60 éves a jazz tanszék
A Zeneakadémia 150. születésnapját ünnepli 2025 őszén. Az ezen alkalomból rendezett hangversenysorozat egyik estéje egy másik kerek évfordulóra is emlékezik: 60 éve kezdődött meg a jazz-zene oktatása az egyetem berkein belül. Gonda János kezdeményezésére és hosszas közbenjárására ekkor, 1965-ben indult el ugyanis a „jazzkonzi” a Bartók (akkor még) szakközépiskolában, ahonnan a 90-es években a tanárképző intézet falai közé költözött a már felsőfokú végzettséget adó képzés. A 2000-es évek elejétől egyetemi szintű diplomát is szerezhetnek a szakot elvégző hallgatók, sőt, napjainkban már a doktoriskolának is teljes jogú tagjai lehetnek az arra érdemes jelentkezők. Ha végiggondoljuk, hogy a tanszak, tanszék alapítását a szocializmus idejében tudta elérni Gonda János, és mellétesszük mindazt, amit a következő nemzedékeknek akár oktatóként, akár kiadványok szerzőjeként továbbadott, akkor ez megerősíti hálánk és a meggyőződésünk, hogy a jazzoktatás terén végzett kiemelkedő munkásság elismeréseként adományozandó díjat nem is nevezhette el volna másról a Magyar Jazz Szövetség, mint Gonda Jánosról.
Az ünnepi koncertet 2025. november 23-án, vasárnap este, a Zeneakadémia Nagytermében rendezték meg. Elsőként Bacsó Kristóf, a tanszék jelenlegi vezetője köszöntötte az egybegyűlteket, rövid beszédében a jubileumi megemlékezésen túl megköszönte mindazok segítségét, akik nélkül a hangverseny nem jöhetett volna létre. A műsor első számához a színpadra szólította még Binder Károlyt (zongora) és Borbély Mihályt (szaxofon), akikkel Gonda János „Hommage a Bill Evans” című szerzeményét játszották el.
Az est további részében a tanszéken közel negyven éve oktató László Attila volt a műsor és a bigband vezetője. A Jazz Tanszék Senior Big Bandje az egyetemen diplomázott, vagy az egyetemen tanító zenészekből állt össze a jelen koncertre, mint Micheller Myrtill fogalmazta, a mai magyar jazz-szcéna legjobbjaiból. És valóban, a szereplők egytől egyig népszerű, sokat koncertező hangszeresek, akiket a műfajt szeretők biztosan jól ismernek a zenészek saját formációiból.
Az elhangzott számok közül is sokat a hangverseny résztvevői jegyeztek szerzőként és kivétel nélkül egyben szólistaként is. Ezek közül elsőként Korb Attila „Bone Dance”-ét játszották el, a szerző briliáns harsonaszólójával, majd Mester Dániel darabja következett, melynek címe „4G – 5G” volt. Bár a szerző nem árulta el, mit is jelent a cím, a kétféle karakterű anyag jelenléte és a morzeszerű hangismétlések a távközlési utalásokat látszanak megerősíteni. De bármi is volt az ihlet forrása, a közönség örömmel fogadta ezt a szerzeményt és a kiváló előadást.
Következőként Lakatos Ágnes lépett színpadra egy Jerry Bock számmal „Too Close for Comfort”. Az énekhang új színnel gazdagította az est programját, és Tálas Áron zongora-, valamint ifj. Tóth István gitárszólója is meleg fogadtatásra talált.
A jelen lévő szerző-szólista sorba illeszkedett aztán Subicz Gábor, akinek a trombitaszólójával hangzott el a „One Bigband Piece”, amely (a címéből nem feltétlenül következően) fantáziadús, életteli zenét adott hozzá a műsorhoz.
A zenekar második énekes vendége Micheller Myrtill volt, aki Irving Berlin „Blue Skies” standardjével kápráztatta el a közönséget, Gyémánt Bálint a gitárszólójával nagyszerű társnak bizonyult ehhez.
Az első set utolsó számaként ismét egy meghívott előadó és szerzeménye mutatkozott be: Fekete-Kovács Kornél „Mr. Hyde” című témája tovább fokozta a hangulatot, és erős zárást adott a félidőnek.
A második rész első száma Bacsó Kristóf „Nocturne”-je volt. A klasszikában megszokott lassú tétel helyett ezúttal egy pörgősebb, élénk számot hallhattunk, és az est egyik legszebb momentumának bizonyult a műben lévő dobszóló és az abból felépítkező folytatás.
A következő darabot a zenekar művészeti vezetője, László Attila jegyezte. A „Doctor Q” friss, virtuóz fordulatokban gazdag zene, amelyet a gitárja mellől „vezényelt” le a szerző. Már ebben a témában a zongora mellé ült Oláh Kálmán, aki a sorban következő számban szerzőként és abszolút szólistaként folytatta a „Last Moment”-tel. Talán a színes, romantikára emlékeztető harmóniák, vagy a nagyon erős történetmesélős jelleg okozhatta, hogy a magas metronómszám ellenére lassú jellegűnek megélt zene egy pillanatra megállította az időt…
Ami után a finálé újra berobbant a Zeneakadémia Nagytermében! Gershwin „I Got Rhythm” című standardjének hangszerelése igencsak élénk tempójú, és a teljes soroknak szólólehetőséget adó feldolgozás is hozzájárult ahhoz, hogy kitörő lelkesedéssel éltesse aztán a közönség az előadókat a koncert végeztével.
Egy iskola életében a kor tényleg csak egy szám –viszont feltétlenül büszkeségre ad okot, hogy megért ennyi időt a képzés, és a mai estet hallgatva, az elért eredmények is magas, nemzetközi porondon is helytálló színvonalról adnak bizonyságot.
Kívánjuk, hogy még sokáig maradjon ilyen inspiráló közösség, ilyen értékes szakmai műhely a tanszék mindenkori tanári kara, és a hallgatók pedig méltó folytatói legyenek majd ennek a hatvanéves történetnek!
