egy magnó melletti beszélgetés-mesélés leírt és szinte szerkesztetlen változata. Bokány Ferencet 1995-ben ismertem meg Fogarasi János segítségével, egy mesterkurzusán vettem részt, később, 2000 és 2002 között hivatalos növendéke is voltam Svájcban, Varga Tibor vonós mesteriskolájában. Ennek a tanítványiból barátivá fejlődött kapcsolatnak köszönhetően van néhány olyan utalás a beszélgetésben, mely a kívülálló számára nem annyira egyértelmű. Gyakran visszatér Varga Tibor neve, ő a XX. század egyik legnagyobb magyar hegedűművésze volt, aki a II. világháború után elhagyta Magyarországot, és szólókarrierje mellett a németországi Detmold zeneművészeti főiskolájának vonós tanszékét vezette, majd nyugállományba vonulása után lakóhelyén, a svájci Sion városában alapított vonós mesteriskolát, ahol Bokány Ferenc volt a nagybőgőtanár. Detmoldban és Sionban is működtetett zenekart, ezekben évtizedeken keresztül játszott Bokány Ferenc. Klasszikus zenében minden bizonnyal a Varga Tibortól tanultak voltak számára a legmeghatározóbb benyomások. (Földváry Balázs)

Bokány Ferenc az idén tavasszal Budapesten Fotó: Csányi Attila

Azt hiszem, hogy amikor visszamentem Svédországba, akkor jött Svédországba a Barney Kessel, a gitáros – az is disszidált. Namármost, volt Stockholmban egy srác, egy gitáros magyar ötvenhatos, akit ismertem, és néha játszottam is vele, az Eckhart Jancsi. Az viszont nagyon jól ismerte a Barney Kessel-t. Úgyhogy mi lett a vége? Az lett a vége, hogy hárman játszottunk, a Barney Kessel, az Eckhart Jancsi, meg én. És elég sokáig így ment a dolog, mert úgy látszik, hogy abban az időben Amerikában sem mentek valami nagyon jól a jazzdolgok, mert ne felejtsük el, hogy ez már a Beatles-en arrébb volt, a jazz már, mint ilyen standard populáris zene, letűnt akkor. Valószínűleg nagyon sokan jöttek át akkor Európába pénzt keresni, egyszerűen megélni. Így játszottam én elég hosszú ideig a Barney Kessel-lel. Persze, mint mindenki, ő is egy nagy szemét volt, lenyelte a pénzt, meg mit tudom én.

Aztán kaptam a Scholztól, akinek szoktam vinni azelőtt talán tizenöt évvel a hangszerét, egy telefont. Ő Hollandiában dolgozott, már ismerte a Vargát, és a Vargának kellett egy bőgős, és a Scholz tudta, hogy én hazajöttem. Mert amikor hazajöttem Dél-Afrikából, akkor egy belga légitársasággal jöttem Brüsszelig, utána pedig föl Hollandiába, Hollandiából mentem hajóval Svédországba. Én tudtam a Scholznak a címét, és ott aludtam nála egy éjszakát. Akkor ő már tudta, hogy én vagyok, beajánlott a Vargának, és én így kezdtem tulajdonképpen a Vargával.

Akkor a Vargához kerültem Németországba a hetvenes évek elején, és – te személyesen ismerted – a Vargával nem volt mindig egyszerű a dolog, én többször is összevesztem vele rövidebb-hosszabb ideig, és egy ilyen összeveszéskor elmentem a Philharmonia Hungarica-hoz. Az egy disszidens zenekar volt, rögtön bevettek, mert ők megtehették, nem kellett akkor próbajátékot játszani, mert az a zenekar direkt azért volt, hogy menekült magyar zenész, stb. stb. stb. Persze akkor már volt minden benne, romántól kezdve amerikaiig. Én odamentem, de az egy borzasztó hely volt, most nem akarok rosszat mondani a magyarokról, pedig mondhatnám: az intrikák, egyebek, szóval egy nagyon kellemetlen hely volt.

