JazzMa

Friss Hírek

Kis hírek – friss hírek2020. szeptember 26.
JazzUp – Gergely Edvárd2020. szeptember 24.
Wania, Dominik: Lonely Shadows2020. szeptember 24.
Lemezajánló (2020.09.21-27.)2020. szeptember 21.
Rypdal, Terje: Conspiracy2020. szeptember 21.
Mi újság? – Holb Alexandra2020. szeptember 20.
Wilkins, Immanuel: Omega2020. szeptember 20.
JazzUp – Papp Márton2020. szeptember 17.
Porter, Gregory: All Rise2020. szeptember 12.
Mike Gotthard 30!2020. szeptember 08.
Dave Holland (1946-)2020. szeptember 07.
Játék – 2020 szeptember2020. szeptember 06.
FELHÍVÁS 2020. szeptember 06.
Bird 1002020. augusztus 29.
Branford Marsalis 60!2020. augusztus 26.
Klubtámogatás hetedszer2020. augusztus 16.
Mi újság? - Tommy Vig2020. augusztus 02.

Hírek

Életem jazzkoncertje(i) – Németh Zsolt (Pécs)

Kiváló az ötlet, hogy koncertek hiányában a JazzMa ebben a szűkös, zeneileg kifejezetten aszályos időben csokrot kínál az olvasóknak a szerkesztőségi tagok koncertélményeiből, az meg megtisztelő, hogy ehhez magam is hozzájárulhatok. Az eddig megjelent írásokat olvasva ugyanakkor azt látom, nem én vagyok az egyetlen, akinek némi nehézséget okoz egyetlen, vagy néhány koncertélmény kiemelése. És itt nem csupán arról van szó, hogy sok nagyszerű emlékből kell szemezgetni, hanem a válogatás szempontjai vetnek fel nehézségeket. Objektív mérce nem nagyon áll rendelkezésünkre, az pedig, hogy mikor ragad magával bennünket egy koncerten az előadók zenéje, számtalan dolog függvénye. Befolyásolja a várakozásunk, a pillanatnyi hangulat, a társaság, hogy akkoriban éppen milyen zenéket hallgattunk, merrefelé keressük helyünket a világban és hasonlók. Tehát a hallgatóra (befogadóra) legalább akkora hangsúly esik, mint a koncertteremben felcsendülő hangokra. Ráadásul az előbbi változó, nem biztos, hogy húsz, harminc évvel ezelőtt ugyanaz ragadott magával, mint mostanában. Bár miután az egyéni ízlés kialakult, természetesen vannak állandó elemek, de új és új zenékkel ismerkedünk, amiknek szintén meg kell találni a helyüket az élmények gyűjteményében. Szóval valami ilyesmi miatt nehéz egyértelmű választ adni a kérdésre.

A szabadkozás után azért próbálkozom valamivel, továbbra is maradva valamelyest a hezitálásnál. Mert jazzről még szó sem volt, de azért hova tegyem életem első koncertjét, amin általános iskolás kamaszként dőltem el a hetvenes évek elején, Szombathelyen, amikor az Omega játszott?

Aztán felpörögtek az események. Ugyanitt hallottam 1975 táján a Szabados kvartettet az „Esküvő” programmal. (Az egy másik történet, hogy miként kerültem egyáltalán oda.) Döntő, mellbe vágó, mondhatni máig tartó következményekkel járt az élmény, a kamasz addigi zenei útkeresése fordulóponthoz érkezett, ott valami eldőlt. Ilyen értelemben ez életem legfontosabb, legmeghatározóbb koncertje volt, kapu, amin keresztül beléptem egy zenei világba, a jazzbe, annak is egy különös ágába. Elkezdődött a lemezgyűjtés, a koncertre járás.

Az élőben feltáruló szabad zene csodájának megtapasztalása Győrben folytatódott, ahol 1982-ben Anthony Braxton előbb szólóban játszott (ma is emlékszem, az egyik darabja Coltrane „Impressions” témájának variációja volt), majd Szabados Györggyel duóban varázsolt – de ez már tényleg történelem.

