BÚCSÚAJÁNDÉK
Húsz év után elválnak Jan Garbarek és a Hilliard Ensemble útjai. Az utolsó közös koncertkörútjuk állomásai közé Budapest is bekerült. Idecsábításukban tevékenyen részt vett a Jazzma.hu főszerkesztője és főmunkatársa. Köszönet illeti Maloschik Róbertet és feleségét Szász Gabriellát ezért a szervezőmunkáért! Az eseménynek helyt adó Szent István Bazilika megtelt, akiknek sikerült jegyet váltaniuk, örökre megőrzik emlékezetükben ezt az estét.
A Hilliard Ensemble 1974-ben alakult angol férfi énekegyüttes. A quartet eredetileg a fennmaradt lejegyzett zene kezdeteinek hű bemutatását tűzte ki célul, de repertoárjukban hamar megjelentek az egyházi énekek mellett a reneszánsz szerzők művei is. Tagcserék náluk is előfordultak, a kontratenorból, két tenorból, és baritonból álló együttesben 1998 óta a David James, Rogers Covey-Crump, Steven Harrold és Gordon Jones nevét olvashatjuk. Érdekes, hogy nevüket nem a zene világa ihlette, Nicholas Hilliard Erzsébet kori miniatűrfestő volt.
Jan Garbarek 67 éve született Mysen városkában, Czesław Garbarek lengyel hadifogoly és egy norvég gazda lánya házasságából. Az állampolgárságot hét évesen kapta meg, bár édesapja már norvég állampolgár volt, de akkor Norvégiában ez nem járt automatikusan a gyereknek is. Talán ennyi újdonságot sikerült írnom a jazzrajongó olvasóknak is, akik betéve tudják Garbarek életének fő állomásait. Autodidakta módon tanult szaxofonozni, 15 évesen nyert egy amatőr versenyt, ezután beindult a karrierje, azóta töretlenül Északi Sarkcsillagként ragyog az égbolton. Egyedi hangját hamar megtalálta, ez a hang mindig felismerhető, bármit játszik is. Sok stílust kipróbált, sokfele kalandozott, játszott népzenét norvég énekesnővel, világzenét pakisztáni és indiai zenészekkel, kortárs zenét, és játszott férfikórussal is. Két évtized hosszú idő. Közben a norvég szaxofonos és az angol énekegyüttes is járta a saját útját, de ez idő alatt többször indultak közös turnékra és jelentettek meg közös albumokat. 1994-ben jelent meg az ECM kiadónál az „Officium” című lemez, első közös munkájuk anyaga. Ez a zenei világ tovább bontakozott az évek során, végül trilógiává duzzadt. Öt év múlva jelent meg az Officium trilógia második része, a „Mnemosyne” és végül a 2010-ben az „Officium Novum” zárta a sort. A trilógia darabjai között sok idő telt el, így megjelenésüket alapos előkészítő munka előzte meg. A lemezeket hallgatva letisztult, tökéletesen szerkesztett zenével találkozhatunk, egy fölösleges hangjegy sem került a kottákba.
November 8-án, szombat este a Bazilikában kimondottan a 20 évvel ezelőtti „Officium” lemez anyagát játszották! Így többnyire XIII. századi gregorián énekek csendültek fel. Ismerősként tértek vissza ide, ismerték és jól kihasználták a kupola akusztikai lehetőségeit. Garbarek az oltár előtt körbe sétálva fújta szaxofonját, a hívó szóra négy irányból közelítettek felé a kórus tagjai, hangjuk közeledtükre egyre erősödött. Amikor elfoglalták a kottaállványok mögött helyüket, Garbarek megszólalásai alkalmával folytatta a kőrözést, ezzel halkabb, hangosabb kíséretet tudott adni mindenféle potméter húzogatás nélkül, mivel a koncerten semmilyen erősítést nem volt, az emberi hang, és a szaxofon hangja töltötte be a teret. Érthető volt, hogy a koncert alatt nem lehetett fotózni, mivel a gépek kattanásai zavarták volna az előadást. Így a szokásos fotók helyett a beálláson és a koncert után készült képekkel tudom az írást illusztrálni, de nem szomorkodom, mert most láttam először Garbareket mosolyogni, és ezt sikerült megörökítenem pár képen. Több koncertjén voltam, láttam róla dokumentumfilmet is, nem egy mosolygós típus. Itt nyoma sem volt hűvös távolságtartásának, közvetlenül beszélgetett a rajongókkal, örömmel dedikálta lemezeit. A meghajlásnál is őszinte, belső mosoly ült az arcára, örömöt adott a közönségnek és ő is örömöt kapott a zenét befogadó és azzal eltelő közönségtől.