JazzMa

Friss Hírek

Kis hírek – friss hírek2020. március 28.
Lloyd, Charles: 82020. március 28.
Shri: The Letter2020. március 26.
Poor, Ted: You Already Know2020. március 24.
MARADJ OTTHON!2020. március 22.
Monder, Ben: Day After Day2020. március 22.
Cegléd, Szabadság tér 5.2020. március 17.
A HOLD FÉNYÉBEN2020. március 05.
Ferenc Nemeth is calling2020. március 02.
Ray Brown (1926-2002)2020. március 02.
HÁROM KÉRDÉS - Nagy Emma2020. február 21.
PÁLYÁZATI FELHÍVÁS2020. február 19.
Az év fiatal jazz-zenésze V.2019. szeptember 14.

Hírek

606@BJC BRIT-MAGYAR KLUBFESZTIVÁL – Harmadik nap

A zárónap első részében a brit jazz veteránja, a szaxofonos STAN SULZMANN, a mi nagy veteránunkkal, Szakcsi Lakatos Bélával, valamint a derékhadhoz tartozó Barcza Horváth Józseffel és Balázs Elemérrel lépett a BJC színpadára, a másodikban pedig a londoni 606 klubot képviselő énekesnő, NATALIE WILLIAMS Szakcsi Lakatos Róberttel, Fenyvesi Mártonnal, Barcza-Horváth Józseffel és Balogh Lászlóval került egy formációba.

A minden nádnyelves hangszeren kiválóan játszó Stanley Ernest Sulzmann 1948-ban született Londonban, tizenhárom évesen kezdett szaxofonozni. Tanulmányait a patinás „Royal Academy of Music” konzervatóriumában végezte, a hetvenes években már Kenny Clarke és Francy Boland közös nagyzenekarában játszott. Ennek emlékét a „Change of Scenes” című, 1971-ben kiadott lemez őrzi, melyen bizonyos Stan Getz volt a sztárvendég. Tagja lett Mike Gibbs, James Last, majd a nyolcvanas években Gil Evans nagyzenekarainak, de neve felbukkant a hamburgi NDR Big Band, a London Jazz Orchestra, és a Hilversum Rádiózenekar névsorában is. Azonban ne gondoljuk, hogy „csak” Big Band specialista lenne. Ő fújt a Londonba költözött kanadai trombitás, Kenny Wheeler utolsó lemezein, zárójelben; az elsőkön például Keith Jarrett, Dave Holland, Jack Dejohnette, és Jan Garbarek játszik, zárójel bezárva, játszott David Murray, Phil Woods együttesében, sokoldalúságát mutatja, hogy részt vett Paul McCartney több projectjében, és közreműködött Joni Mitchell, John Mayer felvételein is. A lista persze korántsem teljes, ennek ellenére nem ezért ő a világ egyik legtöbbet hallgatott szaxofonosa. A Guildhall School of Music , a Royal Academy of Music és a Trinity College of Music tanára, Stan Sulzmann játssza a Poirot sorozat főcímzenéjének szaxofonszólóját.

Ahogy a Klubfesztivál létrehozója és az est házigazdája, Pallai Péter színpadra szólította a zenekart, rögtön egy jazztörténeti pillanatnak lehettünk tanúi. Nemzetünk művésze, a Kossuth-, Liszt-, Szabó Gábor-, Prima- és Hazám-díjas Szakcsi Lakatos Béla fedetlen fővel, az imázsához tartozó baseball sapka nélkül ült a zongorához. Örültem, hogy hosszú évtizedek után sikerült így megörökítenem a legendás muzsikust, aki eme külsőség nélkül is akaratlanul ellopta a show-t a főszereplőnek szánt szaxofonostól. Sulzmann remek szaxofonos, gyönyörűen fújt most is, de ezen az estén, most ez, csettintek kettőt kezemmel, szóval az átütőerő hiányzott játékából. Minden ott volt a helyén, minden megszólalt, de igazán akkor dobbant meg a szívem, amikor Szakcsi nagyon finom kíséretéből szólók bontakoztak ki. Villanások voltak, mert nem akart főszereplővé válni, mint ahogy a bőgőn Barcza Horváth József és a dobokon játszó Balázs Elemér sem. A most hűvös angolsággal fújó Sulzmann játékából hiányzott pestiesen szólva a „dög”, így a pesti fiúk minden alázatuk és akaratuk ellenére előtérbe kerülve vitték a koncertet úgy, hogy a végén csak a program időkorlátja miatt nem került sor a közönség vastapsa követelte ráadásra. Barcza egyébként informatikából is jelesre vizsgázott, manapság már egyre gyakoribb, hogy tablet, vagy mobiltelefon helyettesíti a kottalapokat, a bőgő mellet Szakcsi tabletjéből időnként ő varázsolta elő a következő szám kottáit. Jó volt megismerni, élőben hallgatni Stan Sulzmann-t, aki szellemes átkötő szövegeivel is belopta magát szívembe, de erre a koncertre inkább Szakcsi felvillanásai, Balázs Elemér muzikális dobszólói, és az Orbán György helyett beugró, Barcza Horváth József bőgőzése miatt fogok emlékezni, a rokonszenves angol játékát inkább régebbi lemezeiről idézem majd fel.