Muszáj legalább egy mondat erejéig megemlíteni a következő év ugyancsak győri eseményét, Braxton és George Lewis harsonás kettősét, ahol a jelenlevők arról kaptak bizonyságot, hogy a jazz új, szokatlan hangszer összetételű és ritmusszekció nélküli útjai is járhatóak.

Egy másik, szinte találomra előhúzogatott emlék. Biztos Te is ott voltál 1985-ben Debrecenben, amikor a Garbarek-Shankar–Trilok Gurtu–Nana Vasconcelos csapat repítette egekig a hangulatot. Ez volt talán a legnagyobb jazz „buli”, amin részt vettem. A Sportcsarnokban közel 40 fok lehetett, 96%-os páratartalommal, de ez sem a zenészeknek, sem a közönségnek nem jelentett akadályt. Sokszor tapsoltuk vissza őket, az előre tervezett programjuk elfogyott, utolsó ráadásként a „Sárga tengeralattjáró”-t játszották. Mi volt ez? Valami hasonló, mint amiről Barcsik Géza írt a varsói James Blood Ulmer koncert kapcsán, a szabadságnak az akkori kádárizmus áporodott, fullasztó légkörén átsöprő szele, amit egy norvég, két indiai és egy brazil kirobbanó, felszabadult örömzenéje gerjesztett.

Hasonlóképpen kedves emlék kb. 1996-ból David Murray és Odean Pope koncertje egy rotterdami jazz kocsmában. A helyi ritmusszekció által kísért, eltérő stílusú szaxofonosok nagyon nagyot mentek, Murray szaggatottan cikázó játékához Pope hosszú, nagy ívű hangjai társultak. Pope-ról korábban ugyan nem hallottam, de ott nagyon belopta magát a szívembe.

Aztán hadd említsek egy teljesen abszurd sztorit. Valamikor az 1990-es évek közepén Pécsett a Sétatéren ballagva a Rózsakert nevű kerthelyiséghez értem. Egy olyan szabadtéri sörözőt képzelj el, amilyen a magyar városok többségében megtalálható, elsősorban a helyiek között népszerű, kaviccsal (murva, you know!) felszórt placcon fém asztalok, kényelmesnek még túlzással sem mondható fémvázú székekkel, sörfoltos abrosszal. Ugye megvan a stílus, a hangulat? Nos, ennek a kerthelyiségnek a bejáratánál álló táblán krétával az a felirat szerepelt, hogy este ott fog játszani Lee Konitz. No ne már, majd pont a Rózsakertben, gondoltam, ez csak valami hülyéskedés lehet. Bementem, megérdeklődtem, és megerősítették, nem csalás, nem ámítás, tényleg Lee Konitz koncert lesz. Természetesen nem hagytam ki. Ha jól emlékszem, Oláh Kálmán triója (a Trio Midnight!) kísérte, bocsánat, ha ebben netán tévedek. A zene persze kiváló volt, maradandó élmény. Lee Konitz élőben. Pécsett. A Rózsakert sörözőben. Kicsit azért még mindig hihetetlen. A Rózsakert azóta bezárt. A lelakatolt vasrácsos ajtóról azóta is mindig eszembe jut az az este, ha arra járok. (Lee Konitz 92 évesen a koronavírus áldozata lett. Fuck you, COVID-19!)

A fesztiválokon különös módon sorolódnak a programok, ebből érdekes kontrasztok, relációk alakulhatnak ki. A Szegedi Jazz Napokon – talán 1983-ban? – egymást követően lépett fel szólóban Jasper van’t Hof holland billentyűs és Szabados György. Van’t Hof virtuóz örömzenét mutatott be, maga volt a kirobbanó életöröm, ehhez jól illett vöröses haja, sárga inge és piros nadrágja. A közönség vele szárnyalt, nem maradt el az ováció. Tényleg vidám fickó volt, a koncert után sikerült beszélgetni vele, ami közben vasággyal együtt 45 kilós cimborámat úgy mellbe vágta csupa barátságból, hogy a fal adta neki a másikat. A szünet után Szabados György következett, és a rend kedvéért hadd említsem meg, emblematikus fellépő ruhájában: laza szürke ing, sötétszürke nadrág, fekete cipő. A zene pedig, ugyanazon a zongorán, a diagonális ellentéte a korábban hallottnak. Tonnányi súlyú hangeposz a világnak egy másik vetületéről. Azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, akit a székbe tapasztott az az elementáris érzés és erő, amit felszabadított. És így feszült ki azon az estén egy nagyon széles ív a szervezés véletlenjének köszönhetőn a zene két dimenziója között: van, amikor szárnyakat adva könnyedén elrepít, máskor szavakkal be nem fogható tudáshoz, tapasztaláshoz nyit utat. Figyeljük a fellépő ruhájának színeit, már előzetesen segíthet tájékozódni! J

