JazzMa

Friss Hírek

Kis hírek – friss hírek2020. augusztus 07.
JazzUp – Kacsenyák Gábor2020. augusztus 06.
Warren, Kenny: In the Heat2020. augusztus 05.
Hárs-ok a parkban2020. augusztus 04.
Rejtvény – 2020 augusztus2020. augusztus 02.
Mi újság? - Tommy Vig2020. augusztus 02.
Heath, Jimmy: Love Letter2020. július 30.
Gold, Matt: Imagined Sky2020. július 27.
Szombat a Jedermannban2020. július 26.
Elek István 65!2020. július 17.

Hírek

SZAKCSI HÁRMASBAN, NÉGYESBEN, MAJD EGYEDÜL DELEJEZTE A LONDONIAKAT

A Harmónia Műhely Alapítvány, a londoni Magyar Kulturális Központ, a Budapest Jazz Club és annak brit “ikre”, a londoni 606 Club ismét karöltve dacolt a – művészetek szempontjából – zord gazdasági klímával és kivitte Szakcsi Lakatos Bélát Londonba, ahol két nap leforgása alatt minden erényét felvillanthatta.

Május 14-én, csütörtökön Szakcsi a 606-ba volt hivatalos. Őszintén szólva nagyon rossz házra számítottunk. Csütörtök nem a legjobb nap a klubban, ráadásul borzalmas hideg, szeles, esős idő volt, a 606 környékén nehéz parkolni, és aznap dugó-dugó hátán torlódott a londoni utakon, míg a legközelebbi buszmegálló kb. 10 perc gyalogút a tetthelyhez. Ha nem tudom, ki játszik, sőt, kik játszanak, legszívesebben én is otthon maradtam volna. Hogy miért nem maradtam otthon, és miért nem maradtak otthon oly sokan mások, az elég terjedelmes kitérőt igényel, mert érdemes felidézni, mit tud a brit közönség Szakcsiról, de azt is, amit a magyar közönség zöme nem tud a többi résztvevőről.

Szakcsi neve nem ismeretlen Angliában. Amikor a magyar származású élvonalbeli brit bőgős, Arnie Somogyi Improvokation nevű zenekarával lépett fel a Cheltenham Jazz Festival-on, majd a Ronnie Scott klubban, a The Times kritikusa, a jazztörténész Alyn Shipton “Szakcsi Lakatos Béla ragyogóan excentrikus pianizmusáról (sic)lelkendezett, míg a szigorú ítész hírében álló John Fordham tömören így fogalmazott a The Guardian-ben: “Szakcsi Lakatos Béla csodálatos”. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy 2007-ben a London Jazz Festival-on Szakcsi bővített New Gipsy Jazz együttese tomboló sikert aratott a BBC koncert termében és előadásukat a Bartók Rádió ottani megfelelője, a BBC Radio 3 közvetítette.

(De annak volt némi előzménye is… Történetesen az, hogy az Euro Radio Jazz Season 2005/2006-os évadjában 2005. november 18-án a Magyar Rádió Márványterméből az akkor még csak 52 taggal rendelkező EBU (European Broadcasting Union – Koszovó és Gibraltár csatlakozásával azóta 54-re bővült ez a szám…) 38 országa (abszolút csúcs – de ne feledjük, hogy az előző rekordot is a Bartók Rádió állította fel 35-tel, még 2003-ban…) élőadásban közvetítette egy bizonyos Maloschik Róbert ideáját, melynek a Three Generations of Hungarian Jazz címet adta. Nos, a 90 perces élőadás befejező részében 40 percet Szakcsi New Gipsy Jazz elnevezésű formációja szerepelt, vagyis Szakcsi Lakatos Béla – zongora, Barcza Horváth József – bőgő, Pecek Lakatos András – dob, Rostás Mónika - ének, Rostás Csaba – ének, szájdob, tánc. Aztán, hogy-hogynem 2006 tavaszán az EBU Jazz Producers Meeting-en Glagow-ban az értekezleten kiemelten gratuláltak az EBU Jazz Group vezetői nekem az elért fantasztikus eredményért. Sőt, az értekezlet végén odajött hozzám a BBC 3 menedzsere, Graham Dixon és elkérte tőlem Szakcsi telefonszámát. Még jó, hogy a noteszem ott volt az aktatáskámban… - A szerk.)

