Szemesi Napok – Lábdobogás a hévízi Happy Dixieland Band ritmusára

„Közönségláb” nem maradt dobogás nélkül - ahogy ez elvárható egy „rendes” dixieland együttestől - július 15-én, szombat este a balatonszemesi Zenepavilon koncertjén. Az évek óta megrendezésre kerülő, már hagyományosnak számító Szemesi Napok vendégeként, első ízben lépett színre a 2011-ben életre kelt Happy Dixieland Band Hévízről.

„Nem szabad összekeverni a szórakoztató ipart a közművelődéssel. Arra figyelünk, hogy minden rétegnek hozzunk műfajt. Ez a rendezvény nem csak egy közösségi esemény, hanem egy igazi zenei fesztivál is, ahol mindenki találhat kedvére való programot.” – tájékoztatott koncert előtt Moldován István, a balatonszemesi Latinovits Zoltán Művelődési Ház igazgatója, a három napos rendezvény szervezője.

Varga Csilla művelődésszervező, az együttes alapítója és „promotálója” köszöntőjében visszautalt arra a régi, négynapos „Boldog békeidők Hévíze” nevű  dixie-rendezvényre, amely „összerántotta” anno, 2011-ben az együttest. A mostani zenekar vezetőjét, Babos Lajos klarinétost kérte fel akkor, hogy szedjen össze tehetséges zenészeket, aki kevesebb, mint két hónap alatt össze is varázsolta a társaságot. Az ideiglenes, alkalom szülte klasszikus dixie formációként induló banda immár több mint tíz éve együtt játszik, elsősorban a 20-as évek világát idézve. A felvezetőből megtudtuk azt is, hogy volt szerencséjük kísérni Berki Tamást, Illényi Katicát, Csobot Adélt, vagy Nyertes Zsuzsát. Malek Andreával közös CD-t is készítettek, s szerepeltek Straub Dezső kabaréműsorában is.

A zenekar vezetője vette át a szót, akitől még koncert előtt megtudtuk, hogy az alapvetően baráti társaságból alakult zenekar tagjai különböző településeken élnek. Van, aki Hévíz környékén, van, aki viszont pl. Győrben, vagy Herenden, az énekesnő Bardon Ivett pedig Budapesten, de a közös szívügyük összetartja őket. „Ugyan áldozattal jár, de működik”- tette hozzá Babos Lajos. Azt is megtudtuk tőle, hogy bendzsósuk, Szerdahelyi Károly egyéb szakmai elfoglaltság miatt kivételesen nem lesz velük a színpadon, valamint hogy az együttes Hévíz város kulturális nagykövete 2016 óta.

„Rendkívül színes és zeneileg változatos műsorpalettánkon a népszerű dixieland mellett, charleston és boogie-woogie dallamok, valamint ragtime is szerepel, de helyet kap a nosztalgia is magyar és idegen nyelvű örökzöld dallamokkal, régi filmslágerekkel - instrumentálisan úgy, mint vokálisan. A zenekar a színpadra varázsolja a swing-korszak Amerikáját, és ezen belül Louis Armstrong szellemét is”- mondta el felvezetőjében a zenekar vezetője. Korb Attila zeneszerző hangszereli darabjaik jó részét.

A koncert kissé késve indult technikai okok miatt, de a várakozás csak tovább fokozta a forró nyár esti hangulatot. Instrumentális számmal indított az együttes, amivel egyből „bekapcsolták a közönséget a dixie üzemmódba”: dobogó lábak, ritmusra rázkódó fejek.

Rendszerint egyedi, csokornyakkendős, csíkos mellényes megjelenésükből ezúttal - a hőségriadóra való tekintettel - hiányzott a nyakkendő, a csík és a mellény is. De maradt a kalap, és az ing a fiúknak. Csak az énekesnő, Bardon Ivett fehér-fekete csíkos ruhája utalt az együttes amúgy általános közös dizájn-jára. Az egyből mindenkinek feltűnt a színpadon, hogy harsonásuk egy hölgy, név szerint Lenkei-Major Lilla, aki összhangban fújta a csövet a fiúkkal. Az elsőre jó hangzásvilág a technikusokat dícsérte.

A rövid, de frappáns „Clarinet Marmalade” az 1920-as évekbe kalauzolt el bennünket. Ekkor indult útjára a charleston műfaja.

