Akiket mi (me and my lovely wife Gabriella) hoztunk Magyarországra! – 17. rész: Bobby McFerrin a debreceni Kölcsey Központban és a budapesti SYMA Csarnokban (2010. augusztus 21-22.)

Linda Goldstein belement, hogy Bobby McFerrin 2010 nyarán másfél hónapos európai turnéja végén egy vidéki és egy pesti hangversennyel búcsúzzon magyar rajongóitól.

Miután Makray Balázzsal, a debreceni Kölcsey Központ vezetőjével megegyeztem, az augusztus 21-ében, my lovely wife Gabriella elment a hozzánk közeli SYMA Csarnokba, ahol rábeszélték, hogy legújabb helyszínüket bérelje ki, ami 3.000 ülőhelyes kimondottan koncertek rendezésére lesz alkalmas és az augusztus 22-i Bobby McFerrin lesz a felavatása. Gabi belement, de nekem nem merte elárulni, hogy négy és fél millió forint a bérleti díja…

Én meg mivel erről nem tudtam töknyugodtam készítettem egy interjút Bobby-val március 30-án:

MR: Először is hadd gratuláljak a capella operája, a „BOBBLE” hatalmas moszkvai sikeréhez.

BMF: Köszönöm.

MR: Legutóbbi énekesekkel készült lemeze, a „Circlesongs” 1997-ben jelent meg. Miért várt közel 13 évet a „VOCAbuLarieS”-zel?

BMF: Nem tartott az olyan sokáig, hat vagy hét évig készültek a felvételek.

MR: Igazam van, ha úgy vélem, ez az új CD afrikai hatások nyomán született?

BMF: Nem, illetve nem egészen. Van kis afrikai hatás, de más impulziók is befolyásoltak. Tehát azt azért nem mondanám, hogy az egész albumon érezhetőek lennének az afrikai hatások.

MR: Kérem, mondjon nekünk néhány mondatot a dalok születésének történetéről. Például hogyan született meg a nyitófelvétel, a „Baby”.

BMF: A „Baby” kimondottan a stúdióban született. Csak improvizáltunk afrikai énekek nyomán, aztán jött magától a ritmus. A „Baby”-t pár nap alatt felvettük. Ugyanez történt a „The Garden”-nel is. Igaz, az George Lucas ranch-én történt. Gondolom George Lucas-t nem kell bemutatni, a „Star Wars” rendezője. Kb. 1 hétig voltunk nála a stúdiójában. Ott vettük fel mindkét dalt. A címek utólag születtek.

MR: A CD szinte összes dala az Öntől már megszokott hangulatokat adja vissza. Viszont a záró felvétel egészen más. Mi van a „Brief Eternity” mögött?

BMF: Már nem emlékszem rá.

MR: Legutóbb három éve járt Magyarországon… Tudom, hogy augusztus 21-én ismét eljön hozzánk… hogy Debrecenben lépjen fel és másnap Budapesten… mi lesz a műsoron?

BMF: Néhány dal a „VOCAbuLarieS”-ről és az új szólóműsorom, amit általában a fellépés előtt állítok össze, így még most nem tudom.

MR: Tervezi ezúttal is, hogy magyar énekesekkel énekeljen együtt?

BMF: Arra gondol, hogy a „VOCAbuLarieS” dalait?

MR: Yes.

BMF: Nagy valószínűséggel igen

MR: Mert itt már mindenki nagyon izgatott és csak Önre vár.

BMF: Én is alig várom már, hogy jöhessek.

Gabinak volt egy ötlete, hogy elkerülje a színpadra szaladgálást. Három különböző műfajú énekesnő énekeljen duettet Bobby McFerrin-nel: egy népdal énekesnő (Szvorák Katalin), egy operaénekesnő (Kolonits Klára), és egy jazzénekesnő (Szőke Nikoletta). Az ötlet nagyon tetszett Bobby-nak és Linda-nak is, csak azt kérték küldjünk ki nekik felvételeket az énekesnőktől. Erre körútra mentünk. Először Szvorákék vidéki házához, ahol Gabi adott nekik egy Bobby McFerrin „VOCAbuLarieS” című 2010 tavaszán megjelent CD-jéből. Szvorák Kati úgy belelkesedett, hogy stúdióban ráénekelt az eredeti lemezre, és azt küldtük ki Linda-nak. Kolonits Klárától az akkor megjelent „Liszt Songs” (EMI – Gabi akkor épp ott dolgozott jazz referensként), Szőke Nikitől pedig azt a dalt (Centerpiece), amivel 2005-ben megnyerte a Montreux-i Jazzfestivál énekversenyét.