01.jpg


02.jpg


03.jpg


04.jpg


05.jpg


06.jpg


07.jpg


08.jpg


09.jpg


10.jpg


Következett a háromnapos Klubfesztivál zárónapjának utolsó koncertje. A finálé előtt az ilyenkor szokásos etikett szerint a szervezők köszönetet mondanak a résztvevőknek, megdicsérik a csodálatos közönséget, imádják az adott várost, és kiemelik fáradságos munkájuk érdemeit. Így történt most is, a házigazda BJC - Harmónia Jazzműhely részéről Pallai Péter, és a vendégszólistákat delegáló londoni „Six O Six” klub főnöke Steve Rubie szavai mégis őszinték voltak, a többségében protokoll szöveg ellenére is.


11.jpg


Még a BJC szépen megtelt nézőterének első sora sem maradt volna foghíjas, ha a koncert előzetes ismertetőjében nem felejtették volna megemlíteni, hogy Natalie Williams a fiatalabb generáció egyik legkedveltebb jazz-funk zenekara, az Incognito énekes szólistájaként hódította meg a világot. A zenekarban töltött két év hozta meg számára a hírnevet, és ennek is köszönhető, hogy most már őt magát hívják, világszerte évente 300 koncertet ad rangos klubokban és fesztiválokon. A Ronnie Scott’s Club vasárnapi, általa vezetett „Soul Family” műsorára nyolc éve minden jegy elkel. „In demand vocalist, Natalie Williams has been a veteran of the British jazz and soul scenes for over a decade.” – szerepel a mondat az angol jazzrajongó költő, John Hartley Williams és magyar anya lányaként Berlinben született énekesnő honlapján, amit azért idéztem szó szerint, mert én egy hölgy esetében nem használom a veterán jelzőt. A berlini JFK német-amerikai középiskolában jazz és improvizációs mesterkurzus elvégzése után jelentette be apjának, hogy jazzénekesnő lesz, aki egy tömör „OK”– vel nyugtázta lánya elhatározását. Nos, a berlini évek mély nyomot hagyhattak az édesanyjával mai napig magyarul beszélő „veterán” Natalie-ben, ezt mutatta a legjobb német ízlés szerint összeválogatott fellépő ruhája, a cicanadrág, melle alatt szíjjal összehúzott fodros blúz magas sarkú cipővel kombinált változata. Az őt is jobb hallgatni, mint látni változat sokkja enyhült az idő múlásával, mert minden szám után korát és termetét meghazudtoló ruganyossággal guggolt le a kortyoláshoz és pattant föl a majdnem egy másfél literes buborékmentes ásványvizet elfogyasztó énekesnő a bő egy óra alatt. Hangja ugyanilyen vitalitással bírt, kristálytisztán és dinamikusan szólt. Elég széles repertoárt mutatott be a poptól a jazzig, soul, blues, Stevie Wonder, Barbra Streisand, örökzöld és funk, bármelyikből választott, hitelesen, profin előadva szólaltatta meg. Ehhez remek, inspiráló partnereket talált Szakcsi Lakatos Róbert kvartettjében, nagy örömmel mondta mikrofonba a zongorista Robi, a gitáros Fenyvesi Márton, a bőgős Barcza Horváth József és a dobos Balogh László nevét a számok után, felfrissült magyar szókincsének megörülve hívta színpadra Rubi Pistit is, Steve Rubie pedig örömmel szállt be fuvolázni egy kis örömzenélésre. A végén még a 4 Non Blondes világslágere, a „What's Up” is beleszövődött Natalie énekelte refrénbe, úgyhogy mindannyian „feel good”, „all right” és „happy” lettünk.


12.jpg


13.jpg


14.jpg


15.jpg


16.jpg


17.jpg


18.jpg


19.jpg


20.jpg


21.jpg


Az idei háromestés brit-magyar jól szerkesztett programjából bepillantást nyerhettünk az Egyesült Királyság pezsgő jazzéletébe, megismerhettük ennek egy részét. Bár én inkább London-Budapest közötti klubfesztiválnak nevezném az eseményt, így is elég tág keresztmetszetet kaptunk a szigetországi jazz sokszínű palettájáról, a modern „mainstream”, a főáramlat mellett az etno, és a mai kortárs fúziós zene is helyet kapott. Az elrepült három nap csodálatos élményei közül nekem a második nap jelentette a csúcspontot, amikor Juhász Marci zenekara félelmetes koncertet adott Byron Wallen trombitással. Azon sem lepődnék meg, ha valakiben a roppant erős első nap eseményei hagytak volna mélyebb nyomot, sőt még az ezekhez képest haloványabb harmadik nap is végül kellemes élményeket hozott. Az angol vendégekhez Pallai Péter gondosan válogatta a magyar zenekarokat, sikerült összehoznia az egymás zenei világához közelállókat. Egymásra is találtak, ez a koncerteken is hallatszódott, de az egymásra találás igen nagy részben a magyar muzsikusok felkészültségének köszönhető. Nálunk minden hangszeren több, világszinten játszó zenész közül lehet válogatni, legtöbbjük a jazz bármelyik áramlatát képviselő zenekarnak meghatározója lehetne, és most azokra is gondolok, akik erre a három estére nem kaptak meghívót. Köszönet Pallai Péternek és Steve Rubie-nek a 606 Club tulajdonosának a szervezőmunkáért, valamint a Budapest Jazz Club kiváló technikai csapatának, akik magas színvonalon biztosították a hangosítást, és zökkenőmentesen oldották meg a sok átállást. Természetesen köszönet jár a fantasztikus zenészeknek, angoloknak, magyaroknak egyaránt. Pallai Péter nagy mondását idézve, ugyanis „mindkét nemzet a világ legkiválóbb jazzművészeivel rendelkezik, csak az a baj, hogy az Óceán innenső partján látták meg a napvilágot”.

Vissza a hírekhez