A be nem jegyzett Guinness rekorder - Maloschik Róbert 70 éves!

Utólag tudom, látom, hogy mennyi minden kimaradt... Mármint az alábbi beszélgetésből. Koncertek a Márványteremben és máshol, hangszeresek és énekesek jazz versenye - és még sorolhatnám. A szervező-főszerkesztő az éppen ma 70 éves Maloschik Róbert! Aki a Magyar Rádió első (és eddig az utolsó) hivatalos jazz főszerkesztője (volt)! Előtte és azóta sincs ilyen státusz... Nem akarta a riportot - aztán mégis kötélnek állt. Évtizedek a jazz szolgálatában - ez is lehetne a beszélgetés címe. Így már - talán - érthető, hogy szinte lehetetlen M.R. életpályáját megrajzolni egyetlen, viszonylag rövid beszélgetéssel.

MR: Általában szeretik elhallgatni az eredményeimet. Azt szokták mondani, hogy a Maloschiknak nagy lexikális tudása van. De nem ez a lényeg, hanem, hogy milyen műsorokat csináltam!

NS: Mérték már abban az időben a hallgatottságot?

MR: Persze, de erről nem akarok beszélni. Azzal kezdődjön az interjú, hogy csak jazz műsorból 10.138-at (tízezer-százharmincnyolcat!) készítettem! Nem hasonlítanám senkihez sem magam, de tény, hogy ez több, mint amennyit Willis Conover csinált a "Voice of America"-nak! Onnan tudom, hogy a "National Public Radio", Washington, D.C.-ben - a legjelentősebb jazz orgánum (!), - főszerkesztője, Becca Pulliam állapította meg, hogy jelentkezhetnék a Guinness rekordok könyvébe. Dehát én nem jelentkezem sehova. Nem azért készítettem a műsorokat, hogy világcsúcsot javítsak...

NS: Melyik volt közülük a legkedvesebb?

MR: Hát... Nekem nincs olyan. 1975-ben, még Kiss Imre égisze alatt, ki sem írták a nevemet, mert nem voltam politikailag megbízható - és azóta sem vagyok az... K.I. foglalkoztatott engem, ő kért fel műsorkészítésre. Úgy történt, hogy megírtam neki a szöveget, kiválogattam a zenéket - ő csak felolvasta, aztán kiment a stúdióból. Én meg összejátszottam a műsort.

NS: Igaz, hogy Kiss Imre nem is igazán szerette a jazzt? Mert abban az időben ez terjedt el róla...

MR: Ő ezt pártfeladatnak kapta. Elsősorban a klasszikus zenét szerette, mert eredetileg templomi orgonista volt. A piaristákhoz járt és a főiskolán orgona szakot végzett. Kevesen tudják, hogy nem jazz, hanem esztrád zenei szerkesztőként dolgozott. Amikor 1994. október 1-én "beléptettek" a Magyar Rádióba - akkor derült ki, hogy én vagyok az első jazz szerkesztő! Sőt, jelen pillanatban sincs ilyen, hivatalosan... Amikor nyugdíjba mentem, megszűnt ez a státusz. Most Veisz Gábor csinálja, aki komolyzenei szerkesztő.

NS: Kicsit menjünk vissza a "legelejére"! A családban volt zeneszerető ember?

MR: Igen, apám, aki amatőr jazz zongorista volt! A külföldi kedvencek mellett nagyon szerette a magyarokat, elsősorban Garay Attilát, aztán Szabó Józsit...

NS: ...aki Beamterrel játszott...

MR: Igen, de ő a zongorát kedvelte. Odament az étterembe, ahol jazzt játszottak és volt mindig egy húsz perces szünet. Beült és zongorázott. 1958-ban, amikor tíz éves voltam, sokszor vitt magával. Elmentünk például a Gellért Szálló hullám-teraszára, ahol hat óra körül kezdtek. Az első ilyen emlékem, hogy a Garay Attila trió a "The Man I Love" című nótát játszotta.