A 2014-es Mediawave Fesztiválon a komáromi Monostori erődben egy estére szervezték Mats Gustafsson The Thing nevű trióját és a Grencsó Kollektívát. Bizonyos értelemben mindketten free-t, vagy szabad zenét játszanak, és ha nem is eltéveszthetetlen élésséggel, de ennek az irányzatnak a határai még mindig könnyebben megragadhatóak, mint általában a jazzé. A The Thing a várakozásoknak megfelelően valami brutális erővel játszott, a Monostori erőd történetében ez az egyik legkomolyabb támadás lehetett a falak ellen, mindhárom zenész nagyon odatette magát, akinek pedig van affinitása az ilyesmire – én nyitott vagyok rá -, az a végén elégedetten csettinthetett, ilyen a magfúziós free. A Grencsó Kollektíva is szabad zenét játszik, de annak egy összetettebb, tagoltabb, szofisztikáltabb változatát, ami intenzív figyelmet is kíván, nem elég elsodródni a szabadon burjánzó hangáradattal. A Mezei Szilárddal kiegészült zenekar Szabados kompozíciókat játszott, elképesztő színvonalon és hitelességgel, végképp pontot téve annak a vitának a végére, hogy játszhatóak-e a Szabados darabok a Mester nélkül, releváns-e ma is az életmű. A koncert és a Kollektíva „Derengés” című CD-je után a válasz egyértelmű: igen, igen.

Említhetek csalódásokat is? Azt hiszem, sokat adtam volna egy jó Ornette Coleman koncertért. Nem jött össze, mert 1996-ban ugyan elcsíptem Rotterdamban a Prime Time-mal, de csak annyi maradt belőle, hogy ott voltam, és valami enerváltság dereng. Aztán Sonny Rollins a MÜPA-ban, nekem sajnos nem jött be. Úgy éreztem magamat, mintha egy múzeumban a vitrinbe kiállított műtárgyat nézegetnék. Ezt a sorozatot nem folytatom, már csak azért sem, mert egy félresikerült koncert semmit nem változtat azon, hogy a zenéjüket továbbra is szeretem, az életművüket tisztelem. Az élőzene azonban rizikós műfaj.

Rétegződnek egymásra a zenék az évtizedek során, mindegy, hogy élőben, vagy valamilyen hanghordozóról szólnak. (Itt felmerülhet a kérdés, mi az igazi? Az élő, vagy a konzerv? Én határozottan úgy vélem, a kettő együtt.)

És akkor történik valami, amikor valami váratlanul formát ad addig megragadhatatlanul gomolygó sejtéseknek, a szálak fordulóponttá, kereszteződéssé csomósodnak össze. Valami ilyesmit éltem meg 2019. április 17-én az Opus Jazz Klubban, ahol Dukay Barnabás, Grencsó István és Kovács Tickmayer István állt a színpadon, később még csatlakozott hozzájuk Kalafszky Adriána énekesnő. Élményeimet, emlékeimet írásban is rögzítettem, akit érdekel, megtalálja az Új Forrás honlapján: https://ujforras.hu/ismeretlen-csillagkepek-alatt/ . Annyi bizonyos, hogy sok szempontból másként léptem ki a BMC-ből, mint ahogyan betértem oda a koncert előtt. És ehhez az élményhez kellett minden korábbi művészi, zenei tapasztalat, beleoldódva hétköznapi tapasztalatokba. Nem ez volt az első alkalom. De ilyesmiből szeretnék még párat. Én készen állok. Drága Barátaim, zenét!

Vissza a hírekhez