JazzMa

Friss Hírek

DESEŐ CSABA 80!2019. február 15.
Katché, Manu: The Scope2019. február 15.
CSÜTÖRTÖKI FÉSZEK JAM2019. február 12.
Pátkai Rozina: Taladim2019. február 12.
BEVÁLTOTT ÍGÉRET2019. február 08.
Lovano, Joe: Trio Tapestry2019. február 08.
3. Belvárosi Jazzverseny2019. február 07.
ÚJ SOROZAT INDULT2019. február 04.
Kovács Linda: Sunflower2019. február 04.
Játék – 2019. február2019. február 03.
ARCCAL A FÉM FELÉ2019. február 01.
Jazz-Január Svájcban2019. január 30.

Hírek

ÖRÖMZENEKAR / A BJO születésnapi koncertje a MÜPA-ban

Mottó: “Can’t repeat the past? Why of course you can!” „A múltat nem lehet újra élni? Miért ne lehetne?” F. Scott Fitzgerald, The Great Gatsby

Egy Rejtő klasszikus, A három testőr Afrikában kellős közepébe csöppentem szombat este a MÜPA nézőterén. Ott egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta alkotta a társaságot. Mellettem egy török fiatalember ült, aki Isztambulból repült ide a koncert kedvéért aznap. (Dobosként leginkább Erskine vonzotta), előttem egy apa ült fiával Bajorországból, akik Lovano-ra voltak kíváncsiak, és egy kisebb kínai különítmény, akik a nézőteret teljesen megtöltő közönséggel együtt a modern big band muzsikálás elitjére.

Már az év elején elkezdődött a BJO húsz éves születésnapja néhány remek hangulatú és különleges zenei csemegét kínáló programmal, amire most a szombati MÜPA koncert tette fel a koronát.

kotschy0306.jpg

Teret a hősöknek, avagy az Aranykor

Jobb mottót hiába is keresnénk az est beszámolójához, hiszen ki lehetne ebben autentikusabb, mint Scott Fitzgerald, a Jazz Age keresztapja. A big band muzsikálás fénykora a 20-as évekre tehető, mikor a mámoros élni akarás megteremtette a fényűző partikat. A nagy szállodák tánctermeiben igény támadt a szórakoztatásnak erre a luxus változatára. Ráadásul ez volt a rádió konkurencia nélküli aranykora. Jöttek a zenegépek, és végtelen piacként megjelent a hangosfilmre váltó filmgyárak. (Az első részben hangosfilm is a Jazzénekes volt.) New Orleans megteremtette az alapokat, Chicago megtisztogatta a vadhajtásoktól, jöhettek a swing korszak big bandjei. A zenészek szívesen beszálltak, hiszen biztos megélhetést ígért, zeneileg pedig új kísérleteket. Ráadásul ezeken a helyeken a gengszterek mellett mindig nyüzsögtek a csinos nők is. Most is voltak a nézőtéren.

Tudjuk, hogy az amerikai 369. gyalogosezred katonazenekara 1918-ban „hozta át” a jazzt Franciaországba (Brest kikötőjében úgy játszották el a Marseillaise-t fúvós hangszereiken, hogy a helyiek csak hosszú percek után ismerték fel). De a húszas években a magukra adó jobb párizsi szállodákban már klasszikus big bandek muzsikáltak trombita, harsona, szaxofon kórussal és a ritmusszekcióval. A repertoár megkomponált volt, a kórusok szellemes hangszereléssel szóltak, és persze a táncolható kellett legyen. Ki kellett szolgálni a közönséget. Az 1920-as években ez a ragtime, a spirituálék, a blues és az európai szalonzene kombinációjából állt.

Duke Ellington, Ben Pollack, Don Redman és Fletcher Henderson zenekarába bekerülni számított a karrier kezdetének. Jellemzően egy invenciózus komponista lett egyben zenekarvezető is, az ő személye és tehetsége garantálta hosszútávon a fennmaradást.  Felvételeik ma igazi kincsnek számítanak A későbbi híres big bandek vezetői mind innen indultak: Coleman Hawkins, Benny Goodman, Glenn Miller, Red Allen, Roy Eldridge, Benny Carter, Count Basie, Stan Kenton, Tommy Dorsey, Woody Herman, Don Ellis, Maynard Ferguson vagy John Kirby.


Big Sleep Band, avagy az Álomzenekar

Mi is lenne a legjobb elnevezés a Budapest Jazz Orchestrára, mint a fenti alcím. Big bandet csak egy masszív anyagi háttérrel rendelkező cég tud huzamosabb ideig működtetni. Mondjuk egy rádió. Ez a nemzetközi trend is, a magyar kis piac szintén ennek kedvez. (Tomsits Rudolf is az újvidéki rádió big bandjének volt a vezetője egy jó évtizedig.) Emlékszünk több kísérletre (Vukán György, Friedrich Károly, Regős István) és napjainkban épp egy reneszánszát éljük ennek, nem mellékesen a BJO hatására.