NS: Kik voltak a többiek?

MR: Scholtz Péter dőgőzött és (talán) Szudi János dobolt. Előbbi Hollandiában, Szudi Németországban él. Már nem fiatalok... Így kezdődött. Aztán apám elvitt a Corvin éttermébe, ahol Pege Aladárt láttam 19 évesen a fehér bőgőjével.

NS: Akkor még szórakoztató jellegű jazzt játszottak? Táncoltak is?

MR: Arra nem emlékszem, hogy táncoltak volna. Apám járt még a Trojkába is, engem oda már nem engedtek be este. De rám ragadt a "dolog", érdeklődni kezdtem a jazz iránt. Apámnak még két kedvence volt: Erroll Garner és Kőrösi Jancsi - persze Garay mellett. Abban az időben Magyarországon nem lehetett jazz lemezeket kapni, Prágában vette meg a Supraphon kiadványait. Egyszer hazahozott egy teljes LP-t Kőrössy Jancsitól. Közben jött a beat-korszak a '60-as évek elején. Az osztály egyik fele Beatles "drukker" volt, a másik meg Rolling Stones. Én a Beatlest szerettem. A gimnázium vége felé kerültem megint kapcsolatba a jazz-zel, de akkor meg elvittek katonának két évre, '68-tól '70-ig. Ott megismerkedtem egy ikerpárral, Simonékkal. Amikor leszereltünk ők lettek a Syrius roadjai. Abban az időben az emberek többsége az Illés-Omega-Metró együtteseket szerette. Viszont sokkal progresszívebb volt a Syrius muzsikája. A '60-as évek közepén még pop zenét játszottak, de annak semmi köze nem volt a későbbihez, amelyben Ráduly Misi, Orszáczky Jackie, Pataki Laci és Veszelinov is szerepelt. Ez teljesen korszakalkotó volt!

NS: Kicsit még vissza. Érdekelne a Charlie-val kapcsolatos történet.

MR: A Kölcsey Gimnáziumba, a 3. osztályba jött egy új fiú év elején, Székesfehérvárról. Egy évig voltunk osztálytársak, egymás mellett ültünk. Kirándulásokon énekelt, meg gitározott - teljesen oda voltak érte a csajok...

NS: Térjünk rá arra, hogy mi történt a katonaság után!

MR: Anyám akkor már újra férjhez ment Dr. Gombos Sándor olimpiai bajnok kardvívóhoz. Ők azt akarták, hogy én is kardvívó legyek, az OSC-ben edzettem Szabó Bandi bácsinál. Apám meg a Vendéglátóipari Főiskola felé terelt - végül oda jelentkeztem, hogy a Maloschik család hagyományait vigyem tovább. De én focizni akartam minden áron! Majd érettségi után a mostoha apám azt akarta, hogy nőgyógyász legyek, jelentkezzek az orvosira. Sok veszekedés volt otthon emiatt. Végül anyám beleegyezett, hogy a Vendéglátóiparira jelentkezzek. 19 pontot értem el, egy osztálytársnőm 14 és felet - őt felvették, engem nem! De nem azért, mert rosszul teljesítettem! Akkor volt a valahányadik KISZ kongresszus, talán a 13. - de ez nem biztos. A vizsgaelnök megkérdezte, hogy mi erről a véleményem? Én meg mondtam, hogy engem ez nem érdekel, nem vagyok KISZ-tag, hagyjanak békén, kérdezzenek a tananyaggal kapcsolatban! Ezen aztán kibuktak és természetesen nem vettek fel. Apám azt mondta, hogyha saját erőmből nem tudtam elérni ("egy" Maloschik!), hogy felvegyenek, akkor ő nem tesz egy lépést sem. Aztán elvittek katonának... 
Később a Képcsarnok Vállalatnál dolgoztam, nem voltam hajlandó komoly dolgokkal foglalkozni. Ott elég jól elvoltunk, röhögcséltünk, lejegyzeteltük, hogy azon a héten kinek a képeiből mennyit adtak el.

