JazzMa

Friss Hírek

ANTONIO SÁNCHEZ2019. január 21.
Jazzlista - január 19.2019. január 19.
BJC 11!2019. január 17.
Shorter, Wayne: Emanon2019. január 16.
Gone but Not Forgotten 20182018. december 31.
A JAZZ ESSZENCIÁJA2018. december 30.

Hírek

Salsa és bolero vérprofi jazzben előadva, avagy a Miguel Zenón Quartet felejthetetlen koncertje a Budapest Jazz Clubban 2011. november 4-én - Szöveg: Márton Attila (Hivatásos Jazzrajongó), Fotók: Csécsi Attila (Mezei Jazzrajongó)

Megengedem, hogy mindenki fáradt az egész heti munka után, meg azt is tudjuk, hogy a jazz „rétegműfaj”, de azért mégiscsak ciki, hogy a világ egyik magasan jegyzett (ha nem napjaink legjobb) altszaxofonosa egy 2 milliós – állítólag „világváros” – gyakorlatilag egyetlen jazzklubjában kb. 100 fő előtt játsszon, olyan ritmusszekció kíséretével, amelynek minden tagja hangszerének „csúcsragadozója”. Mentsége lehet a hazai jazzrajongók – azért ettől szélesebb táborának (hiszen a jövő heti Rollins koncertre minden jegy elkelt) – hogy Zenón neve (és művészete) bizony nem nagyon ismert kis hazánkban. Meggyőződésem látatlanban is, hogy ma este Salzburgban kicsit lelkesebb fogadtatásban lesz részük…

dscf0022.JPG


Nos, a spanyol név egy szimpatikus, 35 éves, kávébarna, New Yorkban élő, de Puerto Rico fővárosában – San Juan-ban – született fiatalembert takar. A kis karibi sziget, (amelynek kb. 8800 négyzetkilométernyi területe két magyar megyének felel meg) közel 4 milliós lakossága alig fér el egymástól, hiszen az 1 km2-re eső népsűrűségi adat 400 fő feletti, míg nálunk 26, de még Kínában is csak 124, Indiában pedig 260. Ráadásul az összlakosság fele a fővárosban zsúfolódik össze. Így aztán nem csoda, hogy a II. világháború végétől kezdve hihetetlen mennyiségű emigráns érkezett Amerikába, elsősorban is New Yorkba, ahol az ú.n. Spanyol Harlem (Spanish Harlem) lakóinak nagyrésze a szigetről származik. (A betelepülést megkönnyítette, hogy Puerto Rico 1898 óta az USA külbirtoka, lakói pedig 1917 óta amerikai állampolgárok.) Sokat tudtam meg erről az érdekes világról Ferdinandy György írótól, kedves „hegyvidéki szomszédomtól” (ahogyan egyik nekem dedikált könyvében írja), aki 56-os emigránsként éveken át volt a San Juan-i egyetem tanára… A hazai zeneértők a 60-as években Leonard Bernstein világhírű musicaljében, a West Side Storyban találkozhattak a Puerto Rico-i bevándorlók nem éppen rózsás helyzetének művészi ábrázolásával, mind színpadon, mind pedig filmen. „I like to be in America…” énekelték, mert minden baj ellenére még mindig több lehetőség volt a „melting pot”-ban, mint a túlzsúfolt szigeten. Hősünkre visszatérve, ő is a hatalmas „anyaországba” költözött, mivel a jazz iránti érdeklődése a bostoni Berklee zeneiskolába vitte, majd még a manhattani konzervatóriumban is diplomázott 2001-ben. Az azóta eltelt 10 évben szédületes karriert mondhat magáénak. Először persze a már befutott latin zenészeknél – Ray Barretto és David Sánchez – dolgozott, de hamarosan saját kvartettet szervezett. Debütáló lemeze a „Looking Forward” nagy feltűnést keltett, amit számos további album követett, amelyekben szülőföldje zenei világát ötvözte a kortárs jazz eszköztárával. A Down Beat kritikusaitól háromszor kapott első helyezést hangszerén a feljövőben lévő sztárok (Rising Stars) kategóriájában, a másik fontos magazin a Jazz Times olvasói pedig 2006-ban a legjobb jazzművészként szavaztak rá… 2009-ben „Esta Plena” című CD-jét a Legjobb Latin Jazz Album kategóriában jelölték Grammy-díjra.


