JazzMa

Friss Hírek

BJC 11!2019. január 17.
Shorter, Wayne: Emanon2019. január 16.
Játék – 2019. január2019. január 06.
Gone but Not Forgotten 20182018. december 31.
A JAZZ ESSZENCIÁJA2018. december 30.
RÁKFOGÓ LEMEZFELVÉTEL2018. december 15.

Hírek

A Triad és Lionel Loueke koncertje az Opus Jazz Klubban

Akik szemfülesek voltak, és követték az Opus programkínálatát, biztosan nem kerülte el a figyelmüket a december 5-i dátum, ami egy igazi zenei csemegét ígért. Szerencsére sokan tudtak róla, és el is jöttek annyian a koncertre, hogy teljes teltház legyen. A hazai fiatal zenészek három kiválósága (mindhárman a Berklee-re jártak!) mellé egy tapasztaltabb muzsikus is csatlakozott, Lionel Loueke (1973) személyében (aki szintén kijárta a Berklee-t és Tzumo-hoz hasonlóan a Thelonious Monk Institute-on szerzett magának diplomát, és nemcsak hogy Herbie Hancock állandó lemez- és turnépartnere -2005-ben Budapesten, 2008-ban pedig Veszprémben járt vele lapunk főszerkesztőjének szervezésében- , és nem mellesleg 2008 óta a Blue Note szerződtetett művésze, ahol eddig négy CD-je jelent meg: Karibu – 2008, Mwaliko – 2010, Heritage – 2012, Gaïa – 2015)). A kétórányi élmény szerencsére nem mulandó, ugyanis ez egyben élő lemezfelvétel is volt, így akinek nem volt lehetősége részt venni, az valamelyest pótolhatja hiányosságát, aki ott volt, az pedig újra és újra meghallgathatja majd ezt a remek zenét.

Bacsó Kristóf (1976) szaxofonos még 2013-ban állt össze két fiatal zenésztársával, barátjával, Oláh „Tzumo” Árpád (1980) billentyűssel és Juhász Márton (1987) dobossal. Mindhárman generációjuk kiemelkedő tudású zenészei, a trióban pedig minden adott volt, hogy kiéljék kreativitásukat, tudásukat, improvizációs készségüket. Ezt a szintet most még inkább megugrották, amikor Lionel Loueke, benini származású, amerikai gitáros csatlakozott a zenekarhoz ennek a lemeznek a felvételére.

Az este a várt színvonalon kezdődött, a legelső számban még csak az eredeti trió lépett színpadra, hogy aztán utána külön konferálhassák be a vendégzenészt, aki a közönség lelkes ujjongása közepette foglalhatta el helyét a többiek mellett. Több se kellett neki, egyből belecsapott a húrokba, egy funky-s gitárintro mellé egy, részben az afrikai törzsi rituálékhoz hasonló, csettintő hangokkal teletűzdelt énekszólam is előkerült – roppant érdekes és élvezetes volt. A számokról külön-külön nem látom értelmét hosszasan értekezni, remélhetőleg hamarosan úgyis hallgatható lesz lemezen, ezért inkább egyben a saját benyomásaimról, gondolataimról írnék a koncert kapcsán.

Nagyon érdekes volt hallgatni a kompozíciókat. Mint Kristóf elmondta, már több mint egy éve várnak erre a lemezfelvételre, és most jött el ez az alkalom. Talán ezért is van, hogy a dalok nagyon jól kiforrottak, megmunkáltak, és benne van mindhárom zenész egyénisége. Többször hallottam már Bacsó Kristófot játszani, több különböző formációban is (legutóbb épp az iF kávézóban, Tzumo mellett párosban), és saját szerzeményeit is hallottam már, jók is voltak, de most minden korábbinál jobban tetszettek. Érződött rajta, hogy nem azért rakták össze, mert muszáj, hogy legyen anyag a következő lemezre, hanem tényleg sokat foglalkoztak vele, és a hosszú idő alatt alakult ki olyannak, amilyen. Ezt még annak ellenére is fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy egyébként több szerzemény előtt mondták, hogy kifejezetten erre az estére, és a lemezfelvételhez készült – ugyanakkor ezek sem lógtak ki a sorból, itt is nagyon igényesen kidolgozott dalokat hallottunk. Ebben nyilván a formáció (gitár-billentyű-szaxofon-dob) is nagy szerepet játszik, hiszen minden szerzemény máshogy hangzik, mint ugyanez trióban, véleményem szerint ez is sokat dobott rajta.