NS: És közben azért a koncertek...

MR: Jártam, persze. Építők, Bercsényi. Ezek voltak a legendás helyek.

NS: Na, akkor a Rádióba való belépésről!

MR: Kiss Imre szólt a Simonéknak, hogy nem ismernek-e valakit, aki tud angolul és a jazz-hez is ért. Odamentünk a rádió Pollack téri bejáratához...

NS: ...hosszú haj, komoly öntudat...

MR: ...igen... Jött Kiss Imre, aki majdnem leesett a lépcsőn, amikor meglátott! Huligánnak nézett - ez volt akkoriban a "szakszó". Teljesen elájult, de nem mondta, hogy menjünk a p....ba, hanem lehozott valamit - elég sokára jött vissza, mert a másik épületben volt az irodája - egy "Voice of America" szöveget. Azt mondta, hogy másnapra fordítsam le, és jöjjek vissza tíz órára. Erre én: "miért kell ezzel várni, itt lefordítom magának azonnal!". A "krapek" s...re esett! Rögtön lefordítottam, teljesen ki volt bukva! Aztán nagyon örült, hogy talált egy ilyen embert, aki megcsinálja helyette a műsorokat. Évekig ki sem írták, hogy munkatárs vagyok...

NS: Legalább normális fizetést adtak?

MR: 300 Ft-ot, ami már akkor is nevetséges összeg volt. Amikor nyugdíjba mentem, nem akarták beszámítani ezeket, mert külsős voltam. Perrel fenyegettem őket, utánajártak - végül beszámították. (Csak '94-től 2010-ig voltam a Rádióban státuszban, előtte meg húsz évet dolgoztam "nekik" külsősként ...) Gabi, a feleségem, mindig jól döntött, amikor az életemben nagy változás történt. 1982 óta vagyunk együtt, akkor megegyeztünk, hogy ő neveli a gyerekeket, én meg talicskával döntöm haza a pénzt! Ezt mondtam neki...

NS: Azért nem egészen így lett...

MR: Hát, nem... Elég kis talicska volt!

NS: Na jó, de azt csinálhatta, amit szeret!

MR: Persze-persze - és ez a lényeg! A többiek kevesebb műsorért több fizetést kaptak. Én ezt lesz..tam...
Szóval, amikor nyugdíjba mentem, ott totyogtam Gabi körül, nem tudtam mit kezdeni magammal. Aztán ő találta ki, hogy csináljam meg Magyarország első internetes jazz újságját. Így jött létre a jazzma.hu - illetve 1995-96-ban létezett a MaJazz nevű újság, ezt a nevet akartam, újra. De ilyen már volt akkor, mégpedig a Magyar Jazzművészek Társasága (Szakcsi, Fekete-Kovács, Dés...), ők éppen felbomlottak, de a nevet elfoglalták. Kitaláltuk, hogy akkor legyen jazzma.hu, be kellett adni a név engedélyezési kérelmét. Végül 2011. március 1-én indult a honlap.

Aznap élő adásban közvetítették a MAHASZ Díjkiosztó Gálaműsorát. Engem hívtak meg a jazz-díjat átadni. Mindenki frakkban volt, meg nyakkendőben, én egy szál pulóverben - már ezen nagyon meglepődtek. Közben Gundel Takács Gábor konferálta, hogy Maloschik Róbert, a Bartók Rádió nyugdíjas főszerkesztője... Mondtam, hogy ez jó, de kiegészíteném...

Fotó:Unger András

NS: Élő adásban?