dscf0021.JPG


A tegnapi koncert voltaképpen a kvartett „Alma Adentro” című legújabb albumának lemezbemutató koncertje volt – kimondatlanul is. Tisztelgés a szigetországi „könnyűzene” öt nagy alakja előtt, valami olyasmi, mint Lakatos „Ablakos” Dezső, Tűzkő Csaba, vagy legutóbb Balázs Elemér két olyan albuma, amelyeken a magyar „könnyűzene” olyan szerzői előtt tisztelegnek, mint Fényes Szabolcs, Horváth Jenő, Gábor S. Pál, vagy Bágya András. És, hogy ne legyen kétségünk, az album kísérőszövegében arról olvashatunk, hogy a Puerto Rico-i dalszerzők miért ne írhattak volna olyan standard-eket, mint – idézem – „George Gershwin, Cole Porter, Irving Berlin, vagy a Nagy Amerikai Daloskönyv más legendás komponistái”. Álljon itt az öt Puerto Rico-i zeneszerző neve, akiknek a kompozíciói adták az „okot” a csodálatos improvizatív zene előadásához tegnap este: (idézve a lemez kísérőszövegében említett „rangokat”): a legfontosabb Puerto Rico-i dalszerző a történelemben: Rafael Hernández (1892-1965), a bolero műfaj egyik megalapítója a 20-as, 30-as években; Pedro Flores (1894-1979), a „feeling” zenei mozgalom (?) legfontosabb női zeneszerzője az 50-es évek első felében; Sylvia Rexach (ejtsd: rehács!) (1921-1961), a legünnepeltebb crooner az 50-es években; Bobby Capó (1922-1989), és végül a 70-es évek egyik legfontosabb salsa zeneszerzője, aki a bolerót is újjáélesztette: Curet Alonso (1926-2003). Ahogy mondottam ezek a fülbemászó, csodaszép latin dallamok csak az apropót, a témát szolgáltatták egy olyan vérbő, latin jazz kifejtéséhez, amely életreszóló élményt jelentett azoknak, akik jelen voltak. Mondom ezt azért is, mert miközben e sorokat írom, az említett albumot hallgatom, de ezek a 7-8 perces, stúdióban rögzített darabok legfeljebb a számok azonosítására alkalmasak, ennek a felejthetetlen koncertnek a hangulatát nem tudják felidézni. Már csak azért sem, mert 7-8 perc helyett 15-20 perces változatok hangzottak el tegnap este, olyan hangszeres improvizációkkal, tempó-, ritmus- és stílusváltásokkal egy-egy számon belül is, amelyek ismét bebizonyították számunkra, hogy egy jól sikerült élő koncertet semmi sem helyettesíthet. (Ezért vagyok én személy szerint az „élő” felvételek feltétlen híve, még esetleges technikai hibáik ellenére is, mert azok legalább valamit vissza tudnak adni a művészet születésének ihletett pillanataiból.)

Ezért maradtak le mindazok (beleértve a „szakma” jeles képviselőit is), akik pl. a Ravi Coltrane koncerten zsúfolásig megtöltötték a termet, valami olyan dologról, amit tényleg bánhatnak. (Hozzáteszem, hogy a Coltrane Quartet produkciója is elsőosztályú volt, emlékezzünk csak a műfaj legjobb hazai képviselőinek nyilatkozataira a jazzma.hu honlapján.) Ráadásul a briliáns zongorista – Luis Perdomo – azonos volt a júliusi Ravi koncert billentyűsével, mint a szünetben nevetve mondta, ő már minden ismert a klub házatáján, beleértve a zongorát is. Az ő szólói az est csúcsát jelentették, félek kimondani, de nekem olykor még a vezértől is jobban tetszett a játéka. (Persze nem lehet egy fúvóst egy zongoristával „versenyezetni”.)  


dscf0005.JPG


Ehhez alighanem az is hozzájárult, hogy – szerintem – az altszaxofon nem volt elég hangos a többi hangszerhez képest, ugyanis az elképesztően virtuóz dobos, Henry Cole a dolog természetéből adódóan nem fogta vissza magát, így amikor a többi hangszer is játszott, azokat kicsit elnyomta, de mindenekelőtt a szaxit.


