A születésnapi négyfogásos lakoma – BJC 10!
Mint az iskolai osztályokban felbukkanó deviáns, pokoli természetű kövér kisfiú, a jazzfesztiválokon is többnyire akad gyengébb, esetleg nem odaillő produkció. A Budapest Jazz Club 10. évfordulóján megrendezett nem is olyan kis fesztivál szombati napján a szürkébb műsorszámok szabadságot vettek ki és messzire elkerülték a magyar jazz egyik fölkent templomát.
A mai Magyarországon jazzklubot tíz éven át életben tartani, működtetni, mi több, fejleszteni, jobbá varázsolni sziszifuszi utópiának tűnhet. Az érdeklődő közönséghez a média szabotázsa miatt el nem jutó, amúgy is rétegműfaj jazz meglehetősen mostoha közegben próbál levegőhöz jutni, kitartani és mindeközben még fejlődni is, ha már öreg haverunk, Darwin Karcsi bácsi kitalálta az evolúciót. Mindez világjelenség, de az itthoni viszonyok azért még jócskán spékelik az előző tendenciát.
A BJC, de természetesen a többi néhány megszállott klub nemcsak tiszteletet érdemel azért, hogy – ha már “világváros” – akkor esténként olyan zene szólaljon meg a jazzklubokban, amely méltán versenyben áll a nemzetközi színvonallal, sőt időnként talán még annál is többet ad. A vidéki klubok, sajnos, még ettől is sanyarúbb közegben próbálnak létezni.
Sok éve járok koncertekre az élőzene varázsától kábítván, és naponta nézem az aktuális felhozatalt. Alig van olyan est, amelyet könnyű szívvel kihagyhatnék, a koncertek nagy része olyan, hogy bármikor beülnék végighallgatni valamennyit.
A szombati születésnapra szenzációs műsort kapott a klubba látogató nagyérdemű. Szokás szerint, korábban érkeztem, hogy a beálláson is fényképezhessek, de így is csak Oláh Kálmán Jr. zenekarát tudtam elcsípni. Már fél órával a kezdés előtt látszott, hogy a teltháznál is többen leszünk, ezért gyorsan foglaltam egy széket, testőrsége kíséretében hátha befut a JazzMa elnök-vezérigazgatója, főrészvényese fődiktátora és főautokratája, de a koncert előtt pár perccel, sajnálattal tapasztaltam, hogy ezúttal nem hallgathatom a szünetekben a koncertet kommentáló, pasztellszínekben és barokkos cizellálásokban oly gazdag szemantikai attitűdjeit, talán majd máskor. Mindenestre egy kedves, jazzes hölgy ült mellém, aki – bármilyen furcsa - egész este egyszer sem káromkodott és még a Márványteremben sem akart felléptetni fiatalon.
A műsor felépítése tökéletes volt. Oláh Kálcsikáék kezdtek, mainstream jazzt nyomtak. Fiatalok, tehetségesek, tanulnak, fejlődnek, érzik a zenét, mi kell még? Kálcsikát legutóbb egy éve hallottam, már akkor is jól fújt, de azóta még sokkal jobb lett. Az egész zenekaron érezni, hallani, hogy odateszik magukat minden hangnál. Standard-ek mentek, a “Bud Powell” volt a nyitószám, aztán a Joe Henderson-féle “Serenity” következett, majd a Zöld Delfin Utcát játszották a havas eső miatt lassan fehéredő Hollán Ernő utcában. A műsort Egri Jancsika ízes szerzeményével zárták, nagyon jól szóltak így együtt. Tudnak swingelni, van drive, valahogy így érdemes zenélni.
Oláh Kálmán Jr. – altszaxofon
Egri János Jr. – zongora
Jónás Géza – bőgő
Márkosi András – dob
A második részben a SoLaTi következett. Teljesen más volt, mint Oláh Kálcsikáék, és teljesen mást játszottak, mint azt a hallgatóság konzervatívabb része elvárta volna. Az eredmény vastaps, tánc a nézőtéren, majdnem teljesen spontán közös éneklés Tzumo tzifrázásaira, tiszta karibi hangulat, igazi fiesta, ahogy köll. Tzumo valamit nagyon kitalált. Amolyan mixtúrát játszottak, rizibizi dölux. Hipp-hopp, jön Vuk!, latinos, karibis, RnB, meg mit tudom én, mi, a YouTube-on meg lehet hallgatni a számok egy részét, de ma este még jobb volt az egész, nem beszélve az élő zene varázsáról. Lényeg, hogy a közönség vette a hangulatot, érdemes lesz eljönni a következő koncertjükre február elsején, ide a BJC-be. Addicionálisan egy istennő is alászállt közibénk. Pocsai Kriszta azon kevés, nagy énekesnők közé tartozik, akinek teljesen mindegy, mit énekel, vagy tesz, én mindent elhiszek neki, mert minden úgy jó, ahogyan csinálja. Még a ma esti gatyáját is simán megbocsátottam neki, pedig az nem volt rigófütty. A SoLaTi-ban van petárda, remélem, komoly kifutásuk lesz, ezzel a stílussal és programjuk bármikor fesztiválképesek.
