Bird 100

A Wikipédia szócikke vele kapcsolatban így indul: „Charles "Charlie" Parker Jr. (August 29, 1920–March 12, 1955), nicknamed "Bird" and "Yardbird", was an American jazz saxophonist and composer.” Azt márcsak én teszem hozzá: a Missouri állambeli Kansas City-ben született. – A szerk.

Hogy valami módon akkor is jazzmuzsikus lettem volna, ha nem Bird tüzes játéka ragad magával fiatal koromban, az valószínű, ám ma már tisztán látom, hogy az egyik barátomtól kölcsönkapott Supraphon válogatás (Charlie Parker "The Bird" - KC Blues) volt az egyik legfontosabb impulzus, amely a zenei pálya felé sodort. Soha nem felejtem el, ahogy a lemezt indító „Segment” első hangjai szíven ütöttek 16-17 éves koromban, s noha akkoriban már egy ideje "szaxofonozgattam", akkor érintett meg először a zenének az az érzelmek által is átfűtött szakmai tökéletessége, amelyet csak a legnagyobb alkotásokban érhetünk tetten.

Régóta tudom már: Satchmo, Ellington, Bird, Monk, Trane és a többiek a mi Bachjaink, Mozartjaink, Beethoveneink és Bartókjaink - tanulmányozzuk és tanítjuk művészetüket, s velük is ugyanúgy vagyunk, mint a legnagyobbak alkotásaival: minden olvasással, hallgatással, megtekintéssel újabb és újabb titkok közelébe juthatunk, s mikor úgy véljük, a Szent Grált tartjuk kezünkben, a csoda vagy szertefoszlik, mert végtelenül egyszerű alkotórészeit mutatja csupán, vagy újabb hegycsúcsok megmászására ösztönöz, melyeknek magassága már túl félelmetes számunkra.

Így van ez Charlie Parker művészetével is: hosszú ideje fontos része oktatási koncepciómnak, mert meg vagyok győződve róla, hogy életművének minden egyes hangja mutat valami olyat a JAZZ lényegéből, aminek tanulmányozása közelebb visz “a nagy titkokhoz”, ugyanakkor az is feltárul előttünk, ami taníthatatlan - épp ezért tanítom…

Másrészt én magam is tapasztalom: megunhatatlan és mindig új meglepetéseket tartogató Mester - az általam legjobban ismert felvételek minden egyes újrahallgatása által több leszek, többet tudok meg a zenéről és a világról. Nem úgy, mint azok, akik a jazz egyik sírásójaként tekintenek rá és társaira, illetve követőikre. Többen, többször megfogalmazták: a bebop volt az első fontos választóvonal a jazz és közönsége között, s leginkább Parker-t tartják az egyik “fő bűnös”-nek, Coltrane-t és spirituális muzsikáját a másik “vétkes”’-nek… no comment. Nem lebecsülve a műfaj más, szórakoztató irányzatait, ma már tisztán látszik, hogy a modern jazz ezen úttörői milyen óriás léptekkel (Giant Steps - Coltrane számának címe sem véletlen!) haladtak a jazz művészi formává válásának útján, s hogy ezért talán épp Bird és Trane hozták a legtöbb áldozatot.

Hogy Parker - fiatalkori kudarcai hatására - milyen heroikus munkával, éjt nappallá téve gyakorolt, s vált autodidakta őstehetségből hangszere virtuóz mesterévé, majd a bebop atyjává, elég közismert. Csakúgy, mint szomorú sorsa, függőségeivel folytatott harca, hányattatott élete, felemelkedései és elbukásai. Különös, hogy ez a profán élet miként tud számunkra mégis pozitív, magasztos üzenetet közvetíteni. Ha megnézzük, elolvassuk a művészete előtt tisztelgő, vagy az emlékére született alkotásokat (mindenekelőtt Clint Eastwood Bird című filmjét, és két irodalmi alkotást: Julio Cortázar Az üldöző, Esterházy Péter Hrabal könyve), talán megérthetünk valamit, ám muzsikusként csak azt tudom mondani: ha meg akarjuk ismerni őt és zenéjét, csak neki higgyünk - oly csodálatosan, színesen meséli el történeteit, olyan őszintén beszél öröméről, bánatáról, sikereiről és kudarcairól, mint a legnagyobb alkotók - hallgassuk hát minél többet felvételeit!

https://www.youtube.com/watch?v=jzItj5cD4qQ

p.s.

Ha valaki arra is kíváncsi, hogy én miként dolgoztam át egyik témáját, hát ebbe is belehallgathat:

https://www.youtube.com/watch?v=6d35gPgUGho