A legjobb Kanizsa Gina
Kanizsa Gina Lakatos Ablakos Dezső ösztöndíjas előadóművész, a Silence Fiction fúziós formáció és a Jazzation acappella együttes énekese. Október 8-án a CAFe Fesztivál keretében adott koncertjével új időszámítás kezdődött. Standard Time.
A Petőfi Sándor utcai Fuga kiállítótere, ami otthont adott a koncertnek, arénaszerű széksorozásával elsőre ijesztőnek hatott, és a hangszerek helyzetéből sem derült ki, merre lesz a front, hogy lehet itt szembe ülni. A koncert első hangjainál viszont már biztosak lehettünk benne: a hangmérnök az oszlopokkal tagolt térben profi munkát végzett, és az a sugárzó jelenlét, ami Kanizsa Ginát jellemzi, az összes irányból érkező tekintetet képes lesz magával ragadni. Sokoldalúságból csillagos ötös: három oldalról nyitott színpadon a szó szoros értelmében. A repertoár darabjai és a dalok sorrendje gondos válogatás eredménye: egy szerelem történetének íve, szakaszainak érzetei váltak tapinthatóvá. Hol öblös mélységek áradása, hol filigrán magasságok hajló puhasággal vagy szilánkos töredezettséggel: hangszálak és érzelmek játékai női létre hangszerelve. Carmen McRae, Anita O’Day, Nancy Wilson és Ella Fitzgerald bölcs mosollyal ragyogtak ki egy-egy frazír mögül. Zongorán Molnár Bencze, nagybőgőn Gyányi Marcell, dobon Czirják Tamás közreműködött. A vastapsos koncert után Kanizsa Gina egy tea mellett mesél – van miről.
Csupa olyan dalt választottál, melyekhez erőteljesen kötődsz. Mi alapján került vagy nem került be valami a műsorba?
A ma este előadott dalok nagy része régóta kísér: akár még a konzis évek előttről. Ha zenét hallgatok, számomra az első benyomás nagyon meghatározó. A legnagyobb hatás egyértelműen az, ahogyan ezek az énekesnők megfogalmazták, átszűrték magukon a dalokat. Én is ezt szeretném, zeneileg a lehető legmegfelelőbb módon körbeölelni mindazt, amit én magamból bele tudok még tenni. És persze maga a matéria: a szövegek, a történetdarabkák, amikkel tudok azonosulni, és maga a zenei anyag. Ezekből hoztam a fiúknak, szerencsére a legtöbbet kifejezetten szerették. Sok számukra ismeretlen dal volt a műsorban, és örültem annak, ahogy rácsodálkoztak, “hú, ez nagyon jó dal”. Olyan is volt, hogy az egyik dalról eszünkbe jutott valami egészen más, aminek az érzetét, hangulatát éreztük nagyon odaillőnek. Nem csak dallammal és akkordokkal; érzetekkel és hangulatokkal is dolgoztunk.
Először koncerteztetek így együtt négyen. Hogyan értékeled a közös munkátokat?
Nekem eddig viszonylag kevés ilyen élményem volt, hogy az én nevemen fut a koncert, és egészében az én koncepcióim valósulnak meg. Én vagyok a szólista, ömegvalósítok. De mindeközben egymást is megvalósítjuk, sőt, csoportmegvalósítunk. És ez akkor működik jól, ha zenészként rugalmasan tudunk perspektívát váltalni és egymás alá dolgozni. Én nem tudok főnökösködni, a saját részem a saját felelősségem, ahogyan a többieknek is, így közösen alkottunk – persze az én ötleteim mentén, de volt olyan dal is, amit nagyon szerettem volna hozni, bele is illett a koncepcióba, de a fiúk azt mondták, az őket nem szólítja meg. Ilyenkor, azt gondolom, nemcsak az a fair, hanem az a bölcs döntés is, ha az ember – csak azért, mert ő a szólista – nem erőlteti a dolgot. Ki fogom hallani a hangszeres játékából, ha nem szívesen játssza, ha a dal kívül marad rajta.
Énekes szólistaként nem lehet könnyű kitalálni, hogy mit csinálj addig, amíg szólóznak a többiek. Gyakran látok olyat, hogy az énekes „leénekli” a témát (ezzel megnyitva az utat végre valahára zenészeinek is, akik csak azt várják, mikor jön már az ő négy, nyolc vagy tizenhat ütemük), aztán legszívesebben felvennék a láthatatlanná tévő köpenyt. Te viszont úgy úsztál a flow-val, hogy vitted az egész közönséget.
Ez részemről öntudatlan döntés, természetesnek érzem a zenei közeget, és szerencsém van, mert a mostani koncerten is úgy érezhettem, az egész zenei folyamat része vagyok, nem pedig a masni egy instrumentális produkción. A közös zenélés folyamat, amiben nekem ugyan időnként – látszólag – nincsen dolgom, viszont ha azonos maradok azzal, ami történik és nem válik külön a vokális rész, azzal a külső szemlélőnek is megkönnyítem a helyzetét, hogy megválaszthassa mivel azonosul, hogyan viszonyul, mire figyel a zenénkben. Nem kell mindig pont rám, attól, hogy kiemelt helyen állok a színpadon; de nekem sem kell ilyenkor a függöny mögé bújnom. Valójában azt érzem a legzavaróbbnak, ha valaki azzal van elfoglalva, hogy mutatja, mennyire figyel. Ez önreflektív és elvonja a fókuszt a zenésztársról, ráadásul hamis, mert ha arra figyelek, hogy mire figyelek, hát akkor pont nem a zenére. Acappellában ugyan általában nincsen ekkora üresjárat egy-egy szólamban zeneileg, viszont megszoktam, hogy nem mindig nálam van az energia. Ott mindenki szólista, de a következő pillanatban belesimul a vokálba – így nem is igényli az ember, hogy a közönség figyelmét kizárólagosan ragadja mindig magához.