Pocsai Kriszta – ének, szövegek
Oláh Tzumo – zongora, szintetizátor, zeneszerzés,
Heilig Tamás – basszusgitár
Toni Snétberger – dob
A harmadik műsorrészben a Balázs Elemér Group játszott. Azon kívül, hogy én Elemért, illetve Eleméréket még az életben nem hallottam rosszul játszani, a műsor összeállítását dicsérendő, az Elemér Group nagyon jól illett a mai programhoz. Afrikai lüktetésű, néhol romantikus, álmodozó, nagy ívű muzsikájukkal méltó zárása volt egy komoly jazzklub kerek évfordulós bulijának. Számomra mindig külön öröm – ahogyan Oláh Kálcsika és Krisztián, vagy Egri Jancsika esetében is – látni a következő generációt, akik a valóságban egyáltalán nem olyanok, mint a tanmesében felbukkanó “ezek a mai fiatalok”, hanem igenis jók, tehetségesek, satöbbi. Megérdemlik a lehetőséget. Oké, legfeljebb, a hülye telefonjaikat nyomkodhatnák kicsivel szordínósabban, úgy általánosságban. Mindezt – nem a telefonkoptatást, hanem az alma a fájától hasonlatot Elemér fiával, ifjabb Balázs Elemérrel kapcsolatban említem, aki félig-meddig vendégként csodaszép zongora intrót játszott mindannyiunk gyönyörűségére. A koncert után szerencsére volt alkalmam személyesen is gratulálni a méltán büszke édesapának és az ifjú titánnak is. Remélem, egyre többször hallhatjuk majd az ifjabb Elemért a Balázs Elemér Group-ban, és máshol is.
Balázs Elemér – dob
Kiss Flóra – ének
Szakonyi Milán – ének
Balázs József – zongora
Komjáti Áron – gitár
Pecek Lakatos Krisztián – bőgő
Czibere József – ütőhangszerek
ifjabb Balázs Elemér – zongora, zeneszerző
A rendes program után következett a rendes évfordulók szériatartozéka, a torta. Ezúttal elmaradt a szokásos tortacsata, a BJC tulajdonosa, Bóna László személyesen kaszabolta a több emeletes (inkluzíve szuterén és magasföldszint) tortakölteményt. Mindenkinek jutott, pedig tényleg teljes telt ház volt ma este is.
A szokásos jam session Balázs Józsiékkal kezdődött.
Balázs József – zongora
Pecek Lakatos Krisztián – bőgő
Pecek Lakatos András – dob
Természetesen jöttek a többiek is, egymást váltották minden hangszernél a jazzerek, jó volt élvezni a zenét és a hangulatot. Nagyjából ilyennek kell lennie egy komoly jazzklub jubileumi bulijának.
Egy igazi lakomát az különbözteti meg a szükségszerű táplálkozástól, hogy valamennyi fogás, minden étel rendben van. Nincs olyan, hogy jó volt az előétel, de a hal picit szaglott, vagy hasonlók. A mai estén egy tökéletes, négyfogásos lakomán vettünk részt, finom volt, ízlett minden hang.
Fekete öves kötözködőként bármennyire is próbálom, nem tudnék semmibe belekötni. Jó volt a program, minden fellépő zenész odatette magát, jól szólt minden, még a világítás is jobb lett egy csöppet. Na jó, a torta talán némileg geil volt, de nem annyira, mint a tavalyi, amely még geilebben sikerült, úgyhogy a “desszert”-et is kipipálhatjuk, illetve elfogyaszthatjuk. Sok legalább ilyen ünnepi estet kívánok a Budapest Jazz Club-nak, és a magyar jazz-nek.