Viszont ott találkoztam, nem a zenekarban, hanem Németországban egy régi svéd hapsimmal, aki felelőse volt, vagy segédfelelőse – nem tudom, hogy emlékszel-e, volt egy ilyen, hogy James Last – az ő zenekarának. Az ilyen kommersz tánc vagy partizenét játszott. Kiváló jazz-zenészek játszottak abban a zenekarban. A legkomolyabb fazonok játszottak ott, mert olyan jól fizetett. Volt egy vonós szekciója is, ami távolról sem volt olyan jól fizetve, mint a fúvós fiúk, de jó hakni volt. Ez a svéd gyerek volt az egyik, aki mindig összehozta a vonósokat. Így aztán a Hungarica-tól megléptem, amilyen gyorsan csak lehetett, és elmentem oda. Az a James Last – amennyire utáltam a pofáját a zenéje miatt, annyira megszerettem, mint embert. Az egy olyan fain ember volt – bőgős volt, várjál! – szóval volt szíve neki. Svédasztal minden koncerten hátul, a legfiatalabb whiskey 24 éves. Meglátott a krapek egy kirakat előtt nézelődni, éppen arra járt, aszongya: mit nézel? Mondom: azt a kabátot – erre rögtön megvette nekem. De hát az nem volt egy állandó meló.

Aztán közben volt egy olyan dolog, hogy ez a svéd gyerek egyszer csak szedett össze embereket, egy vonós kvintettet, mert jött valami produkció: Max Roach Double Quintet. Az akkor egy olyan Blakey-felállás volt, meg öt vonós, szóval vonósnégyes bőgővel. Azzal elkezdtünk turnézni persze, ott az arrangement-ok naponta változtak, jazzt játszottunk tulajdonképpen, voltak ilyen vonós írott szekciók, de be lehetett szállni, hogyha akartál egy chorust játszani, és ez ment majdnem egy hónapig, majdnem minden nap. Összevissza utaztunk Németországban, Dániában. Akkor elkezdődött valami, ami aztán nekem egy specialitásom lett. Mert később, mikor átkerültem – most előreugrunk kicsit – Franciaországba, akkor elkezdtem játszani ezzel a híres francia gitárossal, Christian Escoudé-val. Az Escoudé is csinált egy ilyen lemezt, ami ilyen kettős volt. Akkor már én csináltam a jazz-oldalát is, mindent egyben, ezzel turnéztunk sokat. Emiatt aztán megkaptunk egy olyan melót, illetve én megkaptam egy másik csapattal, mert akkor már elment a hírem, hogy tudok kottát olvasni meg ezt-azt-amazt, hogy egy hasonló dili lett a Wayne Shorter-rel meg a csapatával, benne John Patitucci-val. Ott is változott az arrangement minden nap, aztán később hasonló dolgot csináltam a Herbie Hancock-kal, szintén egy ilyen vonós és nem vonós, a Montreux-i Fesztiválon, és még Japánban is, azzal a nagyszerű, japán zongoristával, úgy hívják, hogy Makoto Ozone. Jártam ki Japánba, Kanazawa-ba, klasszikus vonalon, és ő jött oda játszani a szimfonikus részével a dolognak. Azt hiszem, hogy ő játszotta akkor a „Rhapsody in Blue”-t, és mi ezzel a Kanazawa-csapattal kísértük, de ő beletett egy úgynevezett kadenciát, ami azt jelenti, hogy szabadon elkezdett játszani. Tudta, mert lejárt abba a jazzklubba, ahol én szoktam játszani, tudta, hogy énrám számíthat. TV-felvétel volt, és játszott valami patternt, akkor úgy rámnézett, olyan kérdően, én meg intettem, hogy jó. Mikor odaért az elejére megint, akkor én beszálltam. Ezt játszottuk egy jó darabig, amíg a tévések vették. Persze ezt egész Japán látta, hát jöttek az ajánlatok orrán-száján, és én persze nem tudtam csinálni, mert engem ez a másik zenekar vitt oda. Úgyhogy ha még tovább maradok Japánban úgy, hogy szabad vagyok, akkor esetleg ott is lehetett volna egy karriert fölépíteni, amin egyébként dolgoztam, mert ott Kanazawa-ban volt egy egyetem, aminek volt egy jazz szaka. Oda állandóan jöttek amerikaiak mesterkurzust tartani, és ott nem volt olyan szintű ember, aki annyit tudott volna, hogy azokkal játsszon koncertet vagy klubban, így persze amikor én ott voltam, rögtön én kaptam azt a melót. Ilyesmikről beszélünk, hogy a Benny Green, a Bruce Barth, szintén nagyon jó, állítólag magyar származású, New Yorkban tanít valamelyik jazziskolában. A japánoknak van egy ilyen Ablakos-szerű öregebb szaxofonos hősük, Sadao Watanabe, azzal is játszottam, szóval ott próbálgattam, de állandóan hozzá voltam kötve a másik zenekarhoz. Ezek fizették az utat, adták a lakást, ott nem nagyon hülyéskedhettem. Maradni meg nem tudtam Japánban, mert vissza kellett menni Franciaországba, ott is kellett valamit dolgozni, meg ti is ott voltatok, a tanítványok Svájcban, szóval ez nagyon jó volt így, hogy az ember mindenhez ért, de hogyha nem koncentrálsz egy dologra, abból nem lesz nagy helyzet soha. Mindenesetre én soha nem úgy éreztem, hogy nekem olyan fontos mondanivalóm lenne, akár jazzben, akár másban, hogy arra érdemes volna feccölni egy életet. Mindig az volt az aspiráció, hogy egy használható, jó szakember legyek, ez úgy nagyjából bejött, és ezzel jól elvoltam. Azért ne felejtsük el, hogy az utolsó jó harminc évben szólóbőgős voltam mindenhol. Nálatok is tanítottam vagy tizen-jópár évig, a Japán is tartott vagy tizenkét évig, szóval nekem volt annyi melóm, hogy többet nem lehet megcsinálni. Én elismerem, hogy általában jazzben, hogyha odaengedtek néha közelebb a tűzhöz, az azért volt, mert valaki, akinek ott lett volna a helye a tűznél, nem volt ott. Szóval én mindig ilyen másod-ember voltam. Beugró, akire lehet számítani, „hogy is hívják azt a faszit, az tudom, hogy meg tudja csinálni” című. Szóval nem akarom, hogy ebből félreértés legyen, mint ahogy látom, hogy egy pár ember most jön haza, és le vannak írva olyan dolgok, hogy mekkora világsztár volt, meg játszott a Frank Sinatra-tól a Miles Davis-ig mindenkivel minden nap, ami szerintem egy nagy büdös kamu, mert akkor hogyhogy negyven évig nem hallottad, hogy ő játszott? Na jó, ezt hagyjuk. Jobb az igazság, még hogyha nem is villog annyira.

