JazzMa

Friss Hírek

DESEŐ CSABA 80!2019. február 15.
Katché, Manu: The Scope2019. február 15.
CSÜTÖRTÖKI FÉSZEK JAM2019. február 12.
Pátkai Rozina: Taladim2019. február 12.
BEVÁLTOTT ÍGÉRET2019. február 08.
Lovano, Joe: Trio Tapestry2019. február 08.
3. Belvárosi Jazzverseny2019. február 07.
ÚJ SOROZAT INDULT2019. február 04.
Kovács Linda: Sunflower2019. február 04.
Játék – 2019. február2019. február 03.
ARCCAL A FÉM FELÉ2019. február 01.
Jazz-Január Svájcban2019. január 30.

Hírek

Vidéki jazzarcok – Gedeon József (Gyula)

Miután Gedeon Józsinak is elküldtem a Vidéki jazzarcok prototípus kérdéseit, az alábbi "választ" küldte, amely tulajdonképpen egy idézet a Turi Gábor által tavaly, a Gyulai Vár Jazz Fesztivál 20. évfordulója alkalmából összeállított könyvből... (A szerk.)

gedeon-jozsef-portre-kis-meret.jpg


A Gyulai Vár Jazz Fesztivál neve összeforrott Gedeon Józsefével, a Várszínház igazgatójáéval, aki az első perctől fogva a programok szervezője, rendezője. Ismerősei tudják róla, hogy a jazz szeretete fontos szerepet tölt be életében. Vajon mi vonzotta ehhez a ritmikus zenéhez? 
– Gyerekkoromban trombitálni és zongorázni tanultam a zeneiskolában, és már középiskolásként a progresszív rock felé fordultam. Az akkori angol-amerikai stílusteremtő zenekarok – a Colosseum, a  Blood, Sweat and Tears, a Chicago, a Chase, a magyar Syrius – átmenetet képeztek a blues, a jazz és a rock között. Angolnyelv-tanulásomat is motiválta a zene szeretete. Nagy váltás volt, amikor Debrecenbe, a Tanítóképző Főiskolára kerültem. 1974-ben részt vettem a Debreceni Jazznapokon, amely akkor már nemzetközi fesztivál volt. Soha nem felejtem el, a Csokonai Színházban a kakasülőről néztük végig a koncerteket, amelyek óriási élményt nyújtottak. Különösen Tony Scott klarinétos fellépése hagyott bennem mély nyomokat. Minden programon jelen voltunk, egészen a hajnalig tartó örömzenélésekig, amelyek megismertették velünk a jazz lényegét, a felszabadult, kötetlen improvizációt. Ez nagy lökést adott a jazz irányába. A főiskolán volt rádiónk, ahol jazzműsorokat csináltunk. Gyűjteni kezdtem a lemezeket, hangszalagokat, sokat olvastam a műfajról. Magyarországon is kapható volt a Nemzetközi Jazz Szövetség havilapja, a Varsóban kiadott Jazz Forum, amelyből a világ jazzeseményeiről lehetett tájékozódni, és interjúkat is közöltek a nagy sztárokkal. Mindez közrejátszott abban, hogy a jazz iránt elkötelezett ember lettem.
– A főiskola után visszatért Gyulára, ahol friss diplomásként tanítani kezdett. Milyenek voltak itt akkor a viszonyok, hogyan fogott hozzá a jazzélet szervezéséhez?
– Tudtam, hogy a Debrecennél jóval kisebb városban is vannak, akik szeretik a jazzt. A tanítóképző után elvégeztem a magyar szakot , s magyar nyelv és irodalmat tanítottam. Az iskolában lehetőségem nyílt arra, mint a műfaj iránt érdeklődő tanárnak, hogy az énekóra keretében a nyolcadikosoknak jazzórát tartsak. A mai napig emlegetik akkori tanítványaim, hogy milyen sokat jelentettek nekik azok az órák, amelyeken megismerkedhettek a jazz nagy előadóival, és megízlelhették a jazz szépségét. Bejelentkeztem a művelődési házba, hogy jazzklubot szeretnék csinálni. Kicsit csodálkoztak, de belementek. 1982-ben adtak egy termet, ahol havonta találkoztunk, lemezeket hallgatunk, információt cseréltünk. Tíz-húsz ember mindig összejött, kialakult egy mag. Koncerteket is kezdtem szervezni. Meghívtam többek között Budapestről a Dimenzió együttest,de vendégünk volt többek között a Kőszegi együttes, Lengyelországból Zbigniew Namyslowski, illetve Krzysztof Scieranski is. Néhány év után azonban törés következett be, alább hagyott a lelkesedés, abba maradt a klub. 
– A  jazz-zenéhez fűződő intenzív kapcsolata feltehetőleg nem szakadt meg.
– Egyáltalán nem! A Debreceni Jazznapokon minden évben részt vettem barátaimmal, a 80-as évektől a Budapestre látogató világsztárok hangversenyeit is rendre meghallgattam. Ezek emlékezetes utak voltak: négyen Trabanttal, másnap munka. Később külföldön is több fesztivált, koncertet láttam: Hágában a North Sea Jazzfesztivált 1987-ben, ahol szinte minden aktuális világsztár fellépett, aztán Nagy-Britanniában,Párizsban,Nyugat-Berlinben, az ausztriai Wiesenben. Ez sok áldozattal járt, de fontos volt nekünk ez a zene. Ezekről a fesztiválokról tudósításokat is írtam, amelyek a Hartyándi Jenő által szerkesztett Jazz Studiumban jelentek meg . Koncertbeszámolóim, lemezkritikáim máshol is napvilágot láttak, a Magyar Ifjúságban, a Jazz c. folyóiratban, megyei és városi lapokban.