MR: (Igen!) - "...és ez kiegészítésre szorul, mert ma reggel elindult a jazzma.hu, és annak a főszerkesztője vagyok!" A zenészek - a közönség soraiban - elkezdtek hangosan röhögni meg tapsolni! Erre rámküldtek egy szignált és integettek, hogy ne szövegeljek! Aztán odaadták a borítékot, kihúztam a papírt - és a közönség felé fordítottam. Megint integettek, hogy ne! "Jaj - mondtam - rosszul tartom, and the winner is... hát, ezt nem hiszem el!!!" Mert megláttam, hogy ki nyert... Végül átadtam a díjat, de mondták, hogy senki nem csinált ilyen show műsort! Amikor kijöttem, egy tévés elkezdett velem üvöltözni. Mondtam neki, hogy menj a k.... ......a! Felmentem az emeletre, és mindenki gratulált, Szűcs Laci is, aki a MAHASZ elnöke volt akkor.

NS: Még egy-két kérdés. A három legnagyobb kedvenc - akár külföldi, akár magyar.

MR: Hát... Magyart nem akarok mondani, mert megsértődnek... Amúgy könnyű dolgom van, mert a legnagyobb kedvencem, amióta feltűnt, húsz éves kora körül - Wynton Marsalis! Nekem ő az etalon. A másik, a testvére, Branford Marsalis - rettenetesen szeretem, akármit csinál. Az újabbak közül Chris Potter.

NS: A régi nagyok - Davis, Coltrane?

MR: Hát, hármat lehetett mondani... Davist szerettem, a jazz-rock korszakát. Ahogy átállt, nem a későbbit.

NS: Zongorista?

MR: Volt egy csomó. Oscar Peterson-tól kezdve...

NS: Jarrett nem, ugye?

MR: Ő valahogy nem... De a magyar zongoristáknak nagyon tetszik.

NS: Meg nekem... Utolsó (?) kérdés:...a lakatlan sziget...3 lemez...
Ezt még sose mondta el senkinek.

MR: Nem is fogom.

NS: Legalább egyet!

MR: Hát, nem tudom...

NS: A legtöbb embernek az ugrik be, hogy Miles Davis - "Kind of Blue", vagy John Coltrane - "A Love Supreme".

MR: Igen, de nem akarom mondani, mert bele fognak kötni.

NS: Kik?

MR: Az idióták...

NS: Ők meg kit érdekelnek?

MR: Több, mint tízezer jazz CD-m van, minden stílusból - talán a ragtime-ot és a dixieland-et kivéve - vannak kedvenceim.

NS: Free-ből is?

MR: Persze! Például Ornette Coleman-tól a "Something Else!".

NS: Azért az finomabb free...

MR: Abban az időben az nagy dolog volt! Most nem is értem, hogy mitől akadtak ki az emberek akkor...

NS: Jazz-rock?

MR: Sokminden. Davis indította el az egészet, és olyan emberek jöttek el tőle, mint a Jarrett, a Corea vagy a Hancock - meg a többiek, akik később meghatározóak lettek. Chick Corea Return to Forever-jétől a "Hymn of the Seventh Galaxy" - az teljesen revelációval hatott rám. Vagy például John McLaughlin Mahavishnu Orchestra-ja...

NS: "Birds of Fire"?

MR: Igen, de igazságtalan vagyok, mert még rengeteget meg lehetne említeni. Nagyon tetszett - ebből a korszakból - Billy Cobham George Duke-kal alakított 1975-ös zenekara.

NS: Még egy hagyományost kérek, akusztikus hangszerekkel...

MR: Coltrane-tól az "A Love Supreme".

NS: Korszakalkotó.

MR: Teljesen mindegy, hogy mit beszélnek, mondják, hogy nem elég free... Van, aki az utolsó 1-2 évére esküszik.

NS: Van rossz lemeze?

MR: Nincs. Ennyi.

NS: Köszönöm szépen!

(Szóval most ennyi. A hetvenötödiken majd visszatérünk a kimaradt kérdésekre...)

Isten éltesse a 70 éves Maloschik Róbertet!