"Nagyon különleges érzés olyan zenét játszani, amit valami olyan dolog irányít, ami nagyobb nálad." - Interjú az Aka Moon szaxofonosával, Fabrizio Cassol-lal

Lapunk svájci tudósítója, Dr. Szabó Csaba küldte az alábbi beszélgetést! – A szerk.

Szia Fabrizio. Köszönöm, hogy beleegyeztél, hogy beszélgessünk egy kicsit, ha csak így a Zoom segítségével is.  Hogy vagy, úgy általában? Hogy alakul a pandémia utáni életed?

Nos, az életem összeségében jól megy. A járványnak vége, és az élet visszatér a normális kerékvágásba – mondják sokan. De én nem hiszem, hogy minden vissza fog térni a régi kerékvágásba. Szerintem a világ megváltozott; most fel kell fedeznünk, hogy mi is ez az új világ. A kulturális világ szerintem még mindig valamennyire a sokk állapotában van. Amikor a korlátozásokat feloldották, újra elkezdtem utazni, mint egy őrült. Elmentem Európa különböző országaiba, és Indiába... újra meglátogattam egy csomó helyet, ahova régebben sokat jártam. Aztán úgy döntöttem, hogy egy kicsit óvatosabb leszek az utazással. Hogy az lesz a jobb, ha többet koncentrálok a belső munkára: a gondolkodásra, a megfigyelésre. Ez az, amit most leginkább csinálok. Érdekes és veszélyes ez az új világ, ez a pandémiát követő világ. Alkalmazkodnunk kell hozzá. Az emberek már sokszor alkalmazkodtak mindenféle új dologhoz: most megint ezt fogjuk tenni.

Voltak időszakok, mikor mindenki be volt zárva, hónapokra. Nem lehetett kimenni a házból. Mit csináltál ez alatt az idő alatt? Gyakoroltál, komponáltál, hogyan tartottad a kapcsolatot az emberekkel?

Egy hónapig voltam bezárva Brüsszelben. Azelőtt 15 évig soha nem fordult elő, hogy egy egész hónapig ugyanazon a helyen maradtam volna. Aztán elutaztam egy művészeti alapítványhoz Camargo-ba, Marseille mellé. Az elmúlt 7 évben rendszeresen járok oda. Egy hónap Brüsszel után felhívtam őket, és azt mondtam, hogy csináljatok valamit, nem tudok tovább itt maradni, megőrülök. Elutaztam oda és 5 hónapig ottmaradtam, és folyamatosan komponáltam. És teljesen átdolgoztam a szaxofon-technikámat. Ez az új technikám, amit a mostani koncerteken használok.

Sok mikrointervallumot, mikrotonalitást használsz most a zenédben. Genfben én is hallottam. És korábban olvastam is erről valamit. Az oktávot 24, vagy 36 egyenlő intervallumra osztottad - a szokásos európai 12 helyett - és megtaláltad a módját, hogy ezeket a hangokat a szaxofonból előcsalogasd.

Ehhez át kellett alakítanom a technikámat, hogy így tudjak játszani.  Már régen megvolt bennem a gondolat, hogy ezt csináljam, de soha nem volt időm megvalósítani. Ha az ember itt-ott gyakorol 1-2 órát, vagy 1 napot, miközben állandóan utazik, koncertezik, akkor nehéz eljutni arra a szintre, hogy a zenei nyelvezetbe bele tudd foglalni ezt az új rendszert. A pandémia alatt viszont volt elég időm. Több, mint ötezer órát dolgoztam - éjjel-nappal -, hogy ez megvalósuljon. Most itt tartok.

Eredetileg honnan jött ez az ötlet?

