VII. ADYTON Workshop és Szabadzenei Fesztivál - Augusztus 28., 3. nap
A krónikás kimerült, energiaszintje nullára csökkent, ezért az utolsó nap beszámolója lényegre törő lesz.
A délelőtti workshopot Grencsó István, a délutánit Miklós Szilveszter vezette, folytatva az előző napon kezdett munkát, és készülve az Adyton Space Orchestra esti bemutatkozására, a záró produkcióra.
A záróhangversenyt a Friss Csoport indította. Ez egyrészt Grencsó régi, kipróbált társaiból, Benkő Róbertből és Miklós Szilveszterből áll, ennyiben egy majdnem Kollektíva, de csatlakozott hozzájuk még néhány tag az Adyton táborok rendszeres résztvevői közül, ezúttal Dóczi Bence gitáros és Kováts Zoltán bőgős. Egyértelműen érezhető volt rajtuk az összeszokottság, az, hogy nem csak próbákon, de több közös fellépésen is túl vannak. Zenéjük változatosságát és erőteljességét jól fogadta a közönség.
Az ezt követő blokk ismét arról tanúskodott, hogy immáron félreérthetetlenül láthatók az elmúlt években befektetett munka hozadékai, eredményei. No és gyümölcsei. A mester és diák viszony Benkő Róbert és Kováts Zoltán esetében lassan átalakul(t) partneri, muzsikustársi kapcsolattá. Bőgő duó bemutatójuk meggyőzte a jelenlevőket arról, hogy van közös zenei nyelvük is, meg zenei mondanivalójuk is egymás számára. Elismerés illeti mindkettőjüket azért, amit az évek során kihoztak a tanítás/tanulás lehetőségéből.
A záró esemény az Adyton Space Orchestra bemutatója volt, ahol mindenki (tanárok + tanulók) színpadra lépett, aki még jelen volt. Így hangzott és festett az ASO: Brátán Vera (ének), Grencsó István (tenorszaxofon), John Oslansky (szopránszaxofon), Blazsek József (különleges elektronikus fúvós hangszer), Dóczi Bence (elektromos gitár), Benkő Róbert (bőgő), Kováts Zoltán (bőgő), Miklós Szilveszter (dob, ütőhangszerek). Grencsó a műsorukon szereplő két darabot az Adyton körhöz tartozó, fiatalon elhunyt nagyszerű grafikus, Veress Tamás emlékének ajánlotta. A workshopok során rögzített begyakorolt részek között szinte mindenki jutott szóló szerephez is, felvillantva tehetségét, megszerzett jártasságát a szabad zene műfajában.
A rendezvény három estéjén csak olyan koncerteket hallhattak az érdeklődők, amik nem csupán bárhol Magyarországon, hanem a nagyvilág számos kiváló színpadán is megállták volna a helyüket. Az ív a kortárs zenétől a jazz számos irányzatát, mai útját felvillantó eseményekig tartott, mindenből értékeset, páratlant mutatva. Ehhez képest az idén Nagymaroson kevesekhez jutott el. De a veszteség azoké, akik kihagyták.
Örömmel vonom le a konklúziót, hogy a free/avantgárd/útkereső (kinek hogyan tetszik jobban, most nem bonyolódnék terminológia vitákba) jazz, illetve a kortárs zene felé tájékozódó friss irányzata köszöni szépen, jól van, él és virul. Még akkor is, ha erről sem a szélesebb nyilvánosság, sem a kultúrpolitika ilyen-olyan méltóságú döntéshozói nem vesznek tudomást. Kívül van a látómező peremén. Pedig figyelni kellene, mert itt valami készül!
Az 1960-as évek elején Chicago-ban életre hívott AACM manifesztumában ez állt: „A tanítási módszerünket úgy formáltuk, hogy előhívja az adottságok maximális kibontakozását a tréning program során, ahol a fiatalok konstruktív viszonyba kerülnek az érett művészekkel. Azt a heves óhajunkat, hogy a diákjainkban kifejlesszük a képességet önmaguk megbecsülésére, a képességet mások megbecsülésére, és a képességet arra, hogy hasznosítsák azokat a lehetőségeket, amikkel a társadalomban találkoznak, a képzési programunk fölé helyeztük. Úgy érezzük, hogy ezeknek az értékeknek az érintett emberek kulturális és spirituális örökségén kell nyugodni.” Ez jól fejezi ki azokat a szándékokat, törekvéseket, amiket az Adyton Művészeti Alapítvány is magáénak vallott -még ha talán más szavakkal is– az eddigi workshopok, koncertek, kiegészítő programok és rendezvények szervezésekor, immár hét éven át. Talán nem tűnik szerénytelenségnek azt állítani, hogy értünk el eredményeket.
Jelenleg nyitott kérés, hogy tudjuk-e folytatni.