F.B.: Max Roach-tól ugrottunk Escoudé-ig...

Igen, akkor én még egyszer visszamentem Svédországba. Volt egy nagyszerű arrangeur és talán abban az időben a legjobb svéd zongorista, akit úgy hívtak, hogy Gunnar Svensson. Előtte is játszottam már vele, de akkor, amikor visszamentem, akkor nagyon sokat játszottunk együtt, sőt még ilyen mindennapi melót is csináltunk: egy varietét meg show-t éjszaka. Ő mint hogyha apám helyett apám, ilyen Varga-figura volt, körülbelül annyi idős is, és ő volt ott az egyik pápa. Ezért ha neki kellett valaki, akkor mindjárt a legjobbak jöttek. Nem mondanak nektek annyit ezek a nevek, de ezek fogalmak voltak az északi végeken, mint a trombitás Jan Allan, vagy a gitáros Rune Gustafsson, vagy az énekesnő Monica Zetterlund, ezekkel mind játszottam. Volt egy nagyszerű énekesnő, aki hosszú kihagyás után tért vissza, Maxine Sullivan, vele is sokat játszottam. Akkor aztán megkaptam az első igazi szólóbőgősi állásomat Oslóban, és ott voltam két évig. És akkor a Varga írt egy levelet, hogy gyere vissza, és akkor én a Vargával már olyan emocionális kapcsolatban voltam, hogy otthagytam csapot-papot, ahogy volt, és elmentem megint a Vargához. Persze egy év múlva megint összevesztem vele. Akkor viszont megint a Scholz húzott ki a szarból, mert akkor ott, annál a zenekarnál, ahol ő játszott Utrechtben, kellett egy második szólamvezető bőgős. Akkor átmentem oda a Vargától. Aztán kibékültem a Vargával, de az már nem volt olyan messze, akkor lehetett a kettőt együtt csinálni úgy nagyjából. És aztán átkerültem ebből a zenekarból először Amsterdamba, az Amsterdami Filharmonikusokhoz, utána az Amsterdami Kamarazenekarba, utána pedig a Hilversumi Rádióhoz. Hilversum – nem tudom, hogy tudod-e – egy óriási terület, ahol csak stúdiók vannak. Abban az időben ott volt négy TV-társaság, és, ha jól tudom, öt zenekar, mert rádiótársaság is volt vagy négy vagy öt vagy hat. És hála Istennek, hogy ott voltam, mert azoknak olyan jó nyugdíj-alapjuk van, hogy ha az egész életemet összeteszik, akkor a felét nem kapom, mint amit Hilversumból. Szóval az egy nagyszerű húzás volt, hogy oda átmentem. Persze ott aztán megismerkedsz mindenkivel, még olyannal is, akivel nem akarsz megismerkedni. És akkor ott volt jazz is. Különösen sokat játszottam egy amerikai dobossal, akit úgy hívtak, hogy Bob Braye, sőt még olyan is volt, hogy a Bob Braye meg én voltam csak kihirdetve, hogy minden este játszunk, arra számítván, hogy akkor jönnek majd a fiatalok, és mindenki be akar ülni, és nem kell fizetni, csak a Bobot meg engem. Ami nagyszerűen ment sokáig, amíg egyszer egy olyan égszakadás-eső volt, hogy a kutya nem jött be. És a gengszter már nézte az időt, hogy miért nem játszunk. Mondom, nincs kivel. „Játsszanak, majd bejönnek a zenére!” Bekezdtünk, dob, bőgő. Hát kínomban énekeltem, mit tudom én: Kétszer kettő néha öt, magyarul, a Bob visítozott, énekeltem, hogy Tudom, hogy térdre hullni szégyen, (Prisoner of Love), a Bob az sikítozott, elénekeltem már azt is, hogy „Vörös Csepel, vedd föl a harcot!”, mindent. Ha valaminek nem tudtam végig a szövegét, átmentem egy másik nótába. Nagy dolog, én lekísértem magamat, a dob meg ott csörgött-zörgött meg söprűzött. Hát aznap este aztán nem is jött be senki, aztán megkegyelmezett a gengszter, egy szett után azt mondta: Jól van, menjetek haza. Hála Istennek! Az véres volt, az a hakni.