A formációban már csak az is szembetűnő, hogy nincsen hagyományos értelemben vett ritmusszekció. Persze, ott van Tzumo bal keze, ami azért gyakran ad valami alapot az egésznek, de végig az volt az érzésem, hogy három ilyen zenész mellett még Marci is inkább szólóhangszerként használja a dobfelszerelését – és ezt nagyon jól tette. Ugyanakkor nem tolódott el abba az irányba se, hogy felmegyünk a színpadra, mindenki játszik a saját feje után, és majd egyben jó lesz – mert végső soron tehetséges zenészek, akár ezt is megtehették volna, és lehet, hogy jó is lett volna. Így viszont olyan érzésem volt, hogy nagyon jól „megágyaztak” egymásnak, és akármelyik hangszer is került előtérbe, a többiek rendkívül jó kíséretet biztosítottak számára. Mindenestül nagyon jól el volt találva, a szerzemények, a kvartett felállás és a zenészek egyéni megoldásai és közös játéka mind-mind hozzátett a fantasztikus zenei élményhez.

Loueke gitárjátékát azért mégis külön ki kell emelni, róla nem biztos, hogy sok lehetőségem lesz még írni. Nem véletlenül tartják invenciózus, és nagyon egyedi zenésznek, de emögött rengeteg tényező szerepet játszik. A technikai tudás és az alapvető muzikalitás csak egy dolog. A kötődés az afrikai népzenei hagyományokhoz, a műfajok közötti lavírozás, az amerikai jazz ingerei, a kísérletező kedv, és talán még az ujjal pengetős technika is mind-mind meghatározó elem a játékában. Számomra leginkább a ritmusban tűnt fel ez a különbözőség, az afrikai zene ritmikában, a hangsúlyos hangok elhelyezésében különbözik a „nyugati” zenétől (ezt lehet, hogy csak a dobos, „ritmusérzékeny” énem figyelte meg), de mivel már amerikai közegben robbant be a jazz világába, az ottani hatások is megváltoztat(hat)ták. A szólók közben is figyeltem, más a ritmus, az ütemek és a hangsúlyok mintha el lennének csúsztatva az én „európai” fülemnek. De számomra ez is a jazz egyik legnagyobb szépsége, hogy nem hagy hátradőlni, és a megszokott dolgot hallgatni, hanem él, változik, és teljes figyelmet követel magának. Loueke remekül tette hozzá a magáét a koncert sikeréhez, gyakran egészen furcsa, érdekes hangokat csiholt elő gitárjából, és a közönség reakciójából ítélve nem csak nekem tetszett a játéka. Mivel itt jól felépített kompozíciók voltak, ez a koncert nem a félórás szólókról szólt, én talán ezt az egyet hiányoltam, hogy Loueke legalább egy pár percre átvegye a prímet, és az ő gitárja kerüljön a középpontba. Persze így is volt lehetősége bizonyítania fantasztikus tudását, és sok kitűnő gitárszóló hangzott el az estén, ez talán csak az én telhetetlenségem, hogy még tovább és még többet tudtam volna hallgatni belőle.

