Kedvenc trombitásom – Jon-Erik Kellso (Szalóky Balázs)
A Szalóky Balázs anyagában található képeket Szalóky Béla készítette! – A szerk.
Ha az ember egy ilyen sorozat írásába kezd, hamar kiderül számára, hogy a legnehezebb feladat az lesz, hogy az elképesztően színes és végtelennek látszó jazz trombitás társadalomból mindig csak egy példát lehet választani. Igyekezni fogok mindig olyan zenészt bemutatni önöknek, akiről még nem, vagy csak keveset hallottak. Van ugyanis egy kincsesbánya olyan jazz zenészekből, akiknek a híre valahogy nem akar eljutni a hazai jazzkedvelők figyelméhez. Nem tudni, miért van ez, talán azért, mert ők nem törnek világsztári státuszra.
Első cikkem főszereplője a New York-i tradicionális jazz szcéna egyik legismertebb alakja lesz, Jon-Erik Kellso.
Kellso az egykor virágzó autógyárak városában, Detroit-ban született 1964-ben, New York-ban 1989 óta él. Ugyan névről nem sokan ismerik itthon, mégis lehet, hogy Önök is hallották már trombitálni. Jon ugyanis a Vince Giordano And The Nighthawks, tradicionális jazzt játszó bigband oszlopos tagja. Ez miért jelenti azt, hogy sokan hallották trombitálni? Hát azért, mert ez a zenekar több Woody Allen film zenéjét vette fel. Jellegzetes hangzásvilágukkal és autentikus hangszereléseikkel nagyszerűen idézik a 20-as, 30-as évek hangulatát.
A Vince Giordano And The Nighthawks tagságon kívül a másik legfontosabb dolog, amiről ismerik, heti rendszerességgel tartott koncertje az Ear Inn-ben zenekarával, az Ear Regulars-szal. Ezen a helyen megfordulnak a New York-i jazz legnagyobb alakjai is, nem beszélve az éppen turnézó világjárókról. A hely és a koncert hangulata nem mindennapi, belépve az ember azonnal érzi, hogy itt szívesen látják. A berendezés, a világítás és legfőképp a zene, mind a régi időket elevenítik fel. A közönség szórakoztatásán kívül a Kellso vezette Ear Regulars egy másik nagyon fontos szerepet tölt be New York városában, ezt is volt szerencsém személyesen is tapasztalni. Amikor valaki tradicionális jazzel kezd foglalkozni, de még egyetemista, nincsenek bejáratott munkái, szüksége van lehetőségekre, hogy kipróbálja magát, eljátszhasson néhány számot közönség előtt. A trombitás a fiatal zenészek felkarolásában is példaként hozható mindnyájunknak. Amíg a Juilliard School hallgatója voltam, rendszeresen jártam a koncertre és Jon minden egyes alkalommal invitált, hogy csatlakozzak 2-3 szám erejéig. Ez szakmai fejlődésemben hatalmas segítség volt, örökre hálás leszek neki.
https://youtube.com/playlist?list=OLAK5uy_lSL9TiGhgFnhbcrBCoEh2833RXutRspD8
Trombita játékáról kifejezetten nehéz írni, mert annyira egyedi, hogy szinte semmihez nem hasonlítható. Mi, jazz muzsikusok mindig arra törekszünk, hogy amit csinálunk, az a sajátunk legyen és hallatán rögtön tudni lehessen, ki van a hangszer másik végén. Hát Jon-nak ez sikerült! Ugyan, ha az ember nagyon figyel és direkt ilyen füllel hallgatja, felfedezhető némi Ruby Braff-től származó inspiráció, de az is Kellso-nyelven előadva. A hangszert magabiztosan uralja, de ezzel nem él vissza. Gondolok itt arra, hogy dacára a technikai fölényességnek, nem játszik olyan motívumokat, vagy technikai bravúrokat, amik a zene autenticitásán ejtenének csorbát. Ezt saját tapasztalatból tudom mondani, hogy nagyon nem egyszerű feladat. Az ember ugyanis, ha tud valamit, azt meg akarja mutatni. Kellso esetében viszont minden egyes hang a zenéről és annak szeretetéről szól, ennek vizuális jelei is nagyon nagy részét képezik az előadásainak. Vidáman zenél és ezt nem is titkolja. Mosolyogva jön meg a helyre és a koncert közben elejtett humor morzsáktól sem zárkózik el. Ez azonnal hatással van a közönségre is, kialakul tőle egy családias hangulat, ami nagyon sok esetben hiánycikk manapság.
Nem saját magát próbálja minél jobban eladni, a tradicionális zenét tarja életben mindenféle allűrt nélkülözve. Hírnevét ezzel alapozta meg és pont ezért biztos vagyok benne, hogy maradandó az, amit ad nekünk.
Alább Jon-Erik Kellso szavai saját pályafutásáról, amit e-mailben kértem tőle: milyen inspirációi voltak a karrierje kezdetén és, hogyan jutott oda, hogy jazz zenész lett?
My first big influences as a 10-year-old who was discovering jazz via his parents' 78 rpm swing era records were Harry James and Bunny Berigan. They were my dad's favorites when he was a young trumpeter in the 1930s.
Pretty soon after I found their Ellington and Basie and Dorsey records, and added Cootie Williams, Buck Clayton, and Ziggy Elman to my new heroes. Cootie's plunger style knocked me out, and he's still my favorite for that.
10 éves, jazz zenével éppen ismerkedő gyermekként az első élményeim a műfajjal swing korszakból származó felvételek voltak mint például Harry James és Bunny Berigan lemezei. Édesapám kedvenc lemezei voltak ezek, fiatal trombitás korában, az 1930as években.
Nem sokkal később megtaláltam szüleim Ellington, Basie és Dorsey felvételeit és kedvenceim közé hamar bekerült Cootie Williams, Buck Clayton és Ziggy Elman. Cootie Williams plunger szordínó használata teljesen lenyűgözött, azóta is az egyik kedvencem.
Of course, my dad made sure I heard his Louis Armstrong recordings around the same time, and he blew my mind. He's my top favorite to this day. I then became a mad record collector and read every book and magazine about jazz that I could my hands on, as I was pretty much obsessed. I was checking out the Eddie Condon bands with terrific and varied horn men such as Wild Bill Davison and Bobby Hackett.
Persze édesapám nem hagyta, hogy ne találkozzak Louis Armstrong felvételeivel , ezek is teljesen ámulatba ejtettek. Ő mai napig a kedvenc trombitásom. Később felvételek gyűjtésébe kezdtem és elolvastam minden könyvet, amit csak a jazzről találtam. Ekkor már teljesen megszállottá tett a műfaj. Sokat hallgattam Eddie Condon zenekarát, ahol a nagyszerű Wild Bill Davison és Bobby Hackett trombitáltak.
