Muzsika művelt muflonoknak – A Németh János Quintet Nagykovácsiban
Vidéki tudósítóként munkaköri kötelességem, hogy a Budapesten kívüli jazzeseményeket is figyelemmel kísérjem. Amikor a JazzMa majdnem a teljes bolygóra kiterjedő koncertajánlójában elolvastam, hogy a legendás Németh János és Quintetje a Muflon Itatóban lép fel pénteken, lemondóan sóhajtottam: ez egyértelműen Dr. Szabó Csaba vadászterülete, mert ilyen nevű hely biztos nincs a jó öreg kontinensen, így sajnos, mindenki másnak kiesik a buli.
Ám villámgyorsan kiderült, hogy szokás szerint csak én vagyok tájékozatlan, mert a vadnyugati hangzású vendéglátóipari egység a gyönyörű fekvésű zsákfaluban, a szomszédos Nagykovácsiban van, így hát a túlélőkészletemet magamhoz véve, riadóstarttal elindultam a bevetési terület felé.
Nagykovácsit könnyen elértem, de a K2-höz hasonlóan az utolsó kétszáz méter okozott problémát. Mindenfelé nézegettem a faluszéli Muflon utca dús vegetációjú kertjei közül kikandikáló házakat, de semmi vendéglőre emlékeztető objektumot nem találtam. Jobb kémregényekben ilyen világvégi helyekre telepítik a komolyabb lehallgatóközpontokat, ember nem gondolná, hogy itt van bármi érdekes. Szerencsére, az ugyancsak a koncertre igyekvő helybéliek segítettek ki, miután körülnéztek, és nem találtak idegen spiont, megmutatták a titkos bejáratot. Ugyanis, az utca felől valóban nem utal semmi a vendéglőre, tökéletes az álcázás.
A rozsdás kapun belépvén, egy kutya fogadott, szerencsére nem kért belépődíjat, így a bokrokat kerülgetve tovább lopakodtam az épület felé. A csoda egyik pillanatról a másikra következett be: hirtelen egy kedélyes, igazi erdőszéli nyaraló udvarában találtam magam, az épület előtti kertben méretes tégla kemence, mint a gonosz, gyermekrémisztő népmesékben, a fák alatt asztalok, padok, lugas, jobbról szintén régi téglákból épített pincelejárat. A kemence mellől ínycsiklandozó illatok kábítottak, de nem láttam semmi ennivalóra emlékeztető dolgot, mert masszív sorállás takarta a lényeget. Miután cselesen megkerültem a sort, már lokalizáltam az illatforrást. Egy asztalkomplexumon méretes, kemencében sült malackaraj vigyorgott, amelyből pusztai, délibábos hamburger jellegű szendvicsek készültek. Igaz, csak pillanatokra, de az illatorgiában azonnal elfelejtettem, miért is jöttem eredetileg.
Folytattam a terepszemlét. A kerítés túloldalán már az igazi erdő fogadott, és erről az oldalról már egyértelmű volt, hogy ez a Muflonos Szomjoltó, ki is van írva, láthatja minden kiránduló, bár azt nem tudom, az erre ténfergő muflonok el tudják-e olvasni egyáltalán a feliratot?
A hely, a túlcsicsázott Zeneakadémiával ellentétben, azonnal belopta magát a szívembe, időnként előfordul ilyesmi, na.
Megpróbáltam visszaesni a riporteri szerepbe, így hamarosan eljutottam az épület előtt lazító Ormay Csabához, aki a Muflon Itató tulajdonosa, valamint a koncertek fő impresszáriója is egy személyben. Érdeklődni kezdtem, hogy is van, hogy egy ilyen – amúgy nagyon hangulatos, szimpatikus – helyen jazzkoncertet szerveznek, de azonnal láttam, rossz a kérdés. Mintha a Carnegie Hall tulajdonosától próbáltam volna megkérdezni, miután kalandos körülmények között odavetődtem, hogy korábban, az esti Keith Jarrett koncert előtt is rendeztek- e már itt amolyan koncertfélét? Kiderült, hogy komoly tradíciója van az itteni jazzesteknek, a hazai mezőny jó része játszott már az Itatóban vagy a Muflonban, ahogy tetszik.
Azt is megtudtam, hogy a koncert a pincében lesz, igaz, a zenészeknek még se híre, se hamva nem volt. Negyed órával a 20:30-ra meghirdetett kezdés előtt ez elég sportosnak tűnt, de vannak még csodák.
Ekkor megérkezett a zenekar is, villámgyorsan felszereltek és beálltak, kezdődött a koncert. A pince majdnem megtelt, a kényelmesen szendvicsezgető, sörözgető esti vendégek nagyobbrészt lejöttek. Kicsit kongott a hangzás, de nem volt vészes, teljesen élvezhető volt a zene.
