Steps Ahead Meets Soulbop, Blue Note, Tokyo, Japán (2016. október 1.)
Seattle-i száguldó riporterünk átugrott Tokióba, egy kis nosztalgiázásra! – A szerk.
Ez most rövid lesz. Mike Mainieri - vibrafon, Randy Brecker - trombita, Bill Evans - szaxofonok, Fender Rhodes, Tom Kennedy - bőgő, basszusgitár, Steve Smith - dobok - így állt fel a zenekar.
A banda elnevezése a Mike Mainieri vezette, majd' 40 éve fennálló legendás Steps Ahead zenekarra, illetve a tíz évvel ezelőtti Randy Brecker és Bill Evans által vezette Soulbop projektre utal. A Steps Ahead-ben az évek során New York fúziós és jazz-zenészeinek tucatjai fordultak meg Mainieri mester keze alatt: például szaxofonon Michael Brecker, Bill Evans és Bendik Hofstedt; bőgőn Eddie Gomez, basszusgitáron Darryl Jones és Victor Bailey; gitáron Mike Stern és Chuck Loeb; dobon Peter Erskine és Steve Smith; zongorán Elaine Elias, Warren Berndhardt és Rachel Z.
A mostani bandából Randy Brecker-t ugye nem kell bemutatni. Bill Evans sem kezdő már: miután a 80-aa évek első felében "lehúzott" jó pár évet Miles Davis. Majd később John McLaughlin együtteseiben, számos fúziós stílusban dolgozott az elmúlt három évtizedben, a "normál" fúziós projektek után hip-hop-jazz-től a soul jazz-en át a bluegrass-jazz-ig. Steve Smith talán a Journey dobosaként a legismertebb, illetve saját fúziós bandája is van (Vital Information). Tom Kennedy pedig az elmúlt évtizedekben Dave Weckl, Mike Stern, Tania Maria és sok más "megbízó" számára "szolgáltatja" az alacsony frekvenciákat.
A bandában szereplő zenészek személye amolyan régimódi, "old school" fúziós zenét ígért, bombasztikus szólókat, és semmi finomkodást. És valóban, az est nagy részében ezt hallottuk (eltekintve egy nagyon finom, lírai szóló Mainieri improvizációtól). A Steps Ahead repertoárból kiemelkedett a "Bullet Train" kompozíció, a Soulbop repetoárból a "Soulbop". A végére még egy Brecker Brothers darabot (Above and Below) is kapott a lelkes közönség. Sokszor az volt az érzésem, hogy kissé hakni-jellege van az egésznek; hogy a zenészek a kisujjukból kirázzák ezt a koncertet, és talán már maguk sincsenek olyan túlzottan meggyőződve erről az egész fúziós-zene-dologról. Randy Brecker kicsit túl sok effektet használt a trombitáján, de azért így is egyedi és erőteljes volt, ahogy játszott. Bill Evans talán szopránszaxofonon volt a legeredetibb; az viszont nekem fura volt, ahogy időnként lekuporodott, és bizonytalan ujjakkal a Fender Rhodes-on háttérszólamokat játszott. Tom Kennedy játéka meggyőző volt, Steve Smith dobolása viszont rockbandákat idézett, és szerintem nem teljesen illeszkedett a zenéhez (kicsit olyan hatást keltett, mint az utolsó Hiromi lemezeken Simon Phillips játéka, amelyről a JazzMa.hu olvasóknak már többen beszámoltunk). De még így is jó volt kicsit fúzió-nosztalgiázni, és ki tudja, meddig fogjuk még látni-hallani a 80 év fele közeledő Mainieri mestert a színpadon.
Csak néhány elkapott képet tudtam készíteni.