Az elmúlt 30 évben rengeteget utaztam a világban. Rengeteg „érzelmi emlékem” van, rengeteg hang, különböző zenei hagyományokból: és úgy éreztem, a szaxofonom túlságosan korlátozott ahhoz, hogy ezeket a hangokat, amiket belül hallottam, „előállítsam”. Más, kisebb zenei utakat kellett volna építenem. Ezek az új utak közelebb visznek oda, ahol zeneileg lenni szeretnék. Ez részben a szaxofon módosítása, aminek során hozzáadtam egy új gombot, de a szájjal és a légzés használatának módjával is máshogy bánok, hogy ezeket az új hangokat tudjam képezni. Zongorán lehetséges; kell hozzá egy ilyen elektronikus „kütyü”; nézd itt van, meg is mutatom. Az elején, mikor ezeket az új hangokat próbáltam kifejleszteni, felhívtam egy régi barátomat, aki a Katari Szimfonikus Zenekar első oboistája. Ő természetesen mélyen benne van az arab zenei hagyományokban, és szuper tudása van ezekről a hangokról. Szóval először hívtam olyasvalakit, aki nagyon messze van. Mielőtt más, sokkal közelebbi embereket hívtam volna. Felhívtam, és lejátszottam neki néhány hangot a telefonba. Azt mondta: "Mi ez?  Ez lehetetlen. Hogyan lehetne ilyen hangokat megszólaltatni egy szaxofonon?" És ekkor jöttem rá, hogyan tudom ezeket a hangokat kialakítani.

A legutóbbi AKA Moon lemezeden ("Quality of Joy") a legtöbb dalban ez az újfajta játékmód jelenik meg.

Az új CD-n a legtöbb dalban ez a játékmód szerepel - kivéve talán két dalt. Vendégzenészeket hívtunk, akik más zenei világokból jöttek, például az arab világból, ahol ezek a fajta hangok és intervallumok természetesek. Amir Al-Saffar számára, aki Irakból származik, ez a normális. A basszusgitárosunk, Michel is tudja játszani ezeket a köztes hangokat a bund nélküli basszusgitárján. Ő görög; sok görög zenét is játszik. João Barradas, aki elektromos harmonikán játszik, szintén megtalálta a módját, hogy így játsszon. Adele Viret, a CD-n szereplő csellós: ő is tud így játszani. Más projekteken is dolgozom vele: Adele egy nagyon tehetséges fiatal zenész; még csak 22 éves. A genfi koncerten, amit láttál, a legtöbb új dalt még nem játszottuk. Az a turné, ahol az új albumot játsszuk majd, csak 2024 januárjában indul.

Már az AKA Moon korai, 30 évvel ezelőtti időszakától kezdve arra törekedtetek, hogy különböző zenei világokat, különböző zenei hagyományokat építsetek be a zenétekbe. A jazztől az európai klasszikus zenén át egészen az afrikai és indiai elemekig és még sok minden mást is.

Ez így van. De azt fontos hangsúlyozni, hogy ez alatt a 30 év alatt soha nem használtam olyat, amit - mondjuk úgy - más kultúrából "loptam". Csak akkor használom ezeket az elemeket, ha van "megfelelő engedélyem". Olyan emberek engedélye, aki az adott zene eredeti ismereteivel rendelkeznek. Ha egy indiai elemet használok, az azért van, mert egy indiai mester, akivel együtt játszom, megadta az engedélyt. Az arab zenével ugyanez van. Használok néhány elemet, de csak miután egy, az arab világban élő kollégám, akivel együtt játszom, megadta az „engedélyt”. Soha nem csinálok semmit engedély nélkül. Mielőtt elkezdtük az AKA Moon-t, természetesen mindent "használtam", amit a könyvekből, vagy a CD-kről megtanultam. Ha valami megtetszett, akkor én is azt játszottam. De amikor visszajöttem az afrikai pigmeusoktól, valami megváltozott, akkor úgy döntöttem, hogy oké, újra kell kezdenem egy olyan pontról, ahol biztos vagyok benne, hogy ezeket a zenei elemeket valóban használhatom. Persze, mint tudod, sok klasszikus zenei elemet is használok. De mondjuk, ha a barokk zenéből használok valamit, akkor előtte olyan emberekkel beszélek, akiknek ez a fajta zene a fókusza és kikérem a tanácsaikat.