Cserébe Bobby azt kérte, hogy az a két magyar énekesnőt is hívjam meg a koncertre, akikkel Moszkvában énekelt. Egyikük Magyar Bori volt, a másik pedig akkor Budapesten élő grúz énekesnő, akinek a neve nem jut eszembe…

Aztán augusztus 20-án reggel kiutaztunk –mi az akkori Opelünkkel, Kiss Zoli Hagyma pedig a mikrobuszával a bécsi Hotel Ritz-hez, hogy felvegyük Linda Goldstein-t, Bobby McFerrin-t, és Dan Vicari-t. Már ahogy jöttünk Pest felé belefutottunk egy hatalmas felhőszakadásba, de akkor még nem volt semmi rossz előérzetünk. Aztán a szokásos helyen, a Royal Szállóban szállásoltuk el őket. Másnap mielőtt indultunk volna Debrecenbe a Royal különtermében kisebb sajtótájékoztatót tartottunk, melyen jó újságíró megjelent. Bobby kérte, hogy ne legyen sok kérdés, mert a másfél hónapos turnétól kivannak a hangszálai, és az aznap esti debreceni és a másnap budapesti koncertre tartogatná azokat.

Aztán indultunk Debrecenbe, ahol totál teltház és tomboló siker volt. (Csak zárójelben írom le, a „jóakaratú” debreceni jazzbarátok (?) bemószerolták a Kölcsey Központ vezetőjét, hogy minek kellett ilyen drága előadót idehozni. Tipikusan „magyarosch”!) Aztán egyből vissza Budapestre.

Éjszaka jégesős vihar volt Pesten. Reggel Gabi elment a SYMA-ba és mondták neki, hogy az általunk bérelt vadonatúj koncertterem tetejét szétverte a jégeső, és minden szarrá ázott. Ott nem lehet koncertet rendezni, menjünk át a SYMA Csarnokba, ami hatezer férőhelyes, de székeket nekünk kell hozni. (Mindezt csekély négy és fél millióért. Ez is elég „magyarosch”!) Gabi azonnal felhívta a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar „road”-ját, hogy tudna-e nekünk valahonnan háromezer széket szerezni. Mondta, hogy csak kétezret tud a Bazilika pincéjéből. Azt több fordulóval délutánig le is szállította. De ez nem volt elég, így a hangosító brigád (Válik László és munkatársai) még hoztak ötszáz széket a Petőfi Csarnokból.

Egész napunkat ott töltöttük a SYMA-ban, mert a székek koszosak voltak, és le kellett őket törölni vizes ronggyal. Plusz a székeket fel kellett sorszámozni, hogy a nézők a helyükre szóló jeggyel le tudjanak ülni. Ezt családom nő tagjai végezték: Gabi, Karin lányom és anyósom. Rám csak a székek tisztítását bízták.