Pedig egy véletlen kellett a megszületéséhez. 1988-ban a Cotton Club Singers nagyzenekari kíséretet igényelt új műsorához, az alakalmilag társult muzsikusok pedig elgondolkodtak a folytatás lehetőségéről.  A zenekart Fekete-Kovács Kornél trombitás és Schreck Ferenc harsonás vezette a hőskorban. Volt egy elképzelésük, hangszerelőnek pedig megnyerték Oláh Kálmánt és Friedrich Károlyt, és aktívan beszállt a komponálásba hangszerelésbe Zakar Zoltánnal az élen néhány zenekari tag is.

Az első hét év sikeres volt, bekerültek a zenei köztudatba, olyan neves előadók fogadták el a felkérésüket, mint Dave Liebman, Al DiMeola és a most is fellépő Peter Erskine. A zenekar idővonalán a 2005. esztendő az újjászületés éve. Fekete-Kovács Kornél kilép, később megalapítja a Modern Art Orchestrát. A tradíciók megőrzésére és az új utak keresésére egyaránt szükségük volt a magas zenei igényesség megőrzése mellett. A vendégszólisták érkezése ez utóbbit hitelesítette is: Bob Mintzer, Chris Potter, Johnny Griffin és Tony Lakatos szaxofonos, Jasper van't Hof zongorista és Kevin Mahogany énekes mellett említsük még meg George Duke zongoristát, és a mostani estén is hallott Joe Lovano-t, aki már fellépett velük a 2014-es debreceni jazzfesztiválon is.

A zászlóshajó kapitánya

A továbbéléshez anno diplomatikus vezetőre volt szükségük, aki kezelni tudja az óhatatlanul felmerülő konfliktusokat. A koncert felvezetőjében el is hangzott, hogy 20 év még egy házasság esetén is vízválasztó. Tizenhét férfi esetében sem egyszerű megélni. Az átmenetet levezénylő triumvirátus (Elek, Schreck és Kollmann) után ma a fáradhatatlan és mindenki által respektált Kollmann Gábor közmegelégedésre igazgatja a BJO-t.

Hogy a band biztos lábakon álljon, kell egy zenekarvezető, hangszerelő, fazonszabász. Tett egy kísérletet a BJO arra is, a Big Sleep jegyében, hogy Ed Neumeister harsonaművész vegye át a művészeti vezetésüket. A németes nevű amerikai Bécsben él, Grazban tanít és a Vanguard Jazz Orchestra hangszerelője és zeneszerzője. Aki olyan legendás big bandekben játszott, mint a Duke Ellington Orchestra, a Lionel Hampton, Buddy Rich, Gerry Mulligan Big Band vagy a Mel Lewis Jazz Orchestra. Manapság pedig a Michel Camilo New York Band és a New York Trombone Quartet harsonása. A finanszírozás ugyan nem volt megvalósítható, de az, hogy a mostani születésnapi koncerten is elvállalta a közreműködést, jelzi, hogy az évek óta tartó munkakapcsolat őt is motiválja.

Amikor a bécsi Porgy and Bess jazz klubban egy háromnapos portréműsort készített a műveiből, a BJO-t kérte fel a nagyzenekari darabjai bemutatásához. Megszólalt ott a „Suite Ellington” és a „Queen Suite” is. (Ellington és Strayhorn komponálta II. Erzsébet tiszteletére, és lemezeladási csúcsot aligha döntött, mert csak egy példány készült belőle. Igaz, az a királynőnek.) Közös produkció volt a balatonboglári Jazz és a Bor Fesztiválon, és kurzust tartott a BJO által szervezett táborban a hallgatóknak. Megemlítendő a budai Átrium filmszínházban és a BJC-ben emlékezetes közös fellépésük is.


Voyage

A koncert mottójául akár Bárdi István a Szabad Európa rádióban anno népszerű Rock enciklopédiája szignáljának szövegét is választhatnánk, ha a rock szót a big bandre kicseréljük: Hogyan fejlődött, honnan hova? Big band enciklopédia. Ezt hallottuk az esti koncerten. A húsz év persze egyetlen koncerten nem összegezhető, főleg mert a Budapest Jazz Orchestra nagy hangsúlyt fektet a XX. századi zenekultúra megörökítésére is. A 30-as és 40-es években is a big band jazz volt a kor popzenéje, állítja Ted egy interjúban.