Megkapod a szakértői tanácsot, megkapod az „engedélyt”, majd beépíted a zenédbe és építesz rá. Olvastam valahol, hogy valakinek úgy magyaráztad ezt el, hogy amikor különböző elemeket kombinálsz, az már nem összeadás. Az már szorzás, mert egy teljesen új szintre lépsz. Egyébként a mikrotonális játékmódodhoz tökéletes hallásra van szükség? Vagy a közönségnek kell valamilyen különleges zenei képességgel rendelkeznie ahhoz, hogy értékelni tudja, amit csinálsz?

Ó, dehogyis. A közönségnek nem kell változtatnia, vagy megtanulnia semmi újat a hallásmóddal kapcsolatban. Pontosan úgy, mint amikor egy európai zenén képzett európai ember egy arab zenekart, vagy egy indiai zenészt hallgat. A jó zene akkor is megérinti őket, ha a hangok és az intervallumok szokatlanok. Amikor először kezdtem el használni ezt az új technikát, apránként kezdtem. Emlékszem egy nagy fesztiválra, ahol mielőtt felmentünk a színpadra, azt mondtam a többieknek: "Ma valami mást fogok próbálni, de ne ijedjetek meg. Nem tudom, mi fog történni. De ti csak maradjatok nyugodtak.” És amikor ezeket a különleges hangokat játszottam, és láttam a reakciójukat; kissé meglepődtek. De a koncert nagyon jól sikerült. Úgy volt a terv, hogy 1 óra 10 percet játszunk, de 2 órát játszottunk és a közönség végig „velünk volt”. Nagyon izgalmas pillanat volt ez a számomra. Sokan odajöttek hozzám a koncert után. Az egyikük egy fiatal lány volt, aki azt mondta: "9 éve szaxofonozom, és ma olyan dolgokat hallottam, amikről nem is tudtam, hogy lehetségesek szaxofonon. Mi ez? Nem értem ezeket a hangokat. De ez annyira friss." Erre én: "Tetszik?”  Azt mondta: "Igen! Igen, nagyon tetszik. Csak nem tudom, mi ez." Így aztán beszélgettünk egy kicsit erről. Aztán odajött hozzám egy riporter. Ez a riporter 18 éves korom óta ismeri a munkámat. És azt mondta: "Még sosem hallottalak így játszani. Mi ez?" Szóval neki is elmagyaráztam. Aztán arra gondoltam: itt van valaki, aki fiatal zenész és még nem tud olyan sokat, és itt van egy másvalaki, aki sokat tud, mert sok korábbi koncertet látott - és mindketten szeretik, amit csinálunk -, akkor azt gondoltam, rendben leszünk: úgy látszik, valami jó történik. A közönségnek tehát semmiképpen sem kell tökéletes hallással, vagy bármilyen különleges képzettséggel rendelkeznie. De még a zenészeknek sincs rá szükségük. Tudod, a tökéletes hangmagasság egyszerre áldás és átok. Vannak zenészek, akik nagyon jól tudják használni. De vannak más zenészek, akik inkább csak szenvednek tőle. Mert amikor meghallgatják például Mozart egyik szimfóniáját, izolált hangokat hallanak, de nem feltétlenül hallják a zenét a maga teljességében. És az ilyen típusú emberek számára a mikrotonális hangok némelyike elég zavaróan hangozhat; nem tudják, hová tegyék őket.

Klasszikus zenésznek tartod magad, akit az improvizatív zene is érdekel? Vagy olyan jazz-zenésznek, aki a klasszikus zenét is jól ismeri? Hova teszed magad a zenei világban? Eredetileg klasszikus zenét tanultál, igaz?