Aztán elkezdtek beszélni, hogy valamelyik zenekar meg fog szűnni, hasonlók. És különben is, tizenkét évet voltam ott, már nem a Rádióban, hanem Hollandiában. Ott született a lányom is, de igazán soha nem melegedtem meg. Valahogy az a holland-dolog nekem nem jött be soha. És egyszer csak kapok egy telefonhívást, franciául beszél valaki, hogy nagyon szeretné az Emmanuel Krivine, hogy ha lejönne zsűritagnak, hogy itt ne legyen semmiféle furkálás, Lyonba. Persze fizetjük a költségeket. Megkérdeztem, hogy mikor, azt hiszem szabad is voltam, vagy szabaddá tettem magamat, és lementem. Megvolt a próbajáték és nem vettünk föl senkit. Hazamentem, megkaptam a csekket. Két hónapra rá megint francia telefon, hogy jöjjek, megint próbajáték lesz. Nahát ez háromszor volt. És utána megkörnyékeztek, hogy nem vállalnám-e el én. Akkor megbeszéltük az anyagi részét a dolognak, és akkor elvállaltam, elköltöztünk Franciaországba. Ahol aztán később találkoztam az Escoudé-val, és onnan már sínen van a történet.

F. B.: Hol volt az a klub, ahol Tooty Heath-szel játszottál?

Az volt az Artist-klub. Ott a Fogarasival meg a Brunnerrel játszottam, ezek hazajöttek, akkor jött új zenekar, a Tooty, meg a vak spanyol zongorista, Tete Monteliu, én meg maradtam benn a helyen. Aztán a Tooty elment, akkor jött helyette egy svéd dobos, a Rune Carlsson, nagyon jól dobolt, és aztán a tulajdonos, úgy hívták, hogy Wolkowski, rájött, hogy ha discothek, akkor még többen jönnek. Nem tudom, hogy miért kellett neki még több, mert teli volt a hely mindig, de mindenesetre kizamekolt bennünket, és csinált gy discothéket.

F.B.: Klasszikust Stockholmban mennyit tanultál? Egy vagy két évet? Utána elmentél az Operába?

Rögtön utána elmentem Dél-Afrikába. És amikor visszajöttem, akkor ott keveregtem, és akkor az Operába kerültem. De az nem igazi állás volt. Az egy éves ilyen vikáriátus volt csak. Ott ugyanaz volt a szólamvezető, aki a tanárom volt az Akadémián. Ő volt az Isten ottan Svédországban, úgy hívták, hogy Thorvald Fredin. Nagyon fain krapek volt. Jól is játszott, egy talpig becsületes igazi svéd volt. Ő volt az egyetlen, a Vargán kívül, akivel tartottam egész haláláig a kapcsolatot. És a legrégebbről a Fogarasival.

És a képek Bokány Ferenc archívumából: