Kolosszális nagyzenekari hangzás a Ferencvárosban, avagy a Dán Rádió Big Band- jének fergeteges koncertje a Budapest Music Center nagytermében 2013. október 10-én Szöveg: Márton Attila Fotók: Somogyvári Péter
Aligha hallottak a BMC falai ilyen fantasztikus hangorkánt, mint amilyet a húsz zenészből álló viking együttes produkált tegnap este. (1985-ben már jártak Budapesten, akkor a Zeneakadámia nagytermében Thad Jones vezényelte őket. Abból a formációból azonban mára már senki sem maradt… - A szerk.) Közép-európai koncertkörútjuk második állomása volt a főváros rangos hangversenyterme, előző este Pécsett adtak nagysikerű koncertet, majd pénteken Kecskemét, aztán a bécsi Porgy and Bess jazzklub, végül pedig Pozsony az úti cél.
De kiket is láttunk-hallottunk ezen az őszi estén? Valljuk be: egy hazai jazzrajongó nem tud túl sokat Dánia jazzéletéről. Pedig van neki, s nem is akármilyen. Egy doktori disszertáció tárgya lehetne a dán jazz, nem is beszélve arról, hogy az amerikai jazzvilág hány ikonja élt és dolgozott ebben az északi országban. Amit viszont mindenki tud, hogy Niels Henning-Ørsted Pedersen, Oscar Peterson néhai bőgőse is dán volt. Már a 30-as évek végén pezsgő jazzélet folyt Koppenhágában és – csak egy adalék – akkor és ott készítettek egy kiváló minőségű, ma is élvezhető filmfelvétel sorozatot Louis Armstrong-ról. Annak pedig se szeri se száma, hogy hány amerikai jazz zenész választotta hazájául Dániát az elmúlt 50 évben és termékenyítette meg az ottani zenei életet. A két leghíresebb koppenhágai jazz színhelyen (Montmartre és Tivoli) számtalan lemezfelvétel készült (sokszor vegyes amerikai-dán felállású kisegyüttesekkel), amelyek világhírnevet szereztek a kicsiny Dániának.
A Dán Rádió 1964-ben alakult Big Bandje (eredetileg New Radio Dance Orchestra) a kezdetektől olyan vezetők keze alatt érte el azt a rangját -amelyet Ernie Wilkins egyszerűen így definiált: „Bizonyára a legjobb nagyzenekar Európában”-, mint Oliver Nelson, Frank Foster, Jimmy Heath, Clark Terry vagy Mike Westbrook. Azért az 1971 utáni névsor sem akármilyen: Ray Pitts (71-73), Palle Mikkelborg (75-77), Thad Jones (77-78), Ole Kock Hansen (78-96), Bob Brookmeyer (96-98) és Jim McNeely (1998-2002). Ha a vendégszólisták közül felsorolunk néhányat, azt hiszem ez is jól mutatja a zenekar rangját: Miles Davis, Stan Getz, Joe Henderson, Chris Potter, Randy Brecker, Mike Stern. Ilyen fényes névsor után még nagyobb büszkeséggel tölthet el bennünket az a tény, hogy ezen a koncertkörúton viszont a zenekar szólistája két kiemelkedő magyar jazzművész: Oláh Kálmán és Bolla Gábor. A magyar zene rangját csak fokozza az a tény, hogy a koncertkörút programjának fő attrakciója Kálmán „Images” című szvitjének első tétele. Oláh Kálmánt a zenekar egyik kiemelkedő szólistája, a brit Gerard Presencer ösztönzésére hívta meg a DR Big Band ez év februárjában. A Dán Rádió stúdiójában hangzott el Kálmán szerzői estje az ő és Bolla Gábor vendégjátékával, amikor is az „Images” című mű komplett változatát játszották Kálmán hangszerelésében. Akkor határozták el ennek a mini koncertkörútnak a lebonyolítását. (Presencer magyar kapcsolatai közismertek: a Magyar Rádió jazztrombita tehetségkutató versenyének zsűri elnöke volt és közreműködött Kálmánnak a Fesztivál Színházban tartott szerzői és előadói estjén is 2006 novemberében.)
Kálmánt nem kell bemutatni a hazai jazzrajongóknak. Sokoldalú tevékenysége közismert, ő maga mondta egy interjúban 2006-ban, hogy „tágítani szeretném a műfaj határait”. A Bartók emlékének szentelt „Images”-t eredetileg a Budapest Jazz Orchestra számára komponálta és hangszerelte és nagysikerű lemezt is készítettek belőle. (E sorok írójának 5 éve volt szerencséje recenziót írni és a maximális 5 ponttal értékelni a produkciót.) Bartók harmóniavilága, a népzenéből származtatható polimodalitás ihlette a kéttételes, nagyformátumú művet.
Bolla Gábor ugyan a legfiatalabb generációhoz tartozik a maga 25 évével, de ifjú kora ellenére már vagy 11-12 éve van a pódiumon és zenei rangját bizonyítja az ebben a nagyzenekarban való szereplése is. Bár tavaly Münchenbe költözött, gyakran szerepel itthon, jómagam már többször tudósítottam lapunk olvasóit Gábor különféle fellépéseiről, köztük a BMC háromtenoros (Tony Lakatos, Tim Ries, Bolla Gábor) megnyitó koncertjéről az Opus Jazz Clubból ez év tavaszán.