Szerintem a legfontosabb dolog az, hogy önmagad légy. Zenélj. Mielőtt az AKA Moon elindult, mindent játszottam: klasszikus, improvizatív, kortárs zenét. Akkoriban azon ritka szaxofonosok közé tartoztam, akik képesek voltak kortárs zenét játszani, ami ugyebár nagyon összetett zene tud lenni. Több kortárs zeneszerző írt nekem különböző darabokat. Koncerteket, kamarazenét: szóval elég sok kortárs zenét játszottam szaxofonon. A konzervatóriumban, ahol tanultam, Henri Pusser volt az igazgató, a kortárs elektronikus zene egyik vezető alakja. Miközben klasszikus zenét és zeneszerzést tanultam, már korán megismerkedtem az improvizációval és a jazz világával is - egyszere sokféle dologgal. Abban az időben nagyon ritka volt, hogy valakinek rendes "szaxofontanára" legyen: csak kevesen tanítottak szaxofont. De élt egy Jacques Pelzer nevű jazz-szaxofonos Liege-ben. Ő már régen elhunyt. Nagyon közel állt Chet Baker-hez. Így kerültem be a jazz világába is, miközben klasszikus zenét és zeneszerzést is tanultam. Normálissá vált számomra, hogy találkoztam Chet Baker-rel, Steve Grossman-nel, és Steve Lacy-vel, de olyan klasszikus legendákkal is, mint Olivier Messiaen. De még mindig, amikor a konzervatóriumban voltam, talán 18 évesen, nem akartam fő hivatásként a zenét választani. Játszottam klasszikus zenét, játszottam jazzt - de nem akartam ezt főállásban csinálni. Valamilyen szociális munkával akartam foglalkozni. Még abban sem voltam biztos, hogy be akarom-e fejezni a konzervatóriumi tanulmányaimat. De aztán végül mégis befejeztem a tanulmányaimat, körülbelül 3 év alatt mindent befejeztem, letettem a vizsgáimat. Aztán egyre több jazz-zenésszel kezdtem találkozni, és különféle módon – formálisan és informálisan is – kaptam tőlük tanácsokat, vagy leckéket. Olyan zenészektől, mint Joe Lovano, Steve Lacy, Steve Coleman... Steve-vel töltöttem egy kis időt New Yorkban, mielőtt az M-Base mozgalom beindult volna… vagyis még mielőtt híressé váltak volna. Ez '83, '84 körül volt. Egyszer meghívott Evan Parker is Londonba. Felhívott telefonon és azt mondta, hogy gyere, találkozzunk. Egy délutánt töltöttem vele, amikor is Chopin jobbkezes passzusait elemeztük szaxofonon. De amikor elutaztam a pigmeusokhoz, minden megváltozott.

Csak azoknak, akik nem ismerik ezt a történetet: meglátogattál és együtt éltél közép-afrikai törzsekkel és ez inspirált téged az AKA Moon megalapítására és arra, hogy belekezdj abba, amit ma "világzenének" hívunk - bár nem vagyok biztos benne, hogy akkoriban, amikor elkezdtétek, már megvolt-e a neve ennek a zenének. De honnan jött ez az ötlet? Felébredtél egy reggel, és azt mondtad: "Oké, ideje elindulni: az afrikai zenét akarom felfedezni"?

