Lamantin Jazztábor és Fesztivál 2014 – Hatodik nap
A Lamantin Jazzfesztivál ötödik napján ismét három nagyon különböző koncert hangzott el. A Bartók terem színpadán a Fool Moon, Szakcsi Lakatos Béla és az Enrico Rava Tribe játszott.
Elsőként a Fool Moon együttes koncertjét hallhattuk. Az öttagú formáció (Mészáros Tamás - tenor; Molnár Gábor - tenor; Wodala Barnabás - bariton; Németh Miklós - basszus) a capella, vagyis hangszerek nélkül lépett a színpadra. Műsorukban elmondásuk szerint igyekeztek a Lamantin közönségének vájt fülei számára is kellően ingergazdag műsort összeállítani. A koncert elején elhangzó „Nékem csak Budapest kell” és a „Nobody Knows” című gospel-feldolgozás (amit véleményem szerint a szöveg mély tartalmához méltatlan poénokkal tűzdeltek tele) képviselte legerősebben ezt a vonalat, a koncert fennmaradó részében a pop került inkább előtérbe. A Fool Moon George Michael-, Michael Jackson- és Eric Clapton-számokat énekelt, elhangzott egy saját szerzeményük, mellyel A Dal című műsorban indultak, illetve egy kémfilmek zenéiből összeállított medley. A jól megszerkesztett arrange-ok egy idő után kissé egyhangúnak hatottak, az előadást a produkció szerves részét képező színpadi mozgás színesítette: fiúbandák koreográfiáit, egyes előadók jellegzetes mozdulatait idézték fel, vagy a szöveg értelmét játszották el az együttes tagjai. A Fool Moon tagjai jó hangi adottságokkal rendelkeznek, mind az ötüket hallhattuk szólistaként is énekelni. Az együttes hangképe is nagyon jó volt, ami a hangtechnikus Gáti Pétert dicséri. A technikának a hangzásban játszott szerepéről elgondolkodtam, mikor az egyik Clapton-dalban a szólista hangja torzított gitárrá változott, de látható-hallható, hogy a Fool Moon a jelen népszerű zenéjét énekli és a jelen rendelkezésre álló eszközeit használja, a pénteki koncert tanulsága alapján is nagy sikerrel.
Másodikként Szakcsi Lakatos Béla szólókoncertjét hallhattuk. Hihetetlen erő van abban, mikor egy nagy teremben a színpadon mindössze egy zongora áll és egyvalaki úgy játszik rajta, hogy az akárhány zenekarral felér, és Szakcsi Lakatos Béla koncertjén ilyen élményben lehetett részünk. Előadása egyetlen, hatvan perces összefüggő folyamat volt, ami mintha egy hosszú, kanyargós úton vezette volna végig hallgatóját. Rögtönzése bővelkedett a zenei gondolatokban, idézetekben. Hol hamisítatlan swing szólót játszott, hol Liszt-rapszódiák szellemében fogalmazott újra egy nótát, hol impresszionisztikus színeket festett a hangszerrel (egy eszményi Fazioli zongoráról van szó). Az egyórás műsorszám után ráadásként egy gyönyörű „How High the Moon” hangzott el.
Az estet az Enrico Rava Tribe koncertje zárta. (Enrico Rava - trombita; Gianluca Petrella - harsona; Giovanni Guidi - zongora; Gabriele Evangelista - bőgő; Fabrizio Sferra - dob) A programfüzet elvarázsolt nyárestékre való nyugtató zenét harangozott be – nos, azt hiszem, kevesen lehetnek, akik egy kellemes júniusi alkonyon Rava Tribe-koncertfelvételt tesznek be a lemezjátszóba. Az együttes elementáris erejű, alapvetően sötét tónusú, kísérletező zenét játszott. A számok gyakran egymásba folytak, vagy több kontrasztáló részből álltak, sajátos zenei világukra a nagyfokú szabadság, és a kicsit karikaturisztikus megfogalmazás volt jellemző. (Az utóbbi főleg a néhány swingre és a latin táncokra.) A kvintettet vezető Rava és a harsonás Petrella kitűnően kiegészítette egymást, köztük jött létre a legtöbb párbeszéd a formáción belül. Kettőjük közül (és az együttesben) jelenségként és a zenében egyaránt a harsonás Gianluca Petrella dominált.
Kirobbanó és meglehetősen öntörvényű zenészegyéniség benyomását tette. Játékára a spontaneitás, az impulzív gesztusok alkalmazása és a virtuozitás egyaránt jellemző volt. Giovanni Guidi zongorajátéka formabontó volt és perkusszív, rengetegszer használt alkaros clustereket (nesze neked, eszményi Fazioli…) és arra is volt példa, hogy a hangszer testén kezdett dobolni. Gyakran inkább effekteket és érzeteket játszott, mint dallamokat vagy hangzatokat. A bőgős Evangelista és a dobos Sferra játéka biztosította az együttes többi tagjának a szilárd alapot. Inkább téli tombolás volt ez, mint nyáresti idill, de mindenképp nagy hatást gyakorolt a hallgatóságra.
