Ha másért nem, az 1961 szeptemberében kiadott, a bevezetőben említett album címe (és előadói) miatt (is) ORNETTE COLEMAN kell, hogy legyen az első rész főszereplője. Egy közel hatvan éves (!) aktív pályafutás rövid bemutatása következik.

Az amerikai multiinstrumentalista (ezt a kitételt most nagyon komolyan kell venni!) két hónap múlva lenne 90 esztendős: 1930. március 9-én Fort Worth-ben (Texas, U.S.) született. Kezdetben tenorszaxofonozott, majd - miután egy fellépést követően megtámadták és tönkretették a hangszert - altszaxofonra váltott, és ez is lett a fő zenei kifejező eszköze.

Eleinte a legkülönbözőbb stílusokban játszott (R&B, bebop), majd olyan muzsikusokkal találkozott, mint Don Cherry, Charlie Haden, vagy Ed Blackwell - és ez a továbbiakat alapvetően meghatározta.

Az ötvenes évek végén több bátor zenei kísérletet tett, ide sorolhatóak a „Something Else” (1958) és a „The Shape of Jazz to Come” (1959) című albumok, előbbit a Contemporary, utóbbit az Atlantic adta ki, amellyel akkor évekig tartó együttműködés kezdődött. A korabeli kritikusok avantgárd jazz-ről írtak, a Coleman Quartet újszerű, szokatlan muzsikájára felfigyelt a szakma (is). Két, beszédes című lemez következett a sorban: a „Change of the Century” (1959) és a „This Is Our Music” (1960).

Aztán eljött 1960 decembere, amikor rögzítették a „Free Jazz: A Collective Improvisation by the Ornette Coleman Double Quartet” című albumot. Az eredeti lemezborító képe:

A kinyitható tasak belső részén Jackson Pollock „White Light” című festményének reprodukciója látható.

Később a kettőt összekombinálták:

A vinyl kiadás két részre osztotta a 37 perces, összefűggő muzsikát: „Free Jazz (part one)” /19:55/ és „Free Jazz (part two)” /16:28/.

Az 1998-ban CD-n megjelent zene bonus track-et is tartalmaz „First Take” címmel, amely 17 perces. A két quartet játékát két oldalra osztották el.

A bal csatornában hallható: Ornette Coleman (altszaxofon), Don Cherry (zsebtrombita), Scott LaFaro (bőgő) és Billy Higgins (dob).

A jobb oldalon Eric Dolphy (basszusklarinét), Freddie Hubbard (trombita), Charlie Haden (bőgő) és Ed Bleckwell (dob).

Itt mindenképpen használható a zenefolyam kifejezés: a többszólamú  bevezetés után mind a nyolcan hosszan szólóznak - az improvizációk között rövid zenekari átvezetéseket hallunk.

A fúvósok kezdenek, Dolphy-Hubbard-Coleman-Cherry sorrendben rögtönöznek.

A két bőgős (Haden és LaFaro), majd a két dobos (Bleckwell és Higgins) önálló játéka zárja a hosszú darabot.

Érdekesség: az összes (!) bíráló, csillagokat osztó szaklaptól (például a Down Beat-től, vagy az Allmusic-tól) a maximális minősítést kapta a lemez.

Szerény véleményem szerint a zene ma is megállja a helyét, kiállta az idő próbáját - és sok "durvábbat" hallottam már...

Egy korszakalkotó mű után nem lehetett könnyű a folytatás - de Coleman sok évtizedes pályafutásában még rengeteg a jelentős formáció és a különleges album. A hatvanas évek változó quartet felállásait követően a David Izenzon (bőgő) - Charles Moffett (dob) ritmusszekcióval játszott trióban. Közben már trombitált és hegedült is!

Közreműködött a „Yoko Ono/Plastic Ono Band” című koncertlemezen; (újabb) zenésztársai között találjuk (a teljesség igénye nélkül): Dewey Redman-t, Pat Metheny-t, Elvin Jones-t és Joachim Kühn-t.

Több, mint ötven önálló albuma jelent meg - 2006-ban az utolsó: egy koncertfelvétel „Sound Grammar” címmel.

Coleman mindhárom általa "használt" hangszeren, fia, Denardo dobon, Gregory Cohen és Tony Falanga bőgőn játszik. A lemezt Grammy-re jelölték - a díjat nem, de egy évvel később az életműdíjat (Grammy Lifetime Achievement Award) megkapta Coleman.

Magyarországon sosem járt, de 2006-ban a Montreux Jazz Festival-on  fellépett - életében először és utoljára (volt szerencsém jelen lenni).

A két részből álló est összeállítása nem a legjobban sikerült: az "előzenekar" az egészen más műfajú Sergio Mendes Orchestra volt.

Éjfél felé került sorra az Ornette Coleman Quartet, addigra a nagy terem félig kiürült...

Ornette Coleman 2015. június 11-én, 85 esztendős korában hunyt el szívelégtelenség következtében. Személyében egy különleges egyéniség, megalkuvást nem ismerő, újító jazz zenész távozott közülünk.

A free jazz legnagyobb alakjai között tartjuk számon.