„Kedvenc énekeseim” – 17. rész: Fekete Csilla
Ebben a csütörtökönként jelentkező sorozatban az itthon és külföldön élő magyar jazz énekesnőket kérem, meséljék el, eddig mely énekesek voltak rájuk a legnagyobb hatással. – A szerk.
Legkorábbi zenei élményem - amire emlékszem - a családi együtténeklésekhez kapcsolódik. Édesapám rendkívül muzikális volt, de végül is mérnöki pályára ment. Összejövetelek alkalmával ő gitározott, s egyszerű akkord kísérete mellett mi többiek vele énekeltünk igen jó hangulatban.
Később valószínűleg az óvó nénim volt a legfőbb zenei motivációs tényező. Emlékszem, akkor már kánont énekeltem egy ovis társammal a többiek meglepetésére.
Zenei általános iskolába vettek fel, ahol Kodály Zoltán tanítványa, Sebestyénné Farkas Ilona volt az énektanárom. Az ő egyik leánya, a híres népdalénekes, Sebestyén Márta, akkor példaképként állt előttem. Az éneklés számomra mindennapos természetes elfoglaltság volt, nem is gondoltam bele, hogy van, aki e-nélkül él. Heti ötször volt énekóra, s a kórusélet is sok elfoglaltságot adott.
Szabadidőmben otthon is állandóan fennhangon énekeltem jó kedvemben, főleg a zuglói kertünk régi diófájának egyik ágán. Órákat töltöttem ott. Nyitott ablaknál hallgatta mindezt az egyik szomszédasszonyunk, aki az Operaház kórusában énekelt. Ő mondta: „ebből a kislányból biztos énekesnő lesz…”
Gyerekkorom „Ki mit tud?”-jain Kovács Kati volt a kedvencem, énekének elemi ereje hatott rám.
A középiskolában, majd egyetemi tanulmányaim mellett messzebb kerültem a zenétől, s ekkor jöttem rá, mennyire hiányzik.
Egy időre egy, a ’60-as évek zenéjét játszó zenekarban találtam magam, ahol főleg Brenda Lee dalokat énekeltem, meg sok férfi számot, mivel hangfekvésem a női átlag alatt volt. Épp ezért állt hozzám közel Karen Carpenter is, mély hangjával.
Aztán egy „véletlen” folytán jártam a Benczúr utcában, az akkori jazz-konzi épületében, s az egyik ajtó mögül kiszivárgott egy kis „jóféle” ízig-vérig örömzene. Akkor ott tudtam, hogy ez az, ami kell nekem. Munkácsi Beát találtam meg, aki segített, mondhatni irányba állított. Hozzá jártam elsőként magán énekórákra, majd Winand Gábor helyettesítette egy ideig. Sokat kaptam tőlük. Bea nem tudott elmenni valamiért az általa már befizetett tatai jazztáborba, így én mehettem helyette. Zenei sokk ért ott akkor.
Egyenes út vezetett a jazz-tanszakra, ahol dr. Garay Attila vett a szárnyai alá. Később jazz-standardeket hangszerelt két női hangra, az alt én voltam, a szoprán először Faith Ildi, majd Bisztricsányi Beatrix. Megfoghatatlan az, hogy mit is kaptam tanáromtól. Összetett és sok. Nem csak szakmára gondolok. Természetesen példa. Később, mikor tv-s lettem, éreztem, hogy dokumentum-filmet kell készítenem róla. A „Hangok a hang utcából” a Duna menti országok 2010. évi nemzetközi fesztiválján külön díjat kapott.
https://www.youtube.com/watch?v=iyh3J26jc4A
A jazz-tanszakon nagyon sok zenei hatás ért. Érkeztem a klasszikus- és népzene felől, itt pedig egy másik világ bontakozott ki. A kötelezően meghallgatandó tananyag nyüzsgött a jobbnál jobb előadásoktól.
Nagyon sok nagyszerű énekes csiszolta ízlésem s alakította stílusom, felsorolni is nehéz lenne. Csak néhányat ragadok ki közülük…
A minden jazz-énekes számára alap ősforrás Ella Fitzgerald
https://www.youtube.com/watch?v=9KwLWpU0_K0
és Sarah Vaughan
https://www.youtube.com/watch?v=LsYhFFwyD00
természetesen nekem is meghatározó és ámulatba ejtő volt. De volt két énekesnő, akik az előbb említettektől és egymástól is teljesen más irányokba mutattak, számomra mégis volt közös nevezőjük: az, hogy közel álltak hozzám, igaz más-más okból.
A nem rég elhunyt Astrud Gilberto számomra egyszerűen nagyszerű. Szinte eszköztelen, leszámítva különleges hangszínét. Így a legnehezebb kiemelkedőt alakítani. Neki pedig sikerült. Az evilágibb hangzáshoz képest intim visszafogottsága, érzékenysége megállítja az időt. A portugál nyelv pedig külön varázst ad mindehhez. Persze a latin zene, főleg annak rafinált ritmusvilága minden formájában megbizseregtet.
https://www.youtube.com/watch?v=qZx-Z3_n4t8
Elképesztő módon, de mégis egészen másként intim és érzékeny Joni Mitchell előadó stílusa. Ikszedik dimenzióba röpít minket. Nem is lehet őket összehasonlítani, mégis…az én lelkemben összeérnek. Persze összetett személyiségről van szó. Előadásában a „Goodbye Pork Pie Hat” című Charles Mingus szám örökre „belém ívódott”. Olyat mutatott, amitől megváltozott az éneklésről alkotott képem. Ilyen elvont számot ennyire légies könnyedséggel, árnyaltan előadni, maga a csoda.
https://www.youtube.com/watch?v=JnpyCEUESEw
Vissza a valóbb világ stílusához. A The Manhattan Transfer harsányabb, életszerető, - élvező stílusa fergeteges. Ezt az életigenlést legalább annyira közel érzem magamhoz, mint a teljes befelé fordulást, amit az előbb említett énekesek képviseltek. Talán a kórus előéletem miatt is tudom értékelni a többszólamú ének sajátos élményét, előadóként és hallgatóként egyaránt.
https://www.youtube.com/watch?v=XdKEAyxrPd8
Meg kell említenem Al Jarreau-t is, aki rendkívül széles skálán volt képes bemutatni szakmai tudását, előadó művészetét. Mind műfajilag, technikailag mind dinamikailag. Mágusi képességekkel rendelkezett.
https://www.youtube.com/watch?v=LRbtvRQUi8w
Az elődökön kívül kortársaim is hatottak rám.
Már tévé-szerkesztő, műsorvezetőként dolgoztam, mikor Fábián Juli neve felragyogott. Kisugárzása, különleges hangja, előadása nem volt hatás nélküli. Bár személyesen nem ismertem, nagy veszteségként élem meg hiányát.
https://www.youtube.com/watch?v=0FgD4Mhupzw
Nagy Emmát azon a jazzversenyen fedezte fel a zsűri, melynek műsorvezetője lehettem a Belvárosban évekkel ezelőtt. Éreztem, hogy valami teljesen újszerű énekesi megközelítést kapunk általa. Azóta szárnyal, remélem sokáig, magasan.
https://www.youtube.com/watch?v=MO6FlNNSBGQ
https://www.youtube.com/watch?v=6uM7bCBsfu0
Hál’ Istennek sok tehetség van nálunk, remélem elég értő közönség is akad számukra.