Közben elérkeztünk a beálló próbához. Rögtön volt agyvérzésre okon, ti. Szvorák Kati nem a kiküldött lemez anyagával, hanem magyar népdal füzérrel jött, amiből Bobby semmit sem ismert. Odamentem a színpadhoz és kissé ingerülten felszóltam a „művésznőnek”, hogy menjen a p.csába, nem erről volt szó. Bobby ugyan nem értette, de érezte, hogy baj van, és leszólt a színpadról: „Robert, never mind. I will work it out.” Erre odajött hozzám Linda és kérdezte, hogy én engedélyeztem a TV-seknek, hogy felvegyék a próbát? Természetesen, én semmiről sem tudtam. Enyhe izgalmi állapotban voltam már Kati ge.iségétől, így mentem oda a TV-stábhoz (ha jól emlékszem, akkor Budakeszi TV, vagy valami hasonló…) és elkezdtem velük üvöltözni, hogy azonnal bontsanak le és húzzanak el a p.icsába! A riporter fiú rémülten mondta, de hát őket Szvorák Kati hívta ide. Erre még idegesebb lettem, és azt üvöltöttem neki, hogy én meg a saját zsebemből rendezem ezt a koncertet, és nem engedem, hogy felvewgyék. Erre Linda megkérdezte, hogy most mi van, elmondtam neki. Azt mondta felvehetik, de csak a népdal énekesnőt, és nem játszhatják le adásban. Ehhez képest az esti koncertre is ott maradtak, és felvették, hogy hogyan alázza porig a színpadon a „művésznő” Bobby-t. Ha nem hiszik, keressenek rá a YouTube-on. „Büszke” lehet magára a minden féle díjakkal kitüntett „művésznő”…

Aztán jött Kolonits Klára, aki szintén nem azzal jött a próbára, ami meg volt beszélve… A f.szom már nagyon ki volt.

Őt követte a 7 hónapos terhes Szőke Niki, akivel együtt szárnyalt McFerrin.

A próba után Bobby és Linda is mondta, nyugodjak meg. Aztán ők a Royal Szálló Mercedes taxijával elhajtottak a koncert előtt „refresh”-elni.

A családom is hazaugrott lefürödni és átöltözni, aztán vissza a SYMA Csarnokba. Csodálkozva láttuk, hogy a SYMA jegyirodája bezárt. Kiderítettük, hogy a hölgy hőgutát kapott a kis helységben. Még szerencse, hogy épp jött a főnöknő és visszaadta az 500 (ötszáz!) jegyet félórával a koncert kezdete előtt. Emlékszem rá, hogy ott álltam az előtérben a jegyekkel a kezemben. Biztos a koncertre jövők félnótásnak néztek… De volt sikerélményem is. Az egyik jazz-zongorista öt-hat tanítványával jött koncertre, és mondta, hogy vannak még olcsóbb jegyek is, mert nekik nincs pénzük a drágább jegyekre. Erre 5.000 forintért darabját adtam nekik a jegyeket. Nagyon hálásak voltak.

A jegyiroda estére küldött egy fiút, aki egy szerkezettel ellenőrizte, nehogy hamis jeggyel jöjjenek be az emberek. Marci fiunk is kapott egy ilyen lézer fényes ketyerét, és ketten álltak a beeresztő ajtónál. A közönség ideges volt, hogy időben bejussanak. Bejutottak!

A koncert a két „renitens” énekesnőt leszámítva fantasztikus volt. És Bobby miután túljutott a megpróbáltatásokon szinte szárnyalt. Szőke Nikivel egészen elképesztőt produkáltak.

Majd jött az ő kívánsága, Magyar Bori és a grúz lány, akivel semmit nem beszéltek meg előre, csak improvizáltak. Nagy tapsvihar. Majd lejött az első sorhoz, és az ott ülő hölgyeket énekeltette meg. Aztán odaért hozzánk. Először az én orrom alá dugta a mikrofont, de én akkor sem voltam hajlandó énekelni. Gabi következett, aki kicsit elfogódottan kezdett bele, de a végére egészen kibontakozott. Gabi mellett egy holland lány ült. Az aztán akkorát énekelt, hogy az egész stadion tapsolt neki.

Aztán Bobby visszament a színpadra, énekelt egy ké nótát szólóban, majd megköszönte a közönség szűnni nem akaró tapsát.