Abban az időben a zenei információkhoz való hozzáférés másmilyen volt, mint manapság, különösen, ami az Európán kívüli zenéket illeti. A könyvtárakban rövid felvételek voltak elérhetők, amelyeket hosszas kommentárok és magyarázatok követtek. Tizenöt perc erről, tizenöt perc arról. Én ennél sokkal többet akartam. Ki akartam törni ebből az eurocentrikus látásmódból, amelyet fejlődésem korlátjaként kezdtem érezni. És ami a pigmeus zenét illeti, nagyon megszerettem ezt a hangzást - legalábbis amit ezeken a felvételeken hallottam. Nem értettem, de lenyűgözött – részben azért is, mert nagyon érdekelt a szociális aspektusa. Például az, hogy nincs vezetőjük ebben a zenében. Hogy lehet ez? Nincs vezető a zenében? És lenyűgözött, ahogy az életük organikus módon kapcsolódik a zenei hangzáshoz. Nincs szétválasztva élet és zene: legalábbis nem úgy, ahogy mi ezt Európában érzékeljük. Ez az egész nagyon izgalmas volt számomra. Elhatároztam, hogy elmegyek és megnézem magamnak. Michel Hatzi, a basszusgitárosunk is eljött. Stefan, a dobosunk habozott, mert a felesége ikergyerekeket szült. Végül öten utaztunk el. Szervezés nélkül, idegenvezetők nélkül mentünk – a szabályokat teljesen felrúgva tettük meg az utat. Nem volt tolmácsunk sem. Közép-Afrikában néhányan beszélnek valamennyire franciául, ami egy kicsit segített. Útközben találkoztunk egy pigmeus sráccal, aki segített nekünk a törzsekhez jutásban. Megpróbáltuk elmagyarázni neki, hogy miért jöttünk és bementünk vele az erdőbe. Az első csodálatos dolog az volt, hogy láttuk a természetet, ahogy sétáltunk az erdőben... ó, Istenem! Sétáltunk és sétáltunk és sétáltunk és sétáltunk. Ott végül találkoztunk a pigmeusokkal. Néha csak a nőkkel, mert a férfiak nem voltak otthon, mert akkor kezdődött a vadászidény. És hallhattuk a zenét. Ahogy a természetből jön a zene: amikor énekelnek az erdőben, az olyan, mint egy katedrális. Varázslatos, teljesen varázslatos. Ezután több mint 100 alkalommal mentem vissza Afrikába. De talán az első út volt a legveszélyesebb. 91-ben és 92-ben a dolgok eléggé instabilak voltak a régióban. Amikor visszatértünk a városokba, rengeteg katonát láttunk, a repülőtér tele volt velük, és emlékszem, hogy mindannyian nagyon idegesen néztek ránk és furcsán viselkedtek.

Mindig azt hittem, hogy az Aka MOON-t kizárólag az afrikai zenei aspektusok miatt indítottad el. Vagy már akkoriban is voltak elképzeléseid arról, hogy indiai zenével, balkáni zenével és sok más zenei irányzattal is fogtok foglalkozni? Vagy ezek a más irányzatok később, az évek során alakultak ki?

Nos, '90, '91 körül volt egy NASA NA nevű zenekarunk.  Pierre Van Dormal gitárossal, egy csodálatos zenésszel. Sajnos ő már sok évvel ezelőtt elhunyt. Ez volt a zenekar, egy kvartett Michel Hatzi-val, Stephane Galland-dal és velem. Együtt dolgoztunk; apránként hoztunk létre egy zenekart. Főként Pierre zenéje képezte az alapokat. Pierre megérdemelne egy külön beszélgetést. Vannak nagyon különleges emberek, akik tényleg nem ebből a világból valók. Én "kozmikus lelkeknek" hívom őket. Ő egy ilyen ember volt. Erről nem kellene most beszélnünk, mert ez egy hosszú fejezet. Ez a zenekar 3 évig volt együtt: ami egy nagyon rövid, de nagyon, nagyon intenzív időszak volt. Majd egy zenészekből álló közösség alakult ki saját klubbal, aminek a megléte nagyon fontosnak bizonyult. Hogy legyen egy szabad tér. Ez a klub 7, vagy 8 évig volt a miénk, és ez lehetővé tette számunkra, hogy sok mindennel kísérletezzünk. A kvartett nagyszerű volt, de amikor trióként játszottunk, Pierre nélkül, akkor is történt valami különleges. A koncerteken egyre többször láttuk, hogy Pierre nem játszott minden dalban; lement és leült a közönség közé, hogy meghallgasson minket trióként. Azt hiszem, ő volt az első, aki megértette, hogy ez a hármasság, ez a hármas kapcsolat valami nagyon különleges, különösen az, ahogyan újfajta ritmikai dolgokat csináltunk. Poliritmusok, de mi megpróbáltuk ezt egy másfajta, integráltabb módon csinálni, nem úgy, ahogy a fúziós zenészek csinálják. Tudod: általában úgy megy, hogy 4 plusz 1 az 5, vagy 6 mínusz 1, vagy 6 plusz 1 és így tovább. Mi mélyebbre mentünk: egymásba ágyaztunk különféle ritmikai rendszereket. Tudod, a 90-es évek voltak a ritmus évei. Szóval ebbe az irányba mentünk és ez nem Pierre-nek való volt; ő nem akart így játszani. Így végül trió maradtunk és ez lett az Aka Moon.

