A JAZZ HELYSZÍNEI – A DOB UTCAI EMLÉKTÁBLÁK I.
A mai Dob utca nevét a hajdan itt állt Három Dob nevű vendéglőről kapta. 1804-ben Drei Trommel Gasse nak (Három Dob utcának) nevezték, és a mai Károly körúttól még csak a Klauzál térig vezetett. Ahogy népesedett a város, egyre több ház épült, így az 1840-es években már a Klauzál tértől a mai Dózsa György útig terjedt az utca. A jazz szempontjából a Klauzál tértől a Kertész utcáig tartó, rövid szakasza fontos. Itt egymáshoz közeli két házon három olyan ember nevét őrzi emléktábla, kiknek valamilyen formában jelentős szerepe volt a magyar jazz történetében. Először Seress Rezső és Beamter Jenő, a rövidesen olvasható második részben Pernye András lakóházához kalauzolom a régi idők iránt érdeklődőket.
A Klauzál téri csarnokba a város távolabbi pontjairól is járnak vásárolni, rövid sétánkra ezért erről az ismert helyről induljunk el. A Dob utca felé haladva, már a sarokról látszik az 1930-as évek végén, a tervezett Madách sugárúthoz igazítva épült két Bauhaus ház. Ezek közül a Kertész utcához közelebb eső, 46/b szám alatt lakott a világ egyik legismertebb magyar dalának zeneszerzője, Seress Rezső, Pest legszebb asszonyának tartott feleségével, Helénkével, aki gazdag katonatiszt férjét hagyta ott érte.
A „Szomorú vasárnap” hihetetlen világkarriert futott be. A vers a Schwartz László néven született Jávor László Szomorú vasárnap című verseskötetében jelent meg először, 1935-ben. Egy este Seress a Fórum kávéházban előadta a dalt, amit még akkor senki sem ismert. A dallam simult a szöveghez. Mivel Seress nem ismerte a kottát, egy Arányi Kornél nevű, Zeneakadémiát végzett fiatalember öt pengőért fütty után leírta a hangjegyeket, majd egy kottamásolóval a Lovag utcában a költségeket megosztva kinyomtatta. Kalmár Pál, a kor neves énekese repertoárjába helyezte a „Szomorú vasárnap”-ot. A zeneszerző azonban nem örülhetett a hírnek, mert Szőts Ernő, a rádió igazgatója meghalt, így a dal bemutatója elmaradt. Az akkor még kevesek kiváltságának számító rádió azért lett volna fontos, mert az I. Világháború győztes hatalmai a hanglemezek megjelentetését is betiltották a megcsonkított határok közé szorított Magyarországon. Így a dal élőzenében terjedt, és nemcsak Szőts halála kapcsolódott történetéhez. Egy cselédlány bánatában lúgkövet ivott, teteme mellett a dal kottáját találták meg. Egy hét múlva Lédig László pénzügyminisztériumi tanácsos egy taxiban fejbe lőtte magát, s búcsúlevele mellett ugyancsak a „Szomorú vasárnap”-ot találták. 1935. november 7-én a 8 Órai Újság „Gyilkos sláger” címmel indított támadást a dal és a szövege ellen. A világmédia már „öngyilkos himnusznak” nevezte egy minden alapot nélkülöző elterjedt álhír miatt, miszerint Budapesten tömegek ugrottak a Dunába a dal hatására. Az egész azért ironikus, mert Magyarországon még ekkor alig volt híre a Seress-Jávor műnek, a lassan újra legálissá váló hanglemezgyártásnak köszönhetően, Karády Katalin tette országosan ismertté. A melankolikus dallamok nem álltak meg a határnál. A dalt több mint 100 nyelven adták elő, futótűzként terjedve hódította meg a világot, elérve az óceán túlpartjára. A c-moll hármashangzatokkal borzongatóvá tett dalhoz kapcsolódó legenda Európából átterjedt Amerikába is, ahol ezért a "Gloomy Sunday" helyett sokan a "Hungarian Suicide Song" néven ismerik.
