A jazz-élