„Kedvenc énekeseim” - 31. rész: Berki Tamás
Ebben a csütörtökönként jelentkező sorozatban az itthon és külföldön élő magyar jazz énekeseket kérem, meséljék el, eddig mely énekesek voltak rájuk a legnagyobb hatással! – A szerk.
Már eddig sem rövid életem alatt is annyi, de annyi hatás ért ffi és női énekművészeket hallgatva, hogy csak úgy kapkodtam, kapkodom a fejem...
Azt hiszem Ray Charles volt az első srác, aki elkapott, de úgy, hogy azóta sem feküdtem ki! Ray ugye összegyúrta a bluest a spirituáléval, kapott is érte, mert a spirituálék gyakran katartikus templomi hangulatát, a hit lelkesültségét vitte színre. Tőle és a többiektől is találhattok -ha akartok- illusztrációt a Youtube-on, vagy máshol. Tuti!
Ella Fitzgerald, Sarah Vaughan, Nancy Wilson, Billie Holiday, sőt már Machalia Jackson gospeljei, Dinah Washington, Anita O'Day, vagy a nagy elődöket hűséggel követő Diane Schuur, vagy Dianne Reeves standard világa is - mint a hegyekből lezúduló özönvíz- egyértelműen kivájta, kijelölte egy új, születő műfaj /?/, nyelvezet/?/ összetéveszthetetlen énekesi útját.
Őket követte Betty Carter -a maga teljesen egyedülálló módján-, követte Kevin Mahogany a fekete, Mark Murphy a fehér ösvényen, vagy a hihetetlen, simogató basszbariton Johnny Hartman, aki John Coltrane oldalán ölelt, ölel minket körbe-körbe „My One and Only Love”, meg „Lush Life” balladáival.
Nem szóltam még Nektek Nat King Cole művészetéről, aki zongoristának indult, persze dalolt is, de úgy, olyan csábosan, úgy mosolygott a hangja, hogy -nem volt mese, nincs mese-, aki hallotta, maga is mosolyogni kezdett. Nem tehetett mást. Kivették a billentyűk mögül, kapott egy saját TV show-t cserébe, és énekeltették, daloltatták, amíg csak bírta! Kisleánya folytatta a lenyűgöző karriert apja nyomdokain járva... Nat King Cole show-jában triplázhatta népszerűségét Tony Bennett, a sármos, mindig elegáns, férfias jazzénekes, aki -mint jelenség- talán elődje volt /bár kortársa is, hosszú, aktív élete nyomán/ a szívtipró Michael Bublé-nak. Bublé a tradíciók és a mai pop-jazz szintetizálásának egyik legnagyobb sztárja...
1980-ban -mááázli- New Yorkban alkalmam volt "élőben" hallgatni, egy Central Park melletti templomban Big Joe Williams blues, és spirituálé koncertjét. Így viszont Neki alkalma volt jól felemelni a lelkemet!
További hihetetlen mázlim vitt ki a Petőfi Csarnok szabadtéri Al Jarreau koncertjére 1998 táján. Al Jarreau 1960-70 körül a jól ismert standard úton indult, később elsodorta a fusion jazz fülbemászó, táncra csábító vonulata, mellyel a Down Beat -tekintélyes amerikai szaklap- top listáján éveken át úgy szerepelt, mint a Világ Legjobb FFi jazz énekese! A Petőfi Csarnoki koncerten, ahogy énekeltette a közönséget, meghallotta a hangomat, ahogy -tőle kb. egy méterre, az első sorban álltam- épp egy szólamot rögtönöztem fejhangon az övére, leállította a koncertet, beazonosított és leguggolt a színpad szélére, és egy sosem volt duót alkotva 2-3 percig velem dalolt felváltva... Jarreau, meg a Tomi. Hát ez atomi!....
Vagy mázlinak mondhatom-e, hogy - ahogy viszonylag ifjan, anno- az Erkel Színházban "élőben" hallhattam Ella-t, vagy 1984-ben az Umbria Jazz Fesztiválon szintén "élőben" Sarah Vaughan-t, úgy hallhattam a MÜPÁ-ban 2014. december 2-án, kedden 19.30-kor a Take 6 koncertjét, a 6-ik sor, jobb 11-ik székéből /előttem e megőrzött jegy!/.
A Manhattan Transfer /őket is "élőőőben" anno/ után azt hittem ennyi! Ennél jobban vokál le nem köthet, fel nem dobhat. DE. Jött a templomi kórusból valaha kivált 6 fiú, felálltak a MÜPA színpadára, és kész. Nekem végem volt. Na, ilyen nincs! A MÜPA percek alatt átlényegült, átalakult egy hatalmas, égigérő Bazilikává, és a hat srác -ugye csak maga, no hangszer, mert hogy mindent ők maguk, a hat torok- az éneklés, a dal, a dallamok apostolai -engem kicserélve, 18 méter 46 centire /kb./ felemelve ott hagytak lógva. Ilyen a szerelem első látásra /hallásra...bocs/.
Gondoltam szólok még Nektek Eddie Jefferson-ról, aki Luis Armstrong és Al Jarreau stílusát össze bírta gyúrni, meg szövegeket bírt szülni scat /subidubi/ improvizációkra, s el is danolta, meg mondok egyet Cassandra Wilson varázslatos, csábénekéről, aki félig suttogva is képes őrült jó TIME-mal csúszkálni a ritmusok, hangsúlyok izgalmas világában, vagy a kanadai Diana Krall-ról, akibe nagyon köll vigyázni, nehogy belezúgjon az ember, mert olyan eredetien, olyan dögösen dalol, meg zongorázik, ahogy ki is néz.... meg a szintén jól zongorázó Rachelle Ferrell-ről, aki hatalmas hangját alig tartja féken, de azért néha fel-felszalad a fejhang felső, koloratúr rétege fölé......az un. üveghang tartományba is, amerre -rajta kívül- senki se jár....vagy ha már a jól, sőt, remekül zongorázó énekesekről mesélek, meg kell idéznem Eliane Elias-t a brazil jazz királynőjét, vagy a macsó, showman Jamie Cullum-ot, aki a legvénebb jazz örökzöldet is felfűszerezi maivá, vagy a világtalan Raul Midon-t, aki -ha kell- gitárjával egyszemélyes zenekarként áll színpadra, összekavarva az ősi standard világot a latinnal, vagy Esperanza Spalding, aki üde lányhangján úgy varázsol tévedhetetlen blues-os jazzhangjaival, hogy közben tökéletesen tudja függetleníteni hihetetlenül professzionális bőgőzését, vagy Richard Bona, aki síró-nevető, táncoló basszusgitározása fölé megidézi az ősi, fekete Afrika kies tájait. A többi kedvenceimről úgy döntöttem, ma már nem mesélek. Megyek aludni. Jóéjt. Pá.