Aztán később még balkáni zenét is játszottatok, amit nyilván a zenekar indulásakor valószínűleg nem gondoltál volna.

Ó, soha. Tényleg soha. Az indiai zene a saját érdeklődési körömből jött, azt elég korán elkezdtük. De a balkáni zene a dobosunktól, Stephane-tól jött. Valakinek rá kellett löknie engem erre a vonalra, magamtól soha nem indultam volna el ebbe az irányba. Az elején nem is bíztam benne, hogy meg tudom csinálni.  Először azt mondtam, hogy "tudod, semmit sem értek az ilyen típusú zenéhez". De sok minden történik az életben és így kezdtem el találkozni bolgár zenészekkel. Nedyalko Nedyalkov-val, Vladimir Karparov-val és más zenészekkel. És elkezdtünk bolgár zenészeket behozni és új zenét írni, ami annak a világnak a harmóniájához és ritmusához kapcsolódik. Ez egy hatalmas zenei világ, a balkáni zene.  A ritmusok, a harmóniák, az intonáció... És annyi különböző ország, régió, különböző dialektus és különböző módja van annak, hogy ezt a zenét játsszák.

Van valami, amit még nem fedeztél fel zeneileg? Van olyan része a világnak, ahová szívesen elmennél, és követnéd őket? Mit szólnál például ahhoz, ha csinálnál valamit Bartók zenéjével?

Bartók szuper érdekes a jazzből, vagy a kortárs zenéből érkező emberek számára. Azt mondanám, hogy ez "nagyon jó táptalaj". Hadd nézzek meg valamit. Ó igen, több mint 70 éve halt meg, tehát akkor a zenéje most már mindenki számára elérhető; a jogok szabadok. Persze, én is ismerem Bartókot; még a konziban sokat elemeztem; és ismerem a "zenegyűjtő" tevékenységét is: azt, hogy járt a vidéki falvakba, hogy felvegye a hagyományos magyar népzenét.

Ismerek néhány olyan magyarországi projektet, ahol az elmúlt években jazz, vagy jazz-rock verziókat készítettek néhány művéből.

Hmm. Szóval most már mindenkié a zenéje... Persze ehhez egy értelmes projektnek kellene lennie, ahol van saját zenei nyelvezeted, amibe integrálhatod. Ha például Mozarthoz akarsz nyúlni, akkor jobb, ha van saját nyelved, mert ha nincs, akkor beszippant az a zenei univerzum nagyban, és nem tudod kifejleszteni a saját dolgaidat. Hmm. Tudod, Michel Hatzi játszik egy projektben fiatalokkal, akik Bartók zenéjét is játsszák. Ez egy új projektjük. Nem tudom pontosan, hogy mennyire mélyültek el benne, meg kellene kérdeznem őt. És azt se tudom, hogy melyik lépésnél tartanak a projekt létrehozásában. De azt tudom, hogy dolgoznak rajta.

Az aulochrome-ról is szerettelek volna kérdezni. Ez egy új típusú szaxofon hangszer, aminek a megalkotásában oroszlánrészed volt. Láttam néhány videót, ahol Joe Lovano játszik rajta. Mi a története ennek a hangszernek? Még mindig játszol rajta?