Nem maradhatott ki a „Yes Sir…” sem, mellyel egyből „belecsaptak” a népszerű stílus közepébe.

A balladának induló „I Found a New Baby”-vel archaikus hangulatot varázsoltak. Az énekesnő vitte a prímet itt is.

Az 1914-ben íródott, eredetileg ragtime „That’s a Plenty” jó alapot adott arra, hogy igazi dixie számot írjanak belőle. Filmzeneszerű hangulatában a szólisták egymásnak adták a kilincset. Az egyre feszesebb swinges lüktetésben Lakossy Tamás trombitajátéka tovább fokozta a hangulatot. Szinte „megfeszítették” a teret.

„ Ragtime-ból igazi zúzós dixiet lehet csinálni” – vezette fel Babos Lajos a következő, „Mississippi Dream”-et, a „Nincs kettő négy nélkül” című Bud Spencer, Terence Hill fémjelezte filmből, s kiemelte a zeneműben Lenkei-Major Lilla harsonás szerepét. Szinte magunk előtt láttuk a film egy-egy részletét.

Majd hazai vizekre eveztek a zenészek a Gárdonyi Géza „Ida regényének” filmváltozatában felcsendülő, Fényes Szabolcs tollából hátrahagyott andalító „Odavagyok magáért…” című számmal.

Ismét ismerős dallam következett, a „Tudom, hogy van neki…” szövegű, amelyben a hangszerszólók a műfajnak megfelelően vicces hangulatot árasztottak.

Egyre pergőbb lett a hangulat Tóth Péter dobszólójánál kicsúcsosodva, mikor az „Indiana” következett. A zenekar vezetője elmondta, hogy egy gyerekkori álma vált valóra azzal, hogy dixiet játszik. A ’80-as években édesapja nagy dixieland rajongó volt, s őt, mint kisgyermeket vitte magával Szombathelyre, egy Benkó Dixieland Band koncertre. Az élmény akkor annyira megfogta őt, hogy ott fogant meg benne a vágy, hogy amikorra majd „megnő”, ő is ilyen zenét, ilyen hangszeren játsszon. Saját bevallása szerint annyira nem nőtt meg, de „A Mester” előtt tisztelegve ezúttal eljátszotta a „Clarinet Boogie”-t. Acapella szerű klarinét előadásmódot hallhattunk, majd poénként G. Gershwin „Kék rapszódiájából” is idézett részletet a mű végére.

Az egyik legtöbbet játszott hazai dalszerző, Szenes Iván „Engem nem lehet elfelejteni…” szerzeményét énekelte Bardon Ivett, melyet sokan dúdoltak vele a nézők sorai közül.

A „Creol Jazz” is szerepel a 10 éves jubileumukra megjelent CD-jükön, melyről több számot mutattak be. A swnges jazzdarab után szintén nagy sikert aratott a Liza Minelli-vel 1972-ben világhírűvé vált, több díjat nyert film címadó dala, a „Cabaret”, mely a színház világába repítette a közönséget. Mindeközben a díszlet is idomult a zeneszámhoz, mivelhogy lassan besötétedett, s a fények kezdtek igazi színpadi érzést sugallni.

Ahogy a zenekarvezető elmondta, céljuk többek között a hazai könnyűzenei örökség, valamint az operett, mint hungarikum ápolása is. Így a „Sej-haj Rozi” és a „Fekete Péter” operett betétdala, a „Szerelemhez nem kell semmi…” is helyt kapott, amelyben még a dobos, is énekelt. Majd következett a „Legyen a Horvát kertben…”.

Búcsúzásképpen megtudtuk pl. a bőgős Murka Lászlóról, hogy zenészként bejárta a világot, dobosuk civilben szőlész-borász is, a legifjabb tagjuk Piller Balázs, a zongorista, énekesnőjük pedig egy hónapja „kelt el”.

Búcsúzásként a „Gyere tubicám” és az „Éjjel az omnibusz tetején…” dallamai hasítottak a levegőbe, melyet a háttérben elrobogó vonatok zaja sem tudott elnyomni.

A végére „bepörögtek” a szólók, a vocal is szépen zengett. A szabadtéri „teltházas” közönség ráadást követelt, ami nem lehetett más, mint a biztosan „befutó” „Szentek bevonulása.” Majd a zenekar kivonult.