– 1992-ben aztán merész ötlettel kopogtatott a Várszínház vezetőinek ajtaján.
– Ennek előzménye az volt, hogy 1990-ben pályázat útján kineveztek az önkormányzat kulturális és oktatási osztályának vezetőjévé. Ott ismerkedtem meg közelebbről a Várszínházzal, ahol fiatal koromban egyébként statiszta is voltam. A jazzfesztivál rendezésének ötletével 1992 elején kerestem meg Sík Ferenc igazgatót. Ez a zene addig nem volt jelen a színház programjában. De éppen akkoriban nyitni akartak, és legnagyobb meglepetésemre igent mondott, sőt a szervezést teljesen rám bízta. Így kezdődött.
– A semmiből kellett felépítenie a fesztivált. Milyen elképzeléssel vágott neki a sorozatnak? 
– Mindig tágan értelmeztem a jazz fogalmát. Az volt a célom, hogy a main stream, azaz középutas jazz mellett másfajta irányzatok is megjelenjenek, mint a jazz és a világzene ötvözete, a magyaros vonulat stb. Szeretem azokat a muzsikusokat, akik tágítják a határokat. Mint Szabados György és Dresch Mihály, akik a magyar népzenéből merítenek, vagy Lantos Zoltán, aki az indiai zenéhez kötődik. Ami a személyes ízlésemet illeti, mivel a jazz-rockon nőttem fel, elsősorban az azt kialakító előadók – Miles Davis, Weather Report, Chick Corea, John McLaughlin – a kedvenceim, de Jan Garbareket, Keith Jarrettet, az Oregon együttest ugyanúgy említhetem. 
– A két évtized alatt több mint száz együttes lépett fel a fesztiválon. Bemutatkozott a magyar jazz színe-java. Kirajzolódik egy olyan ív, ami Gyulát a jazz biztos bázisává tette egy olyan térségben, ahol ennek a zenének nem volt hagyománya. 
– A műsor összeállításakor mindig figyelembe vettem a helyi zenekarokat is. Többször meghívtam az Akvarell együttest vagy a Gyulai Big Bandet. A Kepenyes Pál által vezetett big band megalakulása is részben a jazzfesztiválnak köszönhető. Vagy ott van a gyulai születésű Hevesi Tamás popénekes, aki vállalkozott arra, hogy dalait jazzes hangszerelésben adja elő. A környékbeliek közül meg kell említeni Szabó Zoltán kiváló zongoristánkat, Pfeff Márton basszusgitárost, akik több együttesben is játszottak, vagy a békéscsabai Szaniszló Jánost, aki szintén zenélt nálunk. A jazzmuzsikusok földrajzi megoszlásából következően a fellépők zömét a természetesen budapesti együttesek alkották. Igyekeztem mindig színes programokat összeállítani.
– A koncerteken eleinte hazai együttesek léptek fel, de aztán gazdagodott a kínálat, megjelentek külföldiek is.
– Először Kelet-Európából hívtunk előadókat, így Harry Tavitiant Romániából, Jiri Stivint Csehországból. Aztán következett egy nagy ugrás, egy igazi világsztár, Mike Stern, aki óriási sikert aratott. Majd jött Al Di Meola, Billy Cobham, Dave Weckl, Larry Coryell, az Oregon, a Yellowjackets, a Zawinul Syndicate és Patricia Barber,Victor Bailey. A legnagyobb érdeklődés Al di Meola koncertjét kísérte, aki előtte több évig nem járt Magyarországon. A vár előtt külön színpadot építettünk fel, több mint 1200 jegyet eladtunk, ez volt a legnagyobb közönségsiker. Zenéje, latin jellege miatt, olyanokat is megmozgatott, akik nem feltétlenül tekinthetők jazzrajongónak.
– Volt olyan időszak, amikor dixieland zene társult a jazzfesztiválhoz. Mi indokolta a profil bővítését?
– A ’90-es évek végén megkeresett Benkó Sándor, hogy a Westel támogatná őket, szervezzek nekik egy koncertet. Attól kezdve nyolc éven keresztül a jazzfesztivál második napját a dixieland zenének szenteltük, amelyen évente Benkóékon kívül más tradicionális együttesek is felléptek. Ezeket a koncerteket a Tószínpadon rendeztük. 
– Pár éve a dixielandet a blues váltotta fel, miért?