Külön interjú lenne erről részletesen beszélni. De röviden: a belga szaxofonkészítővel, François Louis-szal dolgoztam egy új fúvós hangszer megalkotásán, amely alapvetően egy dupla szopránszaxofon. Az ötlet lényege, hogy a hangszer egyik felén játszhatod a témát, de ugyanakkor a másik felén az ellenpontot is. Amikor fejlesztettük, sokan megkerestek, hogy kipróbálják. Lovano, és Michael Brecker is. Néhány évig játszottam a hangszeren; azt hiszem, van néhány videó a Youtube-on, ahol Mark Turner-rel együtt játszom rajta egy zenekarban.

Tehát neked van egy példányod és Lovano-nak is van egy, kinek van még?

Csak egyetlen példány van belőle az egész világon. Joe Lovano-nál van most. De nem hiszem, hogy mostanában sokat játszik rajta. Jelenleg a projekt lelassult, és nem vagyok benne biztos, hogy a jövőben merre fog haladni. Ez a hangszer François zsenialitásáról szól; ő talált meg minden technikai megoldást; ez egy nagyon összetett hangszer. És ahogyan játszol rajta... nagyon különleges ujjtechnikát igényel. Biztos vagyok benne, hogy ha több hangszer lenne, az emberek többet használnák.  Lehet, hogy 15 év múlva lesz valami előrelépés ezen a téren, de az is lehet, hogy 100 év múlva - ki tudja?

Mi ez a különleges vonzódás a belgák és a szaxofonok között? Magát a szaxofont is egy belga találta fel, nem?

(Nevet) Igen, Adolphe Sax. Úgy tűnik, mi belgák valahogy nagyon szeretjük a különböző típusú szaxofonokat.

Mi a helyzet a tanítással? Néhány évig professzori állásod volt az egyik belgiumi konzervatóriumban. Még mindig tanítasz?

Nem szívesen nevezem ezt "tanításnak". „Átadni” akarom a zenét.   Egy "Medinea" nevű programmal dolgozom. "MEDiterranean INcubator of Emerging Artists". A programot az Aix-en-Provence-i Fesztivál alapította és irányítja. A cél a fiatal mediterrán zenészek szakmai integrációjának támogatása. Ez tulajdonképpen egy csere- és együttműködési hálózat. Felsőoktatási intézményeket, kulturális központokat és fesztiválokat foglal magába. Szeretem ezt csinálni. Ugyanakkor nem vagyok túlságosan oda a többéves formális "jazzoktatási" iskolákért. Technikát azt magas szinten tanít, de nem feltétlenül segíti elő az eredetiséget. A formális oktatásnál, az iskolában a legtöbbször a tanár már azelőtt megadja a választ, mielőtt feltehetnéd a kérdést. Amikor egy fiatal zenésznek a húszas évei elején egy csomó kurzust és elemzést kell végig ülnie, az nem igazán segít neki az alkotásban és az egyéni fejlődésben - életének egy olyan szakaszában, amikor ez lenne a legfontosabb számára. Elveszít 5-6 évet az életből. Az életnek abban a szakaszában, amikor energetikailag és lelkileg a legerősebb vagy ahhoz, hogy saját zenét alkoss. Ahelyett, hogy ezt tennéd, arra fordítod az időt, hogy mások zenéit tanuld.

Amikor a múlt héten a Jazzma.hu koncertbeszámolóját írtam, próbáltam találni más olyan zenekarokat, ahol szaxofon, dob és elektromos basszusgitár a felállás. Nem sok ilyen van. Akusztikus basszusgitárral van sok szaxofontrió. De elektromos basszusgitárral nincs.