A BJO Tribute to XX. century koncepciója jegyében született az Illés és a Fonográf dalainak feldolgozása Szörényi Leventével, de műsoron van egy a Queen együttes dalaiból álló est is. A Budafoki Dohnányi Zenekar művészeivel kiegészülve játszottak „Singin’ and Swingin” címmel egy zenei showt, de fellép velük adott válogatással Tóth Vera, Horváth Charlie, Malek Andrea, Szulák Andrea, Náray Erika és Lakatos Ágnes is.

A mostani koncert azonban a big bandek fejlődésére fókuszált. Meghallgathattuk, hogyan vált a big band előadás koncerttermekbe való zenévé. Ted szerint: „Hívjuk inkább jazz-zenekarnak, a felállás és a hangszerelés ugyanaz, de a big band elnevezés ahhoz a korhoz kötődik, amikor a jazz és a swing tánczene volt. A jazz-zenekar ma már inkább koncertműfajnak számít, egy olyan előadási formának, amely megalapozta a létjogosultságát a zenei műfajok között.” Vagyis pont a patinás Bartók terembe való.

Végighallgathattuk a nagyzenekari jazz legjobb hagyományaitól a modern megszólalásig a stádiumokat. A tervezett 10 óra helyett ezért tartott a koncert fél tizenegyig. A közönség nagy megelégedésére. Mert egyre finomabb desszertek kerültek elő. A Willis Conover „Music USA” rádióadásának köszönhetően a világ legismertebb jazz standard-jével indítottak: de izgalmasan szóló új hangszerelésben szólt a „Take The 'A' Train”. Neumeister kihasználta azt a lehetőséget, hogy jól ismeri a zenekari tagokat, a hangszerelés ezért virtuózra sikerült. Az, hogy a szaxofonkórus öt tagja néha három klarinét, basszusklarinét és fuvola felállásban is játszott, jól jelzi ezt. Hallottuk László Attilától a „Downhill”, a „Soul to Soul” előadását úgy, hogy hangzásbeli közhelyek egyáltalán nem voltak benne. Meglepő megoldások annál inkább. Erskine kompozíciója, a „Scotland Africa” megszólalása megint tipikusan Tedre jellemző. (Mikor egy korábbi koncertjükön előadták a BJO-val a Here and There-t így kommentálta: „Az afrikai ősi zenéből merítettem ihletet. A pigmeusok zenéjéhez nyúltam vissza, úgy is mondhatnám, „elloptam" a zenéjüket és áthangszereltem jazz zenekarra. Persze ez nem újdonság, hiszen sok szerző merít így inspirációt. Csak hogy világhírű magyar szerzőt említsek: Ligeti György vagy Bartók Béla is ezt tette.) Neumeister ezt a "föld zenéjének" hívja. Volt példa pocsék film remek zenei motívumára és más művészi inspirációkra is, ezért hangzott el a „Plan 9”, a kultikus „Round About Midnight” és a „Worth the Wait”

„Just the beginning”

Fellépett a koncerten a zeneművészeti big bandje mellett bábáskodó László Attila, és a kezdetektől velük dolgozó Oláh Kálmán is. Láthatóan motiválta a szituáció és az illusztris vendégekkel való közös muzsikálás. Régen hallottam ennyire koncentráltan és kreatívan zenélni. Volt például Lovano-val egy egészen extra felelgetős duó, amikor a zongora a szaxofon hangzását imitálta. (vagy én így hallottam)

És persze színpadra lépett mindkét részben a Kollmann Gábor által jogosan a szaxofonosok koronázatlan királyának titulált Joe Lovano. A tenorszaxofonos egy külön kategória. Extravagáns öltözködés, exkluzív kalap (ha már korona nincs), joviális ősz szakáll. De ahogy szól az a tenor! Jött sorba „Last Moment” , a „Bird’s Eye View”, az egyik csúcspont számomra a Mingus kompozíció, a „Sound of Love”, amit Ellington tett halhatatlanná, és most ez is újra lett fogalmazva. Elhangzott még a „Cymbalism”, a másik extraság Shorter „E.S.P.”-je, majd az „All Blues”.

A beszámoló címét is Lovano egyik elmormogott „Joy is coming”-ja ihlette, amit a teltházon végigpillantva jegyzett meg, mert szerinte ez a legjobb kifejezés erre az emelkedett hangulatra és várakozásra. A végére is válasszunk tőle stílszerűen egy mondatot. „Just the beginning!” - mondta elismerően végigpillantva a tizenhét zenészen. Reméljük, igaza van.


Fotók: Kotschy Gábor/Müpa

kotschy0333.jpg

kotschy0369.jpg

kotschy0493.jpg

kotschy0500.jpg

Fotók: FB

bjo1.jpg

bjo2.jpg

bjo4.jpg

bjo5.jpg

bjo3.jpg

Vissza a hírekhez