A „Gloomy Sunday” jazzkarrierjében, az 1940-es Artie Shaw féle feldolgozásáról tárgyi bizonyítékok is fellelhetőek, rá egy évre már Billie Holiday énekelte, azóta pedig szinte lehetetlen azoknak a világsztároknak nevét felsorolni, akik a dalt repertoárjukba vették. Engedtessék meg, hogy önkényesen kiemeljek néhány nekem különösen kedves előadót a nagynevek tengeréből. Armstrong és Ella néni szinte evidens, a legnagyobb jazz dívák közül Sarah Vaughan, Etta Jones, Carmen McRae, Abbey Lincoln neve ugrik be kapásból, aztán ott van még a norvég Karin Krog is persze. A férfiak mezőnyéből hasonlóan szubjektíven a Brandford Marsalis Quartet feldolgozását választottam, mivel ezzel illusztrálni lehet, hogy a dal napjaink meghatározó kortárs zenéiben is felbukkan. Végül, de most tényleg nem utolsó sorban, a Ráduly Mihály játszotta „Napkelte alkonyatkor” című lemezen található változatra mindenképp felhívnám figyelmüket!
Furcsán hangozhat, de Seress zenei karrierjét egy súlyos baleset indította el. A Budapesten, 1889-ben Spitzer Rudolf néven született, egy vándorcirkuszban artistaként kezdő fiú egy próba során leesett a magasból. Hosszú lábadozása alatt, egy kocsmában megismerkedett Bilicsi Tivadarral, aki rábeszélte, hogy tanuljon színészetet. Színészként azonban nem lett sikeres, egyetlen vigasza ekkor a színfalak mögötti zongora volt, ahová saját szórakoztatására ült le az előadások után. Az igazgató felfigyelt erre, és az autodidakta zeneszerző az előadásokon saját szerzeményeivel egyre több nézőt csábított a Műszínkör épületébe. A nagy sikerek ellenére elhagyta a színházat. Csárdákba szegődött zongoristának, végül a Dohány utcai Kulacs vendéglőbe került. Itt teljesen más életet tudott élni, mint azelőtt, rendes fizetést kapott, lakást vett Pesten és egy télikabátot. Hamarosan népszerű előadóvá vált, de az életbe lépő zsidótörvények miatt újra a létbizonytalanság következett életében. A II. Világháborút végül a Kulacsban töltött éveinek köszönhetően élte túl. Munkaszolgálatosként aknásított mezőket ellenőriztették vele, egy német tiszt, aki járt a Kulacsban és hallotta őt játszani, felismerte és kiemelte a többi szerencsétlen közül, majd ruhát adott neki, és rejtegetni kezdte. A háború után visszatért a hetedik kerületbe és az Akácfa utcában található Kispipa vendéglőben játszott. Hiába várta Amerikában több százezer dollárnyi jogdíj és elismertség, ehhez a vagyonhoz sohasem férhetett hozzá. Az ötvenes években betiltották dalait. Az ötvenhatos forradalom kitörésekor bízatták, hogy hagyja el Magyarországot, ő azonban maradt, nem mozdult ki a belvárosból. Seress élete nagy részét egy néhány utcányi területen töltötte. Napjai beszűkültek, már játszani sem volt miért, csak zenét hallgatott, s számolta a napokat. Mindig a „Szomorú vasárnap”-ot hallgatta, mindennap, pontosan kettőtől hatig, egyik feldolgozást a másik után, emlékezik Presser Gábor a hatvanas évekre, mikor egy ideig abban a házban, épp Seress lakása alatt lévő emeleten lakott. Seress Rezső 78 éves korában, 1968-ban levetette magát lakása erkélyéből. Habár ezt az esést még túlélte, végül a kórházban megfojtotta magát a gipszét tartó dróttal, véget vetett életének. Bár ő maga nem volt jazz muzsikus, és szerzeményei sem a jazz szellemében születtek, művei közül a „Szomorú vasárnap” mégis az egész jazzvilágra hatással volt.
