A Jazzation Nagykanizsán (2025.05.13.)

Nem kicsit lepett meg, amikor anno a Filharmónia előadások listáját böngészve szembejött a Jazzation koncertjének híre… Na, mondom, ez most vagy szereptévesztés lesz, vagy én nem tudom jól, amit tudok róluk (spoiler: se-se). A Kanizsai Kulturális Központ zászlóshajója, a HSMK nagyterme kellemesen telt fel érdeklődőkkel, akik hozzám hasonlóan kíváncsian várták az előadás kezdetét.

Elsőként a „One Note Samba” dallamai kúsztak be az éterbe, s máris megcsodálhattuk, hogy mi is valójában az acapella. Amikor egy egész hangszeres kíséretet kell hangszerek nélkül létrehozni, csak a hangunkat használva érdekes kihívás számomra. Főleg, amikor egy-egy énekes több hangszert is imitálva játssza el a dalt, akkor az ember valójában csak jókedvűen csettint egyet a megelégedéstől. A brazilos dallam után máris megkaptuk a megnyugtatást, miszerint hogy a koncert két részből fog állni, az első inkább populárisabb vegyesfelvágott lesz, s majd a második felvonásban indul el végre az „ereszdelahajamat” jazz.

Következő dalként „Az én babám” jött, ahol Homor Máté remek énekhangját csodálhattuk meg. Lenyűgöző volt hallgatni, ahogy az öt hang együttdolgozva teremt meg egy kitűnő atmoszférát és teljes hangképet.

Ez még jobban realizálódott a következő dalban, ahol egy ír népdal egyedi feldolgozását hallhattuk. Remekül megmaradtak a dalnak az ír népzenei jellemzői, s mégis „Jazzation”-re hangolódott. Bolyki Sára hanghordozása, éneklési technikája remekül teremtették meg a szinte autentikus hangzást, kis elmélyüléssel egyből egy hangulatos füstös ír pubban találhattunk magunkat egy jó pofa Guinness-szel a kezünkben.

Az ír kalandozás után kicsit közelebbi vizekre, a közép-kelet európai régióba érkeztünk egy magyar népzenei dallal, ahol eltűntek a jelenlegi magyar határok, s határtalan népi hármassal következett a „Betyár” fedőnevű produkció. Érdekes érzés volt a klasszikus népzenei hangzásvilágot embertorkú hangszereken megszólalva élvezni, az egyik emlékezetes és felemelő pillanatát teremtve meg a koncert első részének.

A „Triptichon”-ban újfent megcsodálhattuk azt, hogy milyen jól összeszokott együttessel van dolgunk, az együttes öt tagja szinte egy hangszálon pendült, hajszálpontosan követve, kísérve, támogatva egymást. Ez a fajta precizitás lenyűgözi a magamféle matematikát kedvelő embert, csak csodálva tudok róluk nyilatkozni.

Ezt az azonos nevű album címadó dala, az „Aeternum” követett, ahol egy csodálatos égi utazásra repítettek el bennünket az (ének)hang országútján. Ki kell emelnem Várallyay Katus csodálatos szólamait, melyek megkoronázták a dalt.

Bevált utat ne hagyd el, inkább folytasd – gondolhatták a dalsorrend összeállítása során, hiszen egy másik remek albumuk, a „Twisted” névadóját hallhattuk, ami híven beharangozójának – egy remek jazznóta, ezzel vetítették elő a második félidő várható hangulatát – mielőtt a jazzre vágyók már feladnák a reményt. Kanizsa Gina mindent megtett, hogy maradásra bíztassa a közönséget a nemsokára kezdődő szünet előtt.

Persze a szünet előtt némi lazaságra is ajánlatos vetemedni a színpadon és a nézőtéren, így a mesedal egyveleg következett, benne megannyi örökzölddel, a magyar népzenék főcímén, a Mézga család, a Hohoho horgász, a Vuk, a Macskafogón át Dr Bubóig. Tapsvihar, meghajlás, függöny le, irány a büfé.

A második rész már jóval inkább tartható e nagybecsű internetes folyóirat hasábja közé valónak, hiszen 10,  már szívünket jobban megdobbantó dalocskát kaptunk, kezdve az „In Walked Bud”–dal, mely Thelonious Monk szerzeménye. Kellemes és dallamos, lüktető jazz érkezett a színpadról a közönség soraiba, ahol már megindultak a lábak, a kezek a jazz ritmusára.

Ezt a „Poor Butterfly” (Raymond Hubbell) követte, majd nem volt megállás a jazzvonaton, a „Honeysuckle Rose” következett. A dalok között remek átvezető – felvezető szövegeket és képeket kaptunk a vetítésnek hála, s ezzel még jobban bele tudtunk egy-egy dal korszakába, keletkezési hangulatába lépni.

Django Reinhardt „Minor Swing”-je nagyot ütött, acapella verzióban igazi hangulatos darabként bizonyított, melyből megnyugtató feloldozást Duke Ellington „Come Sunday” opusza adott.

Klasszikusra klasszikus, húzzunk 19re lapot – egy újabb Monk nóta, a „’Round Midnight” következett. Remekül szólt ez az öt hangon, akarom mondani hangszeren.

Tovább a monki úton – a „Straight, No Chaser” következett, kicsit emelve a sebességet és a hangulatot fokozva.

Jöhet még egy klasszikus? Naná, a „Yardbird Suite” Charlie Parker-től remekül illett a sorba.

A „Blue Monk”-ban mindenki ki tudta domborítani hangszínének egyediségét és képességeit, s szomorúan realizáltuk a tényt: az utolsó dal következett, mely a „Nica’s Dream” volt. Ez a Horace Silver szerzemény az egyik titkolt kedvencem, így nagyon örültem hogy most is hallhatom élőben, öt remek hangszín segítségével.

Szóval ilyen a filharmonikus jazz acapella – morfondíroztam magamban hazafelé -, de bizony, ez igen jó, több szempontból is. Egyrészt a komolyzenét kedvelőket megszólítja, elcsábítja a jazz irányába, a jazzeseket meg kicsit a komolyzene irányába. Hozzáértők között örökérvényű tény: a jazz és a komolyzene közel áll egymáshoz. „Amikor megöregszel, rájössz, hogy a bor az száraz vörös, a zene pedig a jazz (ha még jobban megöregszel, akkor meg a komolyzene)”

Setlist:

One Note Samba (Antônio Carlos Jobim)

Az én Babám

An Emigrant’s Daughter

Betyár

Triptichon

Aeternum

Twisted (Wardell Gray)

Mesedalok egyvelege

----Szünet----

In Walked Bud (Thelonious Monk)

Poor Butterfly (Raymond Hubbell)

Honeysuckle Rose (Fats Waller-Andy Razaf)

Minor Swing (Django Reinhardt)

Come Sunday (Duke Ellington)

’Round Midnight (Thelonious Monk)

Straight, No Chaser (Thelonious Monk)

Yardbird Suite (Charlie Parker)

Blue Monk (Thelonious Monk)

Nica’s Dream (Horace Silver)