XXV. Jazz és a Bor Fesztiválja – 3. nap

A harmadik napon nap közben se sikerült elszakadnom a Jazz és a Bortól, ugyanis gyorsan elolvastam a Szalai Tücsi által a jubileumi alkalomra kiadott „Egy nagy taps” című könyvecskét, amelyben zenészek, önkéntesek, borászok és a fesztiválhoz kötődő más emberek engednek bepillantást a rendezvény történetébe és kulisszatitkaiba, valamint legfőképpen a fesztivál szellemiségébe és az érintettek által alkotott közösség életébe. Ajánlott irodalom nem csak az évente idelátogatóknak és nem csak jazzistáknak.

Mint minden este, most is Berki Tamás felvétele volt a kezdést jelző szignál, de ezúttal Tamást (jazzben  jártasabbaknak Tomit) élőben is hallhattuk a nap második koncertjén.

Előtte Kaltenecker Zsolt (seaboard, plusz effektek) és Mózes Tamara (ének, effektek) duója lépett színpadra – a sokszínűség jegyében, amely a „Sub Rosa” című CD-jükön is hallható. Tamara meghatározása szerint zenéjük „jazz meets art pop”.

Egy balatonboglári jazzbarátom elmondta, hogy órási sikere volt a Mozes & Kaltenecker duónak, a közönség két ráadást is kikövetelt tapsával tőlük! - A szerk.

A másodikként játszók humora (Berki Tomi), vidámsága, lélekkel, élettel, érzelmekkel teli, könnyedén virtuóz előadása elragadott. Közel a nyolcvanhoz Berki Tomi fiatalabbakat meghazudtoló energiával énekel. Akik kísérték, ugyancsak hangszereik mesterei: Sárik Péter – zongora; Péter Tamás – basszusgitár (De hová tűnt Fonay Tibi?); Gálfi Attila – dob.

Valószínűleg nézőcsúcs van, lehet, hogy sokan csak miattuk jöttek?

A kezdés a szokásos („Legyen egy dal, ami mindig az első”) – az új basszusgitáros szólójával. Először hallom Péter Tamást, de máris meggyőzött; első benyomásom helyességét később még többször igazolja.

Sárik Peti és Gálfi Attila pedig nem szorul bemutatásra – bármelyik műsorukat bármikor nagy örömmel hallgatom.

A sapkacserékkel és a világ minden tájáról származó fejfedőkhöz kötődő történekkel vegyített előadás a „Hol van az erdő?” című dallal folytatódott Berki Tamás „Hintaló” CD-jéről, majd a címadó számot hallhattuk, mielőtt megidézték nekünk a 60-as évek szambaőrületét („Só Danco Samba”).

Felülünk a „Békés Expressz Blues”-vonatra, majd elhangzik az örök igazság Ellingtontól: „It Don’t Mean a Thing If It Ain’t Got That Swing”. Néhányan táncra perdülnek, de az igazi őrjöngés csak később következik. A szövegében változó „Búcsú Blues”-ban Tomi előveszi Tücsi első bekezdésben említett könyvét, és megénekli annak címlapját és belső borítóját, majd jamaikai sapkában jön az első ráadás: „Kezet fel!” A közönség szolidabb tagjai emelik a kezüket, de Tücsi és tettestársai ekkor már a színpad előtt csápolnak, ahová még többen mennek előre ugrálni és táncolni, miközben már szól a „Bika” (tadzsik sapkában), majd a „Makin’ Whoopee”.

Közel 50 éve hallgatok jazzt és járok jazzkoncertekre, de én ilyen tomboló és elszabadult közönséget még nem láttam. „Rétegműfaj”, mi?

Sokáig é(neke)ljen Berki Tomi!