– 2006-ban a fő támogató kilépett Benkóék mögül, és a műfaj majd minden hazai szereplője is járt már nálunk. Ekkor váltottam a blues-ra, amely régóta kedves műfajom, hiszen a jazznek is ez az egyik gyökere. Jeanne Carroll amerikai énekesnő volt az első fekete fellépő, akit az évek során több kiváló művész követett, így hallhatták nálunk az afro-amerikai Lord Bishopot, Ron Ringwoodot, Big Daddy Wilsont és Hubert Tubbst. Mellettük fellépett nálunk a hazai blues-élet színe-java. A közönség is nagyon megszerette ezt a stílust Gyulán, a blues-nak itt is komoly rajongótábora van.
– Közönség nélkül jazzfesztivál sincs. Honnan érkeznek az érdeklődők?
Elsősorban Gyuláról és Békés megyéből illetve az ország más részéből, de akadnak külföldiek is. Volt már vendégünk Japánból, Németországból, Svédországból, Romániából, Szerbiából. Ha nagy sztár lép fel nálunk, az egész országból érkeznek jazzkedvelők, és a hír külföldre is eljut.
– Hogyan hatott a fesztivál a gyulai jazzéletre, a jazz iránti érdeklődés alakulására? 
– 2009-ben beléptünk az Európai Jazzfesztiválok Hálózatába, ami jó lehetőséget ad a tájékozódásra. 2006-ban újra indult a jazzklub is, ami  visszacsatolást ad számomra: együtt értékeljük a fesztivál programját, beszéljük meg a terveket, hallgatjuk a tekintélyesre hízott jazz lemezgyűjteményem csemegéit, a többiek kedvenceit. Sokan megállítanak az utcán, hogy bár otthon nem hallgatnak jazzt, de a fesztiválokra mindig eljárnak, és nagy élményt ad számukra. 
– A húsz év alatt sok zenésszel találkozott, sokféle emberrel került kapcsolatba. Milyen élményeket őriz az emlékezetében?
– A személyes találkozás külön ajándéka a szervezőmunkának. A külföldiek általában itt töltenek néhány napot, ilyenkor van mód az ismerkedésre, a beszélgetésekre. Többükkel összebarátkoztam, sok mindent megtudtam életükről, gondolkodásukról. Billy Cobham például Miles Davis munkamódszeréről elmesélte, hogy nem adott különösebb utasításokat a zenészeinek, néhány mondatban meghatározta az alaphangnemet, a ritmust, aztán rájuk bízta a továbbiakat, ugyanakkor zenei jelenlétével végig irányította a folyamatot.Ugyancsak ő mondta, hogy az USA-ban csak a jazzből nem nagyon tud megélni még egy világhírű zenész sem, de Európában is csökkentek a fellépési lehetőségek. Ő most Svájcban él, és évi 4-5 fellépésnél ott sincs több lehetősége játszani. A németországi visszaesés után az olaszok még tartják magukat, nyáron szinte minden kisvárosban rendeznek jazzfesztivált.  Ralph Towner, az Oregon gitárosa woodstocki emlékeit idézte fel, ahová egy folkénekes kísérőjeként érkezett. Olyan nagy tömeg fogadta őket, hogy csak helikopterrel tudták megközelíteni a helyszínt. Ez nyilvánvalóvá tette számukra, hogy különleges esemény részesei. A beszélgetésekből azt szűrtem le, hogy a világsztárok is ugyanolyan emberek, mint magyar kollégáik. Megjegyzem, a magyar zenészek nagyon jó muzsikusok, ezt a külföldiek is megerősítik. Sok tehetséges fiatal is van köztük, akik magas szinten játsszák ezt a zenét.
– Külső anyagi támogatás nélkül, szinte egyszemélyes vállalkozásként szervezi a fesztivált. Mi motiválja ennyi év után?
– Vannak kitűnő segítőim a Gyulai Várszínházban, de a lényeget illetően valóban mindent magam csinálok, az előzetes egyeztetéseket a zenészekkel, a szervezést, az esemény lebonyolítását. Sajnos, nem mindig úgy alakul, ahogyan eltervezzük, meghatározó a szűkös költségvetés, az időpont, és hát az időjárás is belejátszik, lévén szabadtéri fesztiválról szó. Állami támogatást a jazzfesztiválra még soha nem kaptam. Hogy miért folytatom mégis? Tanítói, népművelői vénám van, ha olvasok egy jó könyvet, hallok egy jó zenét, azt szeretném átadni másoknak is. Misszió volt ez mindig, s tulajdonképpen az ma is. A jazzért meg kell küzdeni, nem adja könnyen magát. A lényegéhez tartozik, hogy mindig újat, meglepőt nyújt, de ha valaki képes vele tartani, katartikus élményekben lehet része. Büszke vagyok arra, hogy megértük a huszadik évfordulót, és köszönettel tartozom a Várszínház akkori vezetőinek, hogy lehetőséget adtak a fesztivál elindítására. Köszönetet mondok az összes segítőnek, akik a szervezésben, a fesztivál lebonyolításában közreműködtek, a zenészeknek, akik elfogadták a meghívásomat, és a közönségnek, amely mindig kitüntetett minket figyelmével.


jazz-blues-szorolap-2012-a.jpg

Vissza a hírekhez