Jazzgitárosok az én szememmel - Gilad Hekselman
A jelen legnagyobb gitárosai közül az ő nevével az elsők között ismerkedtem meg. Gilad Hekselman már az elejétől meggyőzött és hatással volt rám. Abban biztos voltam, hogy a sorozatomnak kihagyhatatlan szereplője lesz, és nem is akartam tovább húzni az időt, hogy róla írjak néhány sort.
Januárban egy új sorozatot volt szerencsém elindítani a JazzMa felületén, amelyben jazz gitárosokat mutatok be, megemlítve tényeket és kikutatható információkat, becsempészve saját véleményt és gondolatokat. Minden tiszteletem a múlt nagy gitárhőseinek, akiknek a ránk hagyott örökségéből a mai napig rengeteget merítünk. Mégis úgy gondoltam, hogy törekszem elsősorban a jelenkor legjelentősebb művészeit bemutatni, hiszen aki nem annyira elmélyülten követi a műfajt, talán még nem találkozott a nevükkel. Azok számára pedig, akiknek nem ismeretlenek, tartogathat új információkat egy-egy cikk, és ha kedvet kapnak, még esélyük is lehet meghallgatni élőben őket (mint legutóbb Mike Moreno-t a Budapest Jazz Clubban).
Ahogy már elárultam, ebben a részben Gilad Hekselman áll a középpontban, aki az én személyes listámon mindenképp nagyon előkelő helyen szerepel. Bár lett volna lehetőség rá, hiszen járt többször Magyarországon, eddig nem volt szerencsém élőben meghallgatni és megfigyelni személyét, illetve a játékát.
A 37 éves gitáros 2004-ben költözött Izraelből New York-ba, ahol a tanulmányait folytatta, majd 2005-ben megnyerte a Gibson Montreux Nemzetközi Gitárversenyt. Mindenképp jelentős még, hogy 2017-ben a Downbeat Magazin Rising Star kategóriájában lett nyertes.
Eddig hét albuma jelent meg az ő neve alatt, melyek ilyen időrendi sorrendben kerültek kiadásra: Splitlife (2006), Words Unspoken (2008), Hearts Wide Open (2011), This Just In (2013), Homes (2015), Ask for Chaos (2018), és Further Chaos (2019).
Viszont, ha már a megjelenésekről van szó, kitérnék arra is, hogy a John Raymond és Colin Stranahan társaságában elkészített 2016-os „Real Feels” album fontos a szememben, mert egy újabb példa arra, hogyan találkozik a jazz világa a könnyűzene egyéb ágaival. Thom Yorke (Radiohead) egyik dalát, az „Atoms for Peace”-t is dolgozzák fel többek között, melyről található néhány felvétel az interneten, és nem is tudok betelni velük.
Hekselman gitározása sok szempontból különleges. Az improvizációban is mindig rendkívül kreatív dolgokkal tud előállni, és az extra megoldások soha nem mennek a zeneiség rovására. Egyszerre képes arra, hogy nagyon dallamos, kellemes legyen a játéka, és ezzel párhuzamosan ritmikailag, vagy egyéb elemét tekintve maradjon összetett. A saját szerzeményeire ez szintén igaz, szép témákat komponál, és sosem érződik mesterkéltnek, vagy művinek. Zenei felfogása pedig egyértelműen befogadónak tűnik. Már beszélt is erről korábban, hogy rengeteg irányzatból merít, nem áll távol tőle a pop zene, de a különböző népzenék sem. Ezt nagyra tartom mindenkiben, az ilyen szintű nyitottságot alapfeltételnek tekintem a fejlődéshez, de csak egyszerűen az effektív működéshez akár a mindennapokban.
Különlegességét az is jól jelzi szerintem, hogy a főtárgy óráim során nem egyszer volt követendő példa Hekselman valamely gondolata, vagy ötlete. A gitárosok számára folyamatos inspiráció lehet a játéka, és érdemes az időt rászánni, hogy felismerjük a megfejtéseket, trükköket, illetve a hozzáállását.
Megjelenésén és a zenei megszólalásán is érződik a nyitottság, a fejlődésre való hajlam. Egyfajta pozitív energiát sugároz, amit mindenki megérez, aki kicsit is érzékeny rá. Persze, az interneten fellelhető videók és hangfelvételek alkothatnak egy csalóka képet is a művészről, amit felülírhat egy személyes találkozás, mégis ez a benyomásom támadt. Tehát, aki még nem tette meg, ajánlom, hogy írja be a keresőbe Gilad Hekselman nevét és csak élvezze a zenét!