Hű, erre még nem is gondoltam. De igazad van, én sem ismerek más ilyen zenekart. Tudod, Michel Hatzi különlegessége, hogy a basszusgitáron úgy is tud játszani, mint egy "normál" gitáron, így szélesebb harmonikus alapokat kap a zenénk. Masszív polifonikus dolgokat tud játszani. De igen, igazad van, úgy tűnik, egyedi hangszerelésünk van.  És az a tény is, hogy már 30 éve együtt vagyunk ugyanabban a felállásban: ez szintén eléggé egyedülálló lehet. Talán a Keith Jarrett Standards Trio volt együtt ennyi ideig.

Biztos sok országban, sok klubban, fesztiválon játszottatok már. Van valahol kedvenc közönséged?

Érdekes módon ez évről évre változik. Egyes években egész Angliát bejárhattuk, turnézhattunk mindenfelé. Más években alig jön meghívás Angliából. Franciaország a 30 év során mindig is jó hely volt, ahol sokat játszhattunk. Hollandiában néhány évvel ezelőtt volt sok nagyszerű koncertünk, mostanában már nem annyira. Belgium természetesen a bázisunk; ott néha nagyobb volumenű projekteket játszunk, mint például néhány hete Brüsszelben, sok vendégzenésszel, vagy korábban a Brussels Jazz Orchestra-val. De az egész világon játszunk; nem hiszem, hogy a 30 év alatt volt olyan hónap, amikor ne lett volna valahol koncertünk, kivéve a világjárvány idejét ugyebár. Én minden helyet, minden klubot szeretek. Bárhova szívesen megyünk, ahol az emberek szívesen látnak bennünket. Megyünk jazzklubokba, de játszunk más típusú klubokban is, ahol a zenei fellépők skálája szélesebb.

Az utolsó magyarországi koncertetek majdnem 20 éve volt. Talán itt az ideje egy újabbnak? Utolsó kérdésként megkérdezhetem, hogy mit terveztek a jövőre nézve? Az új albummal turnézni fogtok. Mi mással?

Biztos vagyok benne, hogy még több lemezt fogunk készíteni. De hogy milyen típusú lemez lesz a következő, azt még nem tudom biztosan. Talán ismét egy triólemez? Az utóbbi években a projektjeink inkább nagyobb zenekarokkal mentek. Lehet, hogy a következő projektnél visszatérhetünk a trióhoz. Ha már 24 albumot készítettél, amikor egy újat készítesz, annak valami új koncepciót kell bemutatni. Szóval még nem találtuk ki, mi lenne a következő projekt. Mindenesetre büszke vagyok arra, amit az AKA Moon-nal az elmúlt 30 évben csináltunk. Szerintem a látásmódunk egyáltalán nem volt rossz... már korán belemerültünk szokatlan ritmikai és harmóniai dolgokba, akkor, mikor még nagyon kevesen csináltak ilyet. Úgy érzem, hogy a zenészek világában tisztelnek minket. És a közönség is velünk van, még mindig.  Örömmel látom, hogy manapság sok fiatal is lejön a koncertjeinkre. Azt mondhatom, a közönségben a fiatalok és az idősebbek is „jó arányban” vannak jelen. Jó hely az, ahol jelenleg vagyunk – zeneileg és művészileg. Azt hiszem, „látnokok” voltunk, amikor elkezdtük. Szerintem még mindig azok vagyunk. A zene, amit csinálunk, még mindig friss. Tele van őrült energiával, de egyben titokzatos is. Hogy őszinte legyek, nem teljesen értem, mi történik, amikor játszunk. Valami történik, ami fontosabb, mint mi hármunk. Nagyon különleges érzés olyan zenét játszani, amit valami olyan dolog irányít, ami nagyobb nálad.

Köszönöm, hogy időt szakítottál erre az interjúra. És még egyszer köszönöm a múlt heti nagyszerű koncertet és az összes zenét, amit adtál nekünk az évek során. Ha nem bánod, az interjút néhány képernyőfotóval és pár olyan képpel illusztrálom, amit az Aka Moon legutóbbi CD-jéhez készített klipből fogok kiválasztani.

Rendben van. Még egyszer köszönöm az érdeklődésedet, és remélem, hamarosan újra találkozunk.