dscf0010.JPG


Az est a „Silencio” című számmal indult, amiben már egy csodás zongoraszóló hangzott el, majd a „Temes” című kompozícióban szintén, de persze mindkettőben az altszaxofon is remekelt, utóbbiban még oly módon is, hogy a zongora „kiszállt” és egy ideig csak bőgő és dob kísérettel játszott a fúvós, ami egyik kedvenc formációm. Ami viszont nemcsak meghökkentő, de olykor kifejezetten zavaró is volt: a Puerto Rico-i hangulat fokozására Zenón olyan hangfelvételeket adagolt olykor a zenéhez, amelyek a laptopjából voltak előhívhatóak és hangos spanyol és angol párbeszédek, kutyaugatás-szerű effektusok és egyéb zörejek „színesítették” az előadást csaknem nagyobb hangerővel, mint a szaxofon. Egyszer még azt is „elkövette”, hogy egyik kezével a szaxin játszott, míg a másikkal a komputer billentyűzetén ismétlődő szöveg-effektet (Puerto Rico! Puerto Rico!) „zongorázott” hozzá. Szerencsére ezek csak rövid közjátékok voltak, rejtély, hogy miért vélte szükségesnek ezeket.  


dscf0020.JPG


A „Tiemblas” című számban aztán megtudtuk, hogy mekkora dobos ez a vékonydongájú, kistermetű ütős (bizonyos Henry Cole).  Említést kell tenni a kiváló bőgősről is. (Hans Glawischnig New Yorkban élő osztrák zenész.) Akár vonózott, akár pengetett (persze főleg az utóbbit tette), megmutatta, hogy mindent tud, amit ebből a behemót hangszerből ki lehet hozni.  


dscf0017.JPG


Ilyet látva, no meg persze mind a négyüket, érti meg a koros jazzkedvelő, hogy az élet nem áll meg és olyan fiatalemberek vannak ma forgalomban, akik abszolút képzettek (méterhosszú kották voltak még a dobos előtt is), ugyanakkor hihetetlenül kreatívak is. Szóval, nemcsak a Tamás bátya kunyhója a múlté, de a kottát nem ismerő autodidakta zenészek kora is lejárt. Az altszaxofon szólókat követően többnyire a zongoraszóló következett (persze a bőgő és a dob kíséretével), ami azért is volt ennyire hatással a hallgatóságra, mert hajlamosak vagyunk mi naiv jazzrajongók azt hinni, hogy ebben a formációban már mindent megtapasztaltunk. Erről beszélgettünk a szünetben a szintén jelenlévő főszerkesztőnkkel (Robi, you know...) és a lelkes tatabányai jazzrajongókkal (élükön Fazekas Sanyival, aki olykor a jazzma.hu-nak is ír és Szabó Lacival, aki remek fotókat is készít).


dsc05158.JPG

Fotó: Szabó László


Róluk még annyit, hogy minden fontosabb jazzeseményre feljönnek kocsival, megszégyenítve egy csomó lusta fővárosi ú.n. jazzbarátot. Azért a jó hosszú szünetben még a zenészekhez is eljutottam.


zenon-cd-boritora-alairasok.jpg


Bár a zongoristát leszámítva először jártak nálunk, sokat tudtak rólunk, a magyar zenéről, Bartókról és persze a két leghíresebb magyar jazz zenészről Zoller Attiláról és Szabó Gáborról. Sőt, az is kiderült, hogy jól ismerik a New Yorkban élő Németh Feri dobost is.  Még a forradalom is szóba került, lévén tegnap november 4-e… Elmondtam nekik, hogy nálunk is vannak jazz zenészek, akik az autentikus magyar zenét ötvözik a jazz idiómával és persze olyanok is, akik a magyar „slágerokat” jazzesítik. Az ő véleményük szerint is ezek képezik a jövő jazz irányzatainak lehetséges változatait

Bizony csaknem 11-kor indult a második szett, amelyben hasonlóan remek produkciót láthattunk-hallhattunk és éjfél is elmúlt, amikor egy csodaszép ballada ráadásszámmal (Bobby Capó „Incomprendido” című szerzeménye) lezárult ez a felejthetetlen élmény.


dscf0013.JPG


Nagyon remek dolog, hogy egy ilyen remek produkciót ilyen intim környezetben élvezhetünk, mert ez a jazz ideális színtere, nem a hatalmas koncerttermek. Köszönet a BJC minden munkatársának a kifogástalan lebonyolításért és a jó hangulatért!

Vissza a hírekhez