Gitárosok az én szememmel – 11. rész – Szabó Gábor
A megszokottnál kicsit hamarabb -konkrétan 1 héttel előbb- érkezik sorozatom novemberi kiadása. Viszont pont jókor alakult így, mert időközben már lett ötletem, hogy ezúttal ki lehetne a tárgyalt alany. Egy igen fontos és meghatározó személyről van szó, főleg hazai viszonylatban.
Szabó Gábor neve nyilván ismerősen cseng azok számára, akik ezeket a sorokat olvassák. Nekem mégis a teljes véletlen útján sikerült megismernem (egész pontosan a legismertebb videómegosztó portál algoritmusa által). Az 1968-as „Dreams” album volt az, amivel először találkoztam, és hirtelen nem tudtam hova elhelyezni őt. Mindenesetre azonnal hatást gyakorolt rám és tudtam, hogy valami különlegesre találtam.
1936. március 8-án született Budapesten és 14 évesen kapta első hangszerét. Az 1956-os forradalom leverése után menekült el. Amerikában 1958-tól Bostonban tanult a Berklee-n, ahol 1961-ben a tanulmányait befejezte és még ugyanebben az évben csatlakozott Chico Hamilton zenekarához. Ezzel párhuzamosan egyre nagyobb ismertségre tett szert; Charles Lloyd hívta együttesébe ezután, ahol olyan társai voltak még, mint Ron Carter és Tony Williams. Az 1964-es esztendő fontos karrierje szempontjából, hiszen a Down Beat kritikusi szavazásán a gitárosok listáján nyolcadik lett; az Év Legjobb Új Gitárosa kategóriában pedig megosztott első hellyel jutalmazták őt és Zoller Attilát. Az ezt követő évben még Gary McFarland formációjához csatlakozott, de megalakította saját zenekarát is.
Jelent meg albuma a legendás Impulse! kiadónál; „Gypsy Queen” című dala Carlos Santana által világhírűvé válik (az a bizonyos „Black Magic Woman”); fellépett az 1967-es Monterrey Jazz Fesztiválon (ahol olyan nevek tűntek még fel, mint Dizzy Gillespie, B.B. King, Janis Joplin, vagy Jimi Hendrix); a későbbiekben pedig még feltűnt Jack DeJohnette, Billy Cobham és Paul Desmond társaságában is. Amerikában sztárként ünnepelték, aki megelőzte a korát; Santana sem véletlen hivatkozik rá úgy, mint az egyik legnagyobb inspirációja.
1992-ben a Magyar Jazz Szövetség megalapította a róla elnevezett díjat, ami azon előadók elismerését szolgálja, akik a magyar jazzművészet színvonalát emelik.
Nagyon ajánlom mindenki figyelmébe azt a Magyar Rádió 8. stúdiójában 1974-ben készült felvételt, amelyen együtt zenélnek Kovács Katival, Pege Aladárral, Másik Jánossal, Kőszegi Imrével és Dely Istvánnal. Igen jó élmény az egész műsor, az én kedvencem pedig „Az eső és én”. Néhány napja ismét előszedtem ezt a dalt és újból sokszor meghallgattam. Gábor játéka, stílusa méltán vívta ki az elismerést a szakmai körökben. A magyar népzenei, valamint a latin zene hatása teljesen érződik benne, ami a jazz világában megfelelő táptalajra talált és az ő általa is említett fúziós zeneként vált valósággá.
Mindössze 45 évesen, 1982. február 26-án hunyt el Budapesten. Felmerülhet a jogos kérdés, hogy vajon mennyi maradhatott még benne? Bizonyára rengeteg, viszont kár ezen bánkódni; cserébe az így is gazdag életművével vigasztalódhatunk. És elmondhatjuk, hogy valóban szerencsések vagyunk.