Nem emlékszem pontosan, de nem is lényeges, hol hallottam először Németh Jancsit játszani. Vagy a Petőfi Sándor utcában, talán a Marczibányi téren, esetleg a Közgázon, mindegy is. Mindig szerettem a gondolkodó, modern muzsikáját, úgyhogy öröm volt őt ismét látni-hallani sok év után.
Jancsi a jelenlegi, nem csak alkalmi, hanem igazi „working band” státuszú zenekarával érkezett, a quintetben Németh János és Bacsó Kristóf szaxofonoznak, Gáspár Karcsi zongorázik, Horváth Balázs bőgőzik és Csízi Laci dobol.
A koncerten a tegnapi, BJC-ben is hallható számok hangzottak el, Jancsi kiváló szerzeményei mellett még két sztenderd is műsorra került, a „On a Misty Night” Tadd Damerontól, valamint külön örömömre a nagy Cannonball Adderley nem különben nagy száma, a „Sack O’Woe”. Ez utóbbit eddig csak az eredeti Adderley Quintettől hallottam, mégpedig az 1966-os "Mercy, Mercy, Mercy" című brutális lemezen. Azon a felvételen értelemszerűen altszaxi és trombita volt a két fúvós, ezúttal pedig két tenorszaxofon. Nagyon jól szólt, mint ahogy az esti többi darabja is.
Nem kell ennél több: nagyszerű zenészek muzsikálnak, jó számokat, jó helyen. A zenekar amúgy formában volt, kiváló hangulatuk azonnal átragadt a közönségre is, megérdemelt tapsok voltak a szólók után, egyszerűen csak élvezni kellett a zenét. Németh Jancsin nem fog az idő, ugyanolyan energiával fúj, mint pár évtizede, élveztem minden hangját, de a többieknek is ám. Jól szólt a két szaxofon együtt, izgalmasan, vidáman végigbeszélgették a koncertet a hangszereikkel, szívesen elhallgattam volna még jóval tovább is, mint a ma esti műsor tartott.
A koncert után beszélgettünk a zenekarral, Jancsinak elmondtam, hogy még a Kapás utcai kultikus tánciskolából átvedlett jazzklubban is hallottam őt játszani a Rákfogóval, valamikor 1975 táján. Abban a felállásban Németh Jancsi szaxofonozott, Szakcsi Lakatos Béla zongorázott, Babos Gyula gitározott, Lakatos „Bögöly” Béla basszusgitározott és Jávori Vilmos dobolt. A „Kapás utca” című, rég elfelejtett jelszóra Jancsi elmosolyodott, nem gondolta volna, hogy emlékszik még valaki erre a sosemvolt klubra. Még Bögöly híres konferálása is előjött, amint a mindenkori zenekarvezetőt „kenyéradó gazdánkként” mutatta be kenetteljes, mézes-mázas hangon. Szóval, még nosztalgiáztunk is kicsit, de jól esett.
Ha most hazamentem volna, akkor is tökéletes lett volna az este, de hirtelen ötlettől vezérelve megkóstoltam a tarjás, mustáros, párolt hagymás burgert, ami várakozáson felülien finom volt, úgyhogy a Muflon Itatót a koncertjeivel, a különleges hangulatával, a pincéjével és a szendvicseivel együtt ezennel behúztam a jó helyek közé, ahová időnként vissza-vissza kéne térni.
Még csak éjfél felé járt az idő, ezért belehúztam, és hamarosan a BJC előtt kászálódtam ki az autóból.
A mai jam nagyon dús és változatos volt. Alapfelállásban a Tálas Áron Trió játszott, Barcza Horváth Józsi bőgőzött és Gyárfás Attila dobolt. Mire odaértem, már cserélődött a felállás, Áron ugyan végig kitartott, csak Varga Balázs ült be az ismét kipukkadt zongorához egy szám erejéig. Jónás Gézu jókat bőgőzött, majd átült a dobokhoz egy időre. Attila mellett még ketten doboltak, Pecze Balázs pedig szokás szerint gyönyörűeket trombitált, csípem, amiket fúj. Varga Balázs beszállt gitározni, így gitárból is kettős felhozatal volt, mint ahogyan két énekesnő is csatlakozott. Elhangzott a „The Girl from Ipanema” is, kis latin hangulatot teremtvén, aztán a „Sophisticated Lady” következett. Ha jól számoltam, tizenketten játszottak, igazi jam volt, ez az igazi jazz volt ma este, a Muflon Itatótól a BJC-ig ívelő sugáron. Először egy igazi, „rendes” komoly koncert, utána meg az ugyanilyen „rendes” jam.
