Stég színpad, 4. nap
A maga nemében két különleges koncerttel zárult a Stég színpad, egyben a Debreceni Bor- és Jazznapok zenei műsora. Az időjárás még egyszer megviccelt minket a délután folyamán, azonban ez nem jelentett valódi veszélyt a koncertekre. Kíváncsian vártam tehát, hogy a tehetséges, fiatal zenészek milyen hatással lesznek rám.
Ugyanis az első fellépők a Jazzfed Quartet kíséretében Hász Eszter és Sebestyén Patrik voltak, az év fiatal jazz zenészei. Ők ketten nyerték meg a legutóbbi versenyt, melynek ötlete Pintér Zoltántól származott. Egy kiváló kezdeményezés, amivel fellépési lehetőségekhez, médiaszereplésekhez juttatják a már képzett, felkészített ifjú zenészeket. A quartet tagjai a már említett zongorista mellett Bágyi Balázs (dob), Orbán György (bőgő), illetve Kollmann Gábor (szaxofon).
A koncertet két részre osztották és az első félidő Patriké lett. A trombitás korát meghazudtoló magabiztossággal állt ki a színpadra. A kiváló sound az elejétől a helyén volt, az állandó mosolygással pedig nyugalmat árasztott. A közismert jazz örökzöldek sorát a „There Will Never Be Another You”-val kezdték, amit a „Someday My Prince Will Come” követett. A stílusérzék is kiváló volt, az improvizációk nagyon jól szóltak. Nem maradhatott ki Charlie Parker-től a „Donna Lee” sem, a tanuló zenészek számára kötelező tananyag. A magabiztos kiállás itt sem tört meg, minden folytatódott a megszokott mederben. Ezután még elhangzott egy Antonio Carlos Jobim szerzemény (Triste), illetve Roy Hargrove egyik nagy klasszikusa, a „Strasbourg Saint Denis” is az elhunyt trombitás tiszteletére. A Jazzfed Quartet tagjai láthatóan élvezték a koncertet, és elégedettséggel tölthette el őket, hogy felkaroltjuk milyen jól szerepel.
A második félidőre Patrik levonult és Hász Eszter váltotta a színpadon. Már megjelenése üde színfolt volt a sok férfi fellépő között és tudtam, ha az énekhang legalább olyan szép és megnyerő, mint a külső, akkor nagy baj nem lehet. Természetesen nem csalódtunk. Az elején mintha kicsit bizonytalan lett volna, de nagyon gyorsan felvette a koncert hangulatát és remekül improvizált. Az ő repertoárja is változatos volt, elsőként a „My Shining Hour”-t, majd a latinos „No More Blues”-t hallhattuk. Harmadik dalként a „How Deep Is the Ocean” következett, amely nagyon romantikusra sikerült, a scat-elés pedig még profibb volt, mint korábban. A lágy és kellemes énekhang remekül passzolt a napos, koraesti órákhoz. A Jazzfed Quartet pedig itt is hibátlanul működött és támogatta biztos alappal az énekesnőt, tarkította remek improvizációkkal a műsort.
A legutolsó dalhoz Patrikot is visszakaptuk a színpadra, az „If I Should Lose You” című standard pedig úgy megszólalt, ahogy a nagy könyvben meg van írva.
Tulajdonképpen kész, komplett zenészeket ismerhettünk meg Eszter és Patrik személyében. Kíváncsi vagyok, vajon milyen irányba fordulnak majd, ha egyszer saját dalokkal halljuk viszont őket.
Az este, illetve az egész fesztivál záróakkordjaként a Debrecen Dixieland Jazz Band lépett fel és a már állandó vendégük, Gyárfás István mellett ezúttal két francia zenészt is köszönthettünk a színpadon. Olivier Franc Sidney Bechet tanítványa volt és 2006 óta használja azt a szaxofont, amin régen mestere is játszott. Benoit de Flamesnil harsonás gyakran feltűnik különböző formációkban, Olivier zenekarának már 15 éve tagja. A Debrecen Dixieland Jazz Band-et pedig úgy hiszem, keveseknek kell bemutatni. 1984-ben alapította Gyarmati Zoltán szaxofonos, 1985 óta pedig állandó résztvevője a Debreceni Jazz Napoknak. Rengeteg országban megfordultak Európában és az USA-ban is sikeresek voltak. Nem volt meglepő tehát, hogy nagyobb közönség hallgatta végig már a zenekar beállását is.
A már említett vendégeken és a zenekarvezetőn túl fellépett még Gyarmathy István (klarinét), Kovács János (trombita/ének), Tóth Dániel (harsona), Tikász Sándor (gitár/bendzsó), Kerekes Imre (tuba), Pataji Géza (dob) és Kovács Marietta Mária (hegedű, ének).
Jó volt látni, hogy a dixieland zenének is jut hely egy ilyen fesztiválon, hiszen hol máshol hallgassunk ilyen zenét, ha nem itt. A közönség már a beállás idején is többször megtapsolta a zenészeket, a jó hangulat már a kezdetektől garantált volt. Kicsit el is húzódott a kezdés, aminek a végén aztán sajnos az volt az ára, hogy nem volt idő a visszataps után egy újabb dalra. A koncert természetesen kiváló volt, hallhattunk dalokat Sidney Bechet-től, de olyan örökzöldek, mint az „All of Me”, vagy az „Autumn Leaves” sem maradhattak ki a repertoárból. A „Dream a Little Dream of Me” a kedvenceim egyike, jó érzés volt hallani élőben a zenekartól. Láthatóan a vendégzenészek is remekül érezték magukat, lehetnek nyelvi különbségek, a zene mégis egy olyan átívelő nyelv, ami bárkit összeköthet bárkivel.
Túl hamar jött el a koncert vége. Még egyszer körbenéztem és igazán örültem, hogy eljutottam erre a fesztiválra. A sok koncertélményből egy ideig elszemezgetek a közeljövőben. Viszont az is igaz, hogy abból sosem elég.