A borzalmas idő és forgalom dacára így aztán jóformán telt ház volt a 606-ban. Szakcsi vonzerejéhez hozzájárult az altszaxofonos Peter King jelenléte is az együttesben. Peter King öt éve lépett fel a Budapest Jazz Clubban, ahol igazolta a The Observer jazz-kritikusát, a szakíró Dave Gelly-t, aki szerint King „minden idők  legkiválóbb brit altszaxofonosa, s egyben a világ egyik legkiválóbbika”. Elvin Jones, a jazz-dob mestere  szerint „csodálatos zenész, hangszerének mestere és ennek Amerikában épp úgy tudatában vannak az emberek, mint Angliában”. A kornettos Nat Adderley egyenesen „a világ legjobb altszaxofonosának” tartotta őt. Noha ma már jóformán csak saját együttese élén, vagy meghívott szólistaként szerepel, de pályafutása során olyanokkal játszott együtt, mint Bud Powell, Elvin Jones, Max Roach, Milt Jackson, Lalo Schifrin, Hampton Hawes, Al Haig, Philly Joe Jones, Zoot Sims, Al Cohn, és a lista koránt sem teljes.

A harmadik nagy attrakció a bőgős, Jurij Golubov személye volt, aki klasszikus zenészként már fiatalon ragyogó karriert futott be, tagja volt a világ egyik  leghíresebb kamarazenekarának, a Moszkvai Szólistáknak, de a Bolsoj Zenekarnak is. 2002-ben, 30 éves korában ő lett a legfiatalabb zenész, aki elnyerte az Oroszország Érdemes Művésze címet. A múlt század vége felé azonban egyre inkább magával ragadta a jazz iránt érzett szenvedélye és ma már főként ezen a területen mozog.

A dobos, Nic France korai hőseim közé tartozik. Alapító tagja volt a 80-as évek szerintem legeredetibb big bandjének, a Loose Tubes-nak, jelenleg a 606 tulajdonosa, Steve Rubie Samara nevű zenekarának a dobosa. Ha mindezt végig olvassa az ember, akkor már nem csodálkozik a telt házon.

Persze a jazzben soha semmi sem egyszerű. Peter King 1 órát késett a próbáról és nagyon rosszul volt, amikor megérkezett. Úgy hogy abban maradtak, megpróbál egy kicsit magához térni és, ha sikerül, akkor majd standardeket játszik. Így aztán Szakcsi trióban kezdett, bemelegítésként az “Out of Nowhere” című örökzölddel, amit a próbán nem lehetett hallani. Noha teljesen felismerhető volt a téma, harmonikus volt a rögtönzés, de Béla abszolút sallangmentesen teljesen magáévá tette a darabot és azonnal 5-ik sebességben volt. Jurij és Nic látható élvezettel vette a lapot. A csodák azonban a második számmal kezdődtek. Az égvilágon semmilyen kotta nem volt senkinél. Béla lejátszotta egyik saját, a magyar kávéházi cigányzenéből merítkező darabját, amelyen döbbenetes módon cimbalommá varázsolja a zongorát anélkül, hogy a húrokhoz nyúlna.  Ráadásul roppant cigányosan, szabad tempóban játszott, ahogy kellett. Ember legyen a talpán, aki nem a magyar cigányzene hagyományában nőtt fel és ezt mégis kísérni tudja. Szakcsi teljes, de igen kellemes meglepetésére, mind Jurij, mind pedig Nic ember volt a talpán.

Jurij lenyűgöző ötletekkel gazdagította Béla játékát és egy elképesztő szólót is produkált. Ezt követte  egy másik Szakcsi opusz nagyon modern, de hard bop beütésű témával, amelyen már valósággal szárnyalt a trió. Ezen a ponton tért magához Peter King, aki valóban gyakran  beteg, de úgy tűnik, a legjobb gyógyszer minden bajára a szaxofon.  Magyarországra is úgy érkezett 5 éve, mint aki a halál torkából jött és csak a pódiumon kelt életre. A 606-ban is ugyanez történt. A “Body and Soul”-lal melegített be, de olyan elementáris vágyakozás csendült ki a hangszeréből, amely azonnal eszembe juttatta Lester Young alapelvét, miszerint ismerni kel a slágereknek a szövegét, amelyekre az ember rögtönöz. Peter King valóban közvetítette ennek a gyönyörű örökzöld dalnak a feltétel nélküli szerelemről szóló üzenetét. Innen csapott át a kvartett Ray Noble szerzeményébe, a “Cherokee”-ba, melynek akkordváza szolgáltatta a negyvenes évek elején Charlie Parker számára az ugródeszkát a modernizmusba. Ez romlatlan, vad, virtuóz, de mégis hatalmas belső koherenciával rendelkező bebop volt, és Peter King, akinek Parker és Bartók Béla a példaképe, itt semmilyen kísérletet nem tett arra, hogy szabaduljon Parker hatása alól, noha általában véve már évtizedek óta leszakadt a mester zenei emlőiről. Hatalmas tiszteletadás volt a modern jazz megteremtője előtt, s egyben eszembe juttatta egy másik élő altszaxofonos legenda, Lee Konitz mondását. Amikor megkérdezték tőle, hogy kor- és pályatársai zömétől eltérően, miért nem Parker modorában játszott, Konitz egyszerűen így válaszolt: “Mert az túl nehéz”.  Szakcsi szólói azonban ugyanezen a számon, noha tökéletesen bele illettek a bebop harmóniai és ritmikai világába, mégsem a stílusirányzat nagyjaira, Bud Powell-re, vagy Monk-ra hajaztak, hanem Szakcsira. És ezt még nehezebb megvalósítani.

