Amerikai mezzoszoprán a Zeneakadémián

Mielőtt bárki továbblépne a jazzma.hu-ról: nem Cecilia Bartoli (ő olasz), vagy Anne-Sofie von Otter (ő meg svéd) lépett fel Budapesten (bár utóbbinak duó lemeze van Brad Mehldau-val!), hanem Stacey Kent, aki már nem először adott koncertet hazánkban.

Az európai, hosszú körút egyik állomása volt a Zeneakadémia tegnap (2018. április 28-án) este - innen Svédország, Norvégia, Franciaország, Törökország, Olaszország, Svájc, Anglia és Portugália következik majd - egy jó hónap alatt. Erőltetett menet... 
Némi ellentmondás: az amerikai énekesnő utolsó, 2017-es lemeze az "I Know I Dream: The Orchestral Session" címében ott a nagyzenekar - a Zeneakadémián viszont férje, Jim Tomlinson (szoprán- és tenorszaxofon, fuvola, ének), valamint Graham Harvey (zongora), Jeremy Brown (bőgő) és Josh Morrison (dob) kíséretével énekelt. 
Teltház, pontos (5 perc!) kezdés. Hónapokkal ezelőtt már csak az oldalerkély harmadik sorába kaptam jegyet. Mindenkit lebeszélnék erről a helyről. Röviden: nem vagyok kicsi, de a bőgős fejét és Stacey-t láttam (mert sétált...) - időnként. A többieket nem. A hangról meg jobb, ha nem írok semmit... (Mintha a szomszédból szólt volna a zene.)
Nem tudom, lehet, hogy a hely az oka. De nem hiszem, hogy csak az. 
Nekem csalódás volt ez a koncert. Előbb a pozitívumok: Stacey Kent tisztán énekel: angolul, franciául és (ha jól értettem) portugálul is - nincs különösen "nagy" hangja (és akkor finoman fogalmaztam), de azt jól használja. Férjével a színpadi összhang kétségtelen. 
A kísérő muzsikusokat inkább nem minősíteném. A program nem volt váratlan: főleg bossa novák, aztán standard-ek és 1-2 Tomlinson szerzemény. De valahogy úgy éreztem, mintha otthon jobban szólna. Nemcsak a hangminőség miatt... 
Nem ragozom túl: szerintem ez a műsor nem "találta meg" az igazi helyét - egy jazz klub megfelelőbb lett volna. Szerintem. Másokkal ellentétben én olyan koncerteken is voltam, amelyek nem tetszettek...