Mit jelent számodra a Standard Time?
Jóleső alapbeállítás: sztenderd állapot. Aztán jelenti a sztenderdek aranykorának idealizálását is, persze: amolyan Éjfélkor Párizsban-osan. Meg azt is, hogy én, Kanizsa Gina sztenderdeket éneklek: de nem önmegvalósításom csúcsélményeként. Hanem mert ez egy jó dolog, inspiráló időtöltés. A diplomámban az áll: előadóművész. A ma esti Midnight Sun például egy az egyben a Carmen McRae koncepció átemelése volt, amit én előadtam. Nem feltaláltam, nem újraharmonizáltam, egyszerűen engedtem, hogy rajtam keresztül működjön a zene, a hangulat, a dal, a viszonyulás. Jóleső színfoltja volt a repertoárnak: vállaltan klasszicizáló, már-már orosz romantikus hangzásvilágával.
A zenésztársaidról mesélj egy kicsit, honnan az ismeretség?
Osztálytársak voltunk a Zeneakadémián. Sőt, amikor életemben először mentem Lamantinba - konzis elsős voltam - pont Tomival és Benczével kerültem egy zenekarba, egy Kodály Mátrai Képek átiratot is előadtunk! Ők egyébként játszanak együtt trióban, és kisebb-nagyobb átfedésekkel más formációkban is. Erre a Standard Time projektre olyan csapatot szerettem volna, akik összeszokottak, ismerik egymás reakcióit. Sokat gondolkodtam rajta, kivel játszanék szívesen. Fontos volt, hogy mainstream jazzt játsszon, hogy engem ne játsszon le, tehát kiegyenlített legyen a viszony (egyébként meglepően nehéz más játékát körülírni, megtámasztani, és sok rendkívül jó harmóniahangszeres van, aki fergeteges szólista, de nem találja az egyensúlyt a kíséret során). Valamint fontos, hogy emberileg szóba lehessen vele állni, hogy dalon kívül is megérthessük egymást. Ők mind ilyenek, mindhárman nagyon klassz zenészek, jó volt azt éreznem, hogy amikor elhavaztak a teendőim az elmúlt időszakban, ők akkor is lelkiismeretesen készültek, és a próbákba is beletették magukat maximálisan. Egyébként hatalmas élményként ér minden alkalommal, mikor van lehetőségem új projektbe kezdeni, új emberekkel zenélni, hogy milyen magas szintű a zenei és hangszeres tudásuk, hogy egy-két próba alatt megvalósítunk komplex koncepciókat, és rögtön tud mindenki reflektálni, kapcsolódni, létrehozni valamit a pillanatnak. Szerintem ez nagyon menő!
Koncertezel, koncerteket szervezel, tanulsz, megnyerted a Lakatos Ablakos Dezső ösztöndíjat, és tanítasz is. Mindezek egy közös pontból indulnak, sokfelé ágaznak, a lényed maga az összetartó erő, a titok, ami az előadóművészi jelenlétedben olyan magával ragadó. Mit tudsz, mit próbálsz ebből átadni a tanítványaidnak?
Az ösztöndíj-pályázatomban is kiemeltem, mit szeretnék az oktatással elérni: ahhoz, hogy milyen előadó vagy, nem csak az tesz hozzá, hogy milyenek a technikai kvalitásaid, hanem az is, hogy önismeretből hogy állsz. Hogy hogyan tudod megvalósítani mindazt, amit éppen tudsz, mindegy, hogy milyen szinten vagy, de azzal élni, amid neked éppen van, és a legjobbat kihozni abból, amilyen szinten éppen vagy. Mert mindig vagyunk valamilyen szinten, és attól félni, hogy nem vagyok még olyan, mint Carmen McRae, fölösleges energiapazarlás. Mert nem vagyok olyan. De lehetek még másmilyen, és örömöm lelhetem benne, ha abból kihozom a legtöbbet. Nem csak a jazz-szféra, de a zene, mint közeg annyira széles spektrumú és közben szubjektív, hogy nem érdemes, nem szabad versenyeztetni. Vannak persze mutatók, mondjuk a technikai kvalitásra, de ez sosem komplex. Lehetsz a leggyorsabban játszó szólista, de másé a legszebb sound. Ella Fitzgerald olyanokat szólózik, hogy leesel a székről, de a legtöbb előre meg volt írva. Nancy Wilson pedig tudtommal sosem scattelt, de egyszerűen elképesztő a time, a frazírozás. Épp ez a jó, hogy minél többen csináljuk ezt, annál színesebb a zenei felhozatal, annál több az élmény és a tapasztalat. Nekem nem az a dolgom, hogy én legyek a legjobb énekes, hanem hogy én legyek a legjobb Kanizsa Gina.
