Gitárosok az én szememmel – Sonny Sharrock – Salvai Ádám sorozata - VI. rész
Rendhagyó módon ebben a hónapban hamarabb jelentkezem a rendszeres gitáros sorozatom következő részével. Ezért is döntöttem úgy, hogy megtöröm az eddig követett mintát, és nem a jelen legjobbjai közül emelem ki a választott személyt.
Warren Harding „Sonny” Sharrock idén augusztusban ünnepelné kereken 80. születésnapját. A “Kind of Blue” lemezen Coltrane játékát hallva fiatalon tenorszaxofonos akart lenni, az asztmája azonban ezt megakadályozta (habár a későbbiekben is fúvósként tekintett saját magára, csak elmondása szerint épp egy furcsa baltán játszott).
Együtt dolgozott többek között Miles Davis-szel, Don Cherry-vel, Pharoah Sanders-szel, Wayne Shorter-rel és Roy Ayers-szel.
Zenekarának, a Last Exit-nak a felállása pedig olyan kiváló zenészekkel egészült ki, mint a dobos Ronald Shannon Jackson, a szaxofonos Peter Brötzmann és a basszusgitáros Bill Laswell.
Pályája során tizenkét album jelent meg a saját neve alatt, míg a Last Exit-tal még további hat. Két szakaszra bontható karrierje; első része a 60-as évek végétől a 70-es évek közepéig tartott, mely során az első három lemeze (Black Woman, Monkey-Pockie-Boo, Paradise) jelent meg. Ezután volt egy kisebb törés, amikor Sharrock a háttérbe vonult, ekkor vált el feleségétől, Linda Sharrock-tól.
Bill Laswell hatására tért vissza és kettejükkel, valamint Jackson és Brötzmann társaságában megalakult a Last Exit. Az ezt követő második szakaszban volt csak igazán termékeny Sharrock. Túl korán, 53 évesen hunyt el szívroham következtében 1994. május 25-én.
Nem túlzás azt állítanom, hogy a megszólalása, a játéka a legnagyobb hatással volt rám a gitárosok közül - műfajtól függetlenül. Az a rendkívül erőteljes, harsány kifejezésmód hihetetlen extázist vált ki belőlem szinte mindig. Mikor legelső alkalommal meghallgattam az „Ask the Ages” című albumot, nem hittem a füleimnek. Valami ilyen kérdés merült fel bennem: lehet ilyet? Hogyne lehetne! Szabadság, pulzáló energiák úgy öntenek el, hogy bele tudnék fulladni. Nagyon elemi és emberi az, amit én hallok a játékában, és ő volt az első gitáros, akinél éreztem, hogy valami hasonlóra törekednék. Adott egy új szemléletet akkor, aminek hála például azóta már Charlie Parkert is másképp hallgatom. A Last Exit felvételeit szintén ajánlom, mindössze apró hozzáfűzés, hogy a hangerővel érdemes óvatosan bánni. Az „Ask the Ages” viszont egy olyan lemez, ami bebetonozta nálam a helyét a legfontosabb zenei anyagok között.
Az aktuális helyzetet tekintve egyébként is úgy éreztem, hogy helyes lenne egy afro-amerikai zenészt állítani a mostani írásom középpontjába. Mindazonáltal a tény, hogy Sonny Sharrock megkerülhetetlen szerepet játszik a jazz gitározásról kialakított képről bennem, egyszerűen arra aposztrofálta, hogy ha már rendhagyó alkalomról van szó, akkor úgymond külön figyelemmel és tisztelettel adózzak a személye előtt.