Másnap reggel Ferihegyen búcsúztattuk Bobby-ékat. Akkor még nem gyanítottuk, hogy a mi szervezésünkben azt volt utolsó magyarországi fellépése…

Aztán 2010. augusztus 23-án a zene.hu-n megjelent az augusztus 21-i debreceni koncert beszámolója:

„A debreceni Kölcsey Központ színpadán olyan koncert volt, amilyet ritkán láthatunk. A világ legegyszerűbb színpadképét láthattuk, amikor beléptünk a terembe: egy szék, és egy mikrofon volt a színpadon. Aki már látott efféle koncertet a Művésztől, az is szívesen ellátogat minél több előadására, hiszen garantált az élmény, és nincs két egyforma koncert. Jómagamnak volt szerencsém már élőben is látni hasonló előadást Tőle, de DVD-n is néztem korábban párat. Mégis rá kell újra és újra döbbennem egy sor dologra McFerrin-nel kapcsolatban.

Először is: a hangterjedelme! Fantasztikusan nagy! Olyan szub-basszusok jönnek elő a torkából, ami elképesztő, ugyanakkor iszonyú magas hangokat is ki tud énekelni simán. Elkezd énekelni számokat, amelyeknek- gondolom én- az alapja fejben már előre megvan, de a dallam tudatos felépítése sok improvizációval tarkított. Szenzációs, ahogyan gondolkodik a zenéről, és ahogyan együtt él vele.

Aztán az is megdöbbentő, ahogyan a közönséget is bevonja a játékba! Kedvencem, amikor feláll, eltolja a széket, és a színpadon oldalirányban ugrál. Minden átugrás egy-egy hang, tehát Ő ugrik, és az irányának megfelelő hangot énekli a közönség. Összesen négy hangot mutatott meg a közönségnek, de ugrált, vagy két oktávot. Ráadásul nem nagy szekundonként kellett váltani, hanem a negyedik hangnál rájöhetett a közönség, hogy a Művész a képzeletbeli zongoránk fekete billentyűin ugrál. Kíváncsi lennék arra, hogy vajon a világ minden pontján ilyen muzikális-e a közönség. Mindenesetre a debreceniek előtt le a kalappal, hamar felvették a fonalat, és nem hibáztak.

Egyenként is énekelhettek a bátrabbak, Bobby McFerrin-nel közösen. Nagyon szórakoztató volt. Külön kiemelnék egy Márk nevű fiatalembert, aki a "Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni" kezdetű dalocskát szerette volna előadni a közönséggel együtt, úgy, hogy a Művész közben basszus alapot dúdol. Természetesen McFerrin nem ismerte a dalt, Márk pedig rossz instrukciók alapján próbálta előadatni vele a basszust, de ötletnek jó volt.

Jót derült aztán az énekes, amikor lefordították neki a dalt. Volt olyan rész is, amikor táncolt pár vállalkozó szellemű ember a Művész énekére, és volt olyan rész is, amikor a közönségből kb. 30 énekes - köztük a zene.hu fotósa, Kollányi Zsuzsi - kórust alkotott a színpadon, Bobby McFerrin pedig instrukciókat adott és vezényelt.

A műsor végén kérdéseket lehetett feltenni a Művésznek. Kiderült a válaszokból, hogy az apja dobolt, az anyja énekelt (Ejnye, bejnye! Apja Robert McFerrin a New York-i Metropolitan operaénekese volt, anyja pedig ugyanott zongora korrepetitor! – A szrek.), és kisgyerek kora óta tudta mindenki, hogy énekes lesz. Kedvenc zenésze Mozart, kedvenc zenekara a Beatles, kedvenc étele a thai konyha ételei, valamint a felesége főztje.

Rengeteg humorral, sok improvizációval, a közönséggel közvetlen kapcsolatot teremtő képességgel megáldott énekes ő, nekem pedig holnap a vigyorgásért felelő arcizmaimban biztosan izomlázam lesz, és talán a rekeszizmaimban is. Zenészeknek kötelező rákeresni neten, de leginkább egy élő fellépésére eljutni! Felejthetetlen volt és az a durva, hogy minden egyes fellépése felejthetetlen.