A szünet után ismét trióban nyitottak. Két standardet, a “There Will Never Be Another You”-t és Thelonious Monk epikus “Round Midnight”-ját játszották. Az utóbbiból, akárhányszor hallom Szakcsitól, minden egyes alkalommal csodálatos, sokrétű kortárszenei konstrukciót varázsol. Teljesen lenyűgöző volt Golubov és Szakcsi összjátéka és zenei párbeszéde, folyamatos ötletbörze zajlott kettőjük között, de Nic France is a helyzet magaslatán állt. A harmadik számra Peter King visszatért a pódiumra. Megint a parkeri eszköztárból merítve, az “All the Things You Are”-t kezdte játszani, de a szám végén teljesen kortárszenei hangulatba ment át, ami mindamellett szervesen illett az előtte hallottakba és Bélával együtt kezdtek varázsolni, amiből aztán kibontakozott Wayne Shorter “Footprints” című szerzeménye, kígyózó, varázslatos improvizációkkal tarkítva. A zárószámot John Coltrane “A Love Supreme” című albumának egyik témája szolgáltatta. A közönség, amelyben velem együtt talán négy magyar lehetett, hatalmas lelkesedéssel díjazta a hallottakat. Sokan szerettek volna albumot venni, de Szakcsi nem kereskedik ilyesmivel a koncertjein.


szakcsi-foto-farkas-bea.jpg

Fotó: Farkas Bea


jurij-golubov-nic-france-foto-farkas-bea.jpg

Fotó: Farkas Bea


peter-king-foto-kadas.jpg

Fotó: Kádas


Másnap, pénteken Szakcsi szóló koncertre volt hivatalos a londoni Magyar Kulturális Központba. Mondanom sem kell, óriási túljelentkezés volt és számos érdeklődő a végén, tűzrendészeti okokból, az utcán rekedt. Béla leült a zongorához és elkezdett játszani. Több mint egy órán át, szünet nélkül, szakadatlanul játszott. Az ő játékában, kiváltképp, ha kíséret nélkül zongorázik, az a csodálatos, hogy tökélyre viszi a pillanat művészetét. Egyrészt felvillantja saját zenei énjének minden aspektusát és mivel roppant sokoldalú zenész, nagyon szélesre veti a hálót, de teszi ezt úgy, hogy még a rapszodikus hangulatváltások alkalmával is valahogy megőrzi az előadás egységét. Felidézve már nem tudnám sorrendbe rakni, hogy mi mit követett, de hallottunk standardeket, amelyek átlényegültek akkor és ott született spontán kompozíciókba, hallottunk magyar Gipsy Jazz-t, amelynek ő a szülőatyja és atyamestere, hallottunk szívszaggatóan gyönyörű balladákat, hallottuk Szakcsi főhajtását Bartók és Kodály előtt a  “Kis kece lányom”, illetve  és az “A csitári hegyek alatt” átdolgozásában, amely menet közben átlényegült kortárs zenévé és egy ponton olyan crescendóba torkollott, amely Cecil Taylor-t, vagy Ligeti Györgyöt idézte. Sokak számára a kortárszene és a romantikus zene fogalma teljesen ellentmondásos. Szakcsi játéka teljesen feloldja  a látszólagos ellentmondást. A közönség lélegzetvisszafojtva hallgatta ezt a zenei tudatáramlást, és a több mint egy óra leteltével olyan ovációban részesítette Szakcsit, amilyet valóban ritkán hallottam. Kipréseltek belőle egy közel negyedórás ráadást is. Ezen a koncerten tudtam végre magamnak szavakba önteni Szakcsi varázsát. Béla nem csak önkifejezésre törekszik a művészetében, hanem kommunikálni is akar. Szólni akar a közönséghez, szereti a közönséget, és a zenéjével mindig meg is találja a hangot, anélkül, hogy bármikor is olcsó, népszerűséghajhászó megoldásokat válasszon. És ez az, ami sajnos oly sok mai kiváló zenészből hiányzik, mert ők gyakran nem mennek túl az önkifejezés kényszerén. Ha korunk jazz-zenészei, mint műfaj, anélkül, hogy minőségi engedményt tegyenek, meg akarják őrizni, netán bővíteni óhajtanák közönségüket, vegyenek példát Szakcsiról.

Vissza a hírekhez