A koncert két részből állt, az első felében talán kicsit jobban érvényesült ez a felépített körülhatárolható dallamvezetés, a tolódás a funky, a blues, és némelyest a jazz-rock irányába. A második inkább a mainstream jazz, a lassabb, nyújtottabb balladák, pszichedelikus hangzás, effektpedálok és hangszeres kísérletezés felé tendált. Az első rész egyik legjobb dala szerintem a „New Blue” című szerzemény volt, a másodikban Bacsó Kristóf „Variációk egy népdalra” c. kompozíciója vitte a pálmát (amit eredetileg a MAO-val játszottak, biztos úgy is jó volt, nekem így nagyon tetszett). A két dal különbözősége mutatta a két rész különbözőségét is – persze lesarkítva, mert egyébként nagyon jó és változatos repertoárt állítottak össze. Főleg a második felében már jobban előkerültek a pedálok, a különböző effektek, érdekes módon szaxofonra is – pl. loop pedál, Loueke pedig néha olyan hangokat csalt ki a gitárból, hogy ha csukva tartom a szemem, megesküdtem volna, hogy Tzumo csinálja egy Moog szintetizátorral. Az utolsó szám után még kaptunk egy kis ráadást, korábban már elhangzott darabokat vettek elő újra, és bújtattak valamilyen módon más köntösbe. A négytagú zenekar a közönség lelkes ovációja közepette hagyhatta el a színpadot, ahova reméljük, visszatérnek még, akár így együtt is.

A lemez mindenképp megér majd több hallgatást is, hogy újabb és újabb zseniális elemeket fedezhessen fel az ember ebben a pompás muzsikában. Nem csak a közönség, a zenészek is nagyon jól érezték magukat, jól érezték egymást a színpadon, így aztán igazi örömzene lett belőle. Már csak azt is jó volt nézni, hogy Loueke milyen áhítattal figyeli kis hazánk szülötteit, ahogy játszanak – pl. mindig figyeltem, hogy Tzumo játékát mennyire élvezi. Ez már önmagában is nagy szó, de ha még hozzátesszük, hogy ő egyébként Herbie Hancock zenekarával lett igazán ismert és elismert a jazz nemzetközi színterén, szóval találkozott már élete során egy-két jó zenésszel, külön elismerés lehet a Triad tagjainak.

Kitűnő koncert volt, köszönöm a zenészeknek az élményt. Aki ott volt, és hallotta, azért, aki nem, az pedig azért hallgassa meg a lemezt, én is kíváncsian várom az eredményt.

A képeket pedig külön köszönöm Novák Nórinak.

(Én meg –amellett, hogy nagyon tetszett Kristófék zenéje, a saját kompozíciók is, de a "Speak Low"-t, amikor elkezdték játszani, azt mondtam magamban, ezt nem hiszem el...!- nagyon örültem annak is, hogy több magyar jazzénekesnő (…), így Pocsai Kriszta, Kovács Linda és Palágyi Ildikó mellett a gitárosok különböző nemzedékeinek képviselőivel, így Bende Zsolttal, Gyémánt Bálinttal és Velsz Kristóffal is találkoztam. És a legfiatalabb nemzedék képviseletében ott volt a billentyűsök közül Tálas Áron és Balogh Tamás, valamint a basszusgitárosok képviseletében Bartók Vincze is. A MAO-t a közönség soraiban Fekete-Kovács Kornél és Ávéd János képviselte. Frenetikus este volt! A zene és maga a produkció is nagyon tetszett lapunk főmunkatársának, Szász Gabriellának is! Engem különös büszkeséggel töltött el, hogy Tzumo-t és Bacsó Kristófot gyakorlatilag én fedeztem fel az 1990-as évek végén. Sőt mindkettejük első CD-jének én voltam a producere! A Magyarországon jazzkörökben tök ismeretlen Juhász Marcit –aki akkor a Berklee első éves növendéke volt- szintén én léptettem fel először a Márványteremben! Lionel Loueke-nek pedig 2005 februárjában én intéztem a New York-i Magyar Konzulátuson a vízumát, hogy az év májusában Herbie Hancock-kal és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával játszhassa a „Gershwin’s World” anyagot játszhassa a BKK-ban! – A szerk.)


1.JPG


2.JPG


3.JPG


4.JPG


5.JPG


6.JPG


7.JPG


8.JPG


9.JPG


10.JPG


11.JPG


12.JPG


13.JPG


14.JPG


15.JPG


16.jpg


17.jpg


18.JPG


19.JPG


20.JPG


21.JPG


22.jpg


23.jpg

Vissza a hírekhez