A Dob utca 46/b lakója volt Beamter Jenő is, a magyar swing zene legendás alakja. Az inkább „Bubi” néven emlegetett és ismert vibrafonos, dobos 1912. augusztus 7-én született Budapesten. 1930-ban érettségizett, zenei tanulmányait magánúton végezte. Kezdettől fogva dobolni szeretett volna, ám szülei először hegedűtanárt fogadtak mellé. Hét évig hegedült, majd már érettségi után Raubál Vilmos, az Operaház tagja tanította ütőhangszerekre. Élettel teli, szenvedélyes játéka hamar ismertté tette. Szinte minden mulatóban, zenés szórakozóhelyen és minden korabeli jazz zenésszel játszott. Első lemezfelvételeit a Smiling Boys zenekarral készítette. A 40-es évek jazz hangversenyeinek kedvelt attrakciója volt a "Dob párbaj". A dob párbajok leggyakoribb helyszíne a Városi Színház (Erkel Színház) volt, sok plakát, néhány fénykép és egy műteremben felvett (tehát nem teljesen autentikus) filmrészlet maradt fenn ezekről a produkciókról. Ilyenkor két dobfelszerelés volt a színpadon, az egyiken a korszak legnagyobbjának tartott Chappy dobolt, a másikon vendégdobosok váltották egymást. A leghíresebb párbajozó vendég dobosok között Beamter Bubi, Weisz Api, Óvári Cimbi, és az akkor öt éves Vig Tomi neve olvasható a fennmaradt plakátokon, és újságcikkekben. Ennek a vidám időszaknak a háború kitörése vetett véget. Beamter Bubit Seress Rezsőhöz hasonlóan, 1942-ben munkaszolgálatosként vitték ki a frontra, a Don-kanyarba. A 188-as lágerbe került, ahol egy idő után színielőadásokat is szervezett a katonáknak. A táborban találkozott Örkény Istvánnal, aki „A lágerek népe” című kötetében (1947) novellát írt róla Bubi címmel. Századából hárman maradtak életben. Zenésztársa, Weisz Api, azaz Weisz Árpád, a háború legvégén munkaszolgálatban halt meg.
Beamter Jenő a pokolból hazatérve bekapcsolódott a főváros lassan újra beinduló zenei életébe. Martiny Lajos különböző jazzformációi, Horváth Jenő Radiola együttese, Vécsey Ernő zenekara, a Herrer együttes, a Durium zenekar, a Tabányi és szólistái, Gyulai Gaál János kisegyüttese, és a Deák Big Band voltak a kiemelkedő zenekarok, amelyekben játszott. Legfontosabb munkahelyei a Zanzibár mulató, az Arizona mulató, az Országház grill, a Bristol (későbbi Duna) bár, a Póló bár és az EMKE kávéház voltak. Az utóbbiban a Tabányi együttessel például olyan sztárokat kísért, mint Honthy Hanna, vagy a két Latabár. Vendégszerepelt Ausztriában, Svájcban, az NDK-ban, Angliában, Jugoszláviában. A hetvenes években, a Kennedy Center-ben Barbra Streisand-dal és Frank Sinatra-val lépett fel közös show-ban. Sok felvételét őrzi a Magyar Rádió, ahol tizenöt éven át szinte minden vasárnap élőadásban muzsikált Tabányival.
A zeneszerzőként is sok művet ránk hagyó Beamter Bubi 71 évesen, 1984. január 14-én hunyt el Budapesten.
Seress Rezső és Beamter Jenő síremléke a Kozma utcai izraelita temetőben található. A házban, ahol laktak, közös emléktábla őrzi emléküket, melyet 2006-ban avattak fel tiszteletükre.