Szöveg: Sólyom Attila
Kép: Kollányi Zsuzsi”

2010. augusztus 29-én pedig a Revizor.hu-ban megjelent egy cikk Bobby McFerrin koncertje címmel egy olyan szerző tollából, aki nem tartozik a baráti körömbe. Alább ebből az írásból olvashatnak:

„A budapesti koncert előtt érkezett a hír, hogy az előző napi, debreceni koncerten a ráadást már csak szóban adta elő, csak beszélgetett a közönséggel, annyira kifáradt a hangja a kétórás koncert végére. Bár óvatosan bánt hangjának erejével, nem ő lett volna, ha egész technikai arzenáljának felvonultatásával nem adott volna teljes erődobással Pesten is két órás műsort.

A pesti koncert fél órás első ciklusában egy-két saját szerzeménye mellett szerepelt a „Honeysuckle Rose” és a „Going Home to Chicago”, melyeknek lényege a már említett többszólamú, vokálegyüttes illúzió, de mindegyik pompás miniatűr hangulatot is festett eközben.

A második ciklus elején már megénekeltette a közönséget, egy kétszólamú esztámra improvizálva. A par excellence duettező művésznek is nevezhető McFerrin még egy felelgetőssel emlékeztetett blues zenei gyökereire. Talán legnagyobb érdeklődés a három magyar énekesnő, Kolonits Klára, Szvorák Katalin és Szőke Nikoletta fellépését előzte meg.

Kolonits áriája szép arpeggio-kíséretet kapott az énekestől. McFerrin stílusérzékét dicséri, hogy ezután előbb egy táncos kedvű valakit kért a közönségből a színpadra, aki az ő énekére mozogva improvizált - a francia hölgy kitett magáért, és nagy tapsot kapott -, majd az élő pentaton xilofon jött. Ebben McFerrin a színpadon – mintha a xilofon lemezein, vagy a zongora billentyűin – ugrálva vezeti a közönségkórus dallamát, és még imprózik is erre az alapra. A klasszikus parádét Strauss, Bach, Ravel potpourri darabjaiból a közönség további megénekeltetésével folytatta, a Gounod/Bach-féle Ave Mariával téve fel erre a részre a koronát.

Szvorák ezt követően felhangzó túlméretezett népdalcsokra sajnos hiába volt színpompás, nem volt alkalmas arra, hogy igazi duettet hozzon létre McFerrin-nel. Míg Kolonits esetében inkább McFerrin volt „kevésbé rajta a szeren”, bár így is nagyszerűen kísért, Szvorák részéről nyilván félreértés történt. Egy-két népdalt sok versszakkal rögtön le tudott volna kísérni McFerrin, aki persze a Zöld erdőben sétál egy madárt, vagy a dudanótákat azonnal „levette” harmóniailag. (Az itt már teljesen mindegy volt, hogy terveztek-e egyáltalán próbát, s hogy mi volt előre megbeszélve.) Így viszont csak vergődött a hirtelen váltásokban.

Ezután azonnal hívta McFerrin harmadik magyar vendégét. Szőke Niki bele is kezdett a „Centerpiece”-be, Harry Edison és Jon Hendricks (utóbbi McFerrin egyik felfedezője) standardjébe, és igazi, élvezetes együttmuzsikálás lett a jazz örökzöldből. Niki jókor is adta át a szólózás után a prímet vendéglátójának, fergeteges tapsot aratva. Tényleg a koncert középső virágdísze lett ebből.

Az énekes a második óra derekán sem fáradt, egyedül tovább szórakoztatva és énekeltetve is a közönséget. Itt előjöttek repertoárjának olyan korábbi darabjai - friss és meggyőző előadásban -, mint a „Blackbird” és a rettentő mélységgel ellátott „Over the Rainbow”.

Az első ráadásban újabb magyar énekesek is szerepet kaptak, a második ráadásban az énekes kijött a széksorok közé - reflektort is csak egyszer kért, ekkor is a közönségre.

A pesti koncert megmutatott valamit abból, amiért ma már nem csak varázslónak (Medicine Man), hanem a mágusok nagymesterének lehet nevezni McFerrin-t. Dúdolgatva, énekeltetve, a capella, csak a legszükségesebb néhány szóra hagyatkozva összekovácsolta az amorf tömeget, és rengeteg optimizmust, sőt hitet adott az éneklés erejében és erejével.”