A jazz-zongorázás nagyjai – VII. rész – Dave Brubeck
Maloschik Róbert Főszerkesztő Úr kérésének eleget téve indítottam el 2021 januárjában az „A jazz-zongorázás nagyjai” című sorozatot, mely havi rendszerességgel olvasható itt, a JazzMa.hu-n. Minden hónap negyedik hétfőjén jelentkezem! Hangsúlyozom, szubjektív listáról, vagy összeállításról beszélünk, mely kapcsán nem tagadom, szívemhez közel álló pianistákról szeretném megosztani gondolataimat Önökkel. Lehet, hogy lesznek olyan művészek, akiket hiányolni fognak egyesek, és az is előfordulhat, hogy bizonyos esetekben csodálkozik majd némelyik kedves Olvasónk, hiszen nem csak az evidencia kategóriájába tartozókkal kívánok foglalkozni. Fontosnak tartom még megjegyezni, hogy nem akarom Önöket lexikális adatokkal bombázni -csak amennyire szükséges és/vagy logikus-, hiszen ma már az internet segítségével, néhány másodperc alatt minden ilyen jellegű információt megtalálhatunk aktuális „alanyunkról”.
A szerény és szimpatikus géniusz, Dave Brubeck
David Warren „Dave” Brubeck 1920. december 6-án, a kaliforniai Concord városában született. Mondhatni: a Mikulás hozta szüleinek, no és a világ jazz kedvelőinek ajándékba.
Édesanyja kezdte el Őt bevezetni a zongorázás rejtelmeibe, mely oly jól sikerült, hogy már 13 évesen profi jazz-zenekarokban játszott.
Persze később iskolai keretek között is pallérozódott; ezek közül a Mills College-ban a nagy Arnold Schönberg tanítványa volt!
Azonban tanulmányait egy időre meg kellett szakítania, hiszen a II. világháborúban hazája katonaként számított Rá, de hazatérése után visszakerült másik mesteréhez, Darius Milhaud-hoz.
1949-ben triót alapított, majd ezt több formáció is követte, azonban az átütő sikert az 1958-ban létrehozott, később „Classic Quartet”-ként elhíresült felállás hozta számára, melyben Paul Desmond altszaxofonos, Eugene Wright bőgős (aki időnként Gene Wright néven is szerepelt), és Joe Morello dobos voltak partnerei.
Ikonikus kompozíciói közül a legtöbb ebben az érában született; olyan remekművek, mint a „Blue Rondo á la Turk”, az „In Your Own Sweet Way, vagy a „The Duke”.
Persze ha Brubeck, akkor „Take Five”, amit nem Ő, hanem Paul Desmond írt, bár az a sejtésem, hogy ha annyi ezres lapulna a zsebemben, ahányan a mai napig azt hiszik, a legendás öt-negyedes dalt Brubeck szerezte, igen kellemes anyagi helyzetben volnék...
A fent említett négyessel 10 évig muzsikált, majd Desmond kiválása vetett véget a zenekar életének. Ezt követően -többek között- érkezett Brubeck mellé Gerry Mulligan (baritonszaxofon), Jerry Bergonzi (tenor- és szopránszaxofon), vagy egyik kedvenc dobosom, Alan Dawson.
De családi zenekarral is játszott, hiszen gyermekei közül hárommal -Chris, Dan, és Darius- szintén színpadra állt.
1976-ban következett a „reunion”, avagy újra Desmond-dal, Wright-tal, és Morello-val muzsikált egy évig.
Brubeck gyakorlatilag élete végéig aktív maradt, és szép kort elérve, 2012. december 5-én távozott, egy nappal 92. születésnapja előtt.
Dave Brubeck számomra a szerénység, az ízlésesség, és a végtelen intelligencia megtestesítője emberileg és zeneileg egyaránt. Lényéből áradt a kedvesség, a pozitívitás, mint ahogyan kompozícióiból és játékából is.
És ha már a játékánál tartunk; merész ritmusvilága előrevetítette olyan modern zongoristák stílusát, mint például Herbie Hancock, McCoy Tyner, Paul Bley, vagy Keith Jarrett.
Ha lehetek némileg kritikus egy jazz-óriással szemben, annyit megjegyeznék, hogy improvizációs nyelvezete, és „time”-ja tán nem ért fel egy Oscar Peterson-nal, Bud Powell-lel, vagy Bill Evans-szal, mégis olyan aurával volt körülvéve, és annyira bátran merészkedett még felfedezetlen tájaira a műfajnak, hogy a legnagyobbak között kell említeni Dave Brubeck nevét.
Köszönet mindenért, Mester!