A tegnap esti koncerten igazi big band formációt láthattunk: 5 trombita, 5 harsona, 5 szaxofon, zongora, gitár, bőgő és dob, sőt a zenekart az egyébként szintén harsonás Steen Nikolaj Hansen vezényelte. Szóval 20 ember volt a színpadon, ebből ketten magyarok, a többiek alighanem dánok, kivéve persze Gerard Presencert, aki ugyebár angol és a trombita szekcióban foglal helyet. Tiszteletből leírom itt a zenekar névsorát, de ez aligha jelent bármit is számunkra, nem is beszélve arról, hogy azt még csak felfogom, hogy a zenekar Henrik Gunde nevű zongoristájának székén Oláh Kálmán foglalt helyet, de hogy a szaxofonkórus öt tagja közül kit „túrt ki” Bolla Gabi, azt ne kérdezzék. Szóval a trombitások: Thomas Kjaergaard, Anders Gustafsson, Christer Gustaffson, Mads La Cour, Gerard Presencer (végre egy ismerős), a harsonások: Vincent Nilsson, Steen Nikolaj Hansen (ő volt, aki vezényelt, de helyette valaki még „feltöltötte” a pozánkórust öt főre), Anette Huseby Saxe (bizony egy hölgy is volt!), Jakob Munck Mortensen, Peter Jensen, a szaxofonosok: Nikolaj Schultz, Peter Fuglsang, Uffe Markussen, Lars Moeller, Anders Gaardmand, a zongorista: Henrik Gunde, a gitáros: Per Gade, a bőgős: Kaspar Vadsholt és a dobos: Soeren Frost. (Gondolom, hogy a Budapest Jazz Orchestra névsora sem lenne kevésbé rázós a helyi jazzma.dk munkatársa számára, már ha van ilyen arrafelé.) A zenekar hatalmas hangszer arzenállal rendelkezett, hiszen pl. Presencer szárnykürtöt is használt (meseszép szólója volt a „Valley of Megiddo”-ban), a pozánkórusban tuba sőt a hatalmas méretű helikon is feltűnt olykor, meg mélyebb tónusú basszusharsonák, talán vadászkürtök is, a szaxofonosok használták a szaxofoncsalád összes hangszerét, szoprán, alt, tenor és bariton, és persze fuvola meg klarinét is akadt. A hangzás színezésére a trombitások és a pozánosok olykor tompítót is használtak. Egy szóval: profi volt ott minden, de jó hogy ilyet is láthattunk. Bár – hál’ Isten – már a hazai big bandekről is elmondható mindez, elsősorban a BJO és a MAO esetében.
A két ráadás számmal együtt 8 kompozíciót hallhattunk, igaz a második ráadás számot már csak a ritmusszekció és két fúvós: Presencer és Bolla adták elő. Sorrendben: először egy dán népdalfeldolgozás hangzott el (nocsak, vannak még olyanok Európában, akiknek nem a globalizáció az egyedül üdvözítő ideológia?), utána a zenekar egykori vezetőjének Thad Jones-nak bátyja, a zongorista Hank Jones tiszteletére írott műve következett. Ezt követte két Oláh Kálmán szerzemény és hangszerelés: az „Images” első tétele és a „Last Moment”, majd az 1925-ben egy dán zeneszerzőnek (Jacob Thune Hansen Gade) egy korabeli némafilmhez írott – nálunk is jól ismert – világslágere a „Jealousy” (Féltékenység), aztán ismét Oláh-blokk a „Valley of Megiddo”. A vastaps hatására a zenekar előadta a korábbi zeneigazgató, az amerikai Ray Pitts (tavaly halt meg 80 éves korában) „We Came to Play” című számát, majd a második ráadás szám Monk „Straight No Chaser” című standard-je volt az említett kvintett felállásban.
A zenekar játékáról csak felsőfokú jelzőkkel lehet megemlékezni. Ernie Wilkins alighanem fején találta a szöget, pedig Európa egyáltalán nem szűkölködik kiváló big bandekben, gondoljunk csak az UMO (finn), a BBC (brit), a WDR (kölni német) vagy a Ljubljanai Rádió (szlovén) nagyzenekaraira. Ráadásul mindkét oldalukat megmutatták, tehát a kortárszenei elemeket sem nélkülöző szimfonikus irányzatot Kálmán szerzeményeinek interpretálásában és a remekül szvingelő, a legjobb big band hagyományokat felidéző, mégis ultramodern hangszerelésben előadott Thad Jones és Ray Pitts szerzeményekben. A szólisták is kitettek magukért, sajnos a nevekkel bajom van, de az említett szárnykürtszóló mellett voltak fuvola-, trombita-, szaxofon- és gitárszólók is. Természetesen Kálmán is főszerepet játszott, főleg a három saját kompozíciójában, Bolla Gabi pedig a „Valley”-ben és a Pitts-originálban került a figyelem középpontjába szólóival. Utóbbiban remek baritonszaxofon szólista is szerepelt, valamint mindhárom fúvóskórus együttes játéka jó értelemben vett apokaliptikus hatást gyakorolt a lelkes hallgatóságra. Ez tényleg a csúcs volt, ami még szerencse, hogy egyáltalán sorra került, mert tulajdonképpen a vastaps miatti ráadás szám volt. Szerencsére nyilván a repertoárhoz tartozóan teljesen kidolgozott darab volt, így teljes terjedelemben (volt vagy negyedóra) hangzott el. Nem lett volna jó, ha elmarad. Persze ilyenkor a kisördög is beindul: mi lehet még ezeknek a tarsolyában? Muszáj lesz CD-k után nézni…
Hát így zajlott le tegnapi első látogatásom a BMC nagytermében (ebben hasonlítok Kálcsira, aki szintén először járt itt, csak ő zongorázni is tud…) A nagyterem mellett az Opus Jazz Clubot is ajánlom olvasóink figyelmébe, mert – tudják – az élő zenét semmi sem pótolhatja! Figyeljék a BMC programját, akik a legmodernebb zenei irányzatok felkarolásában is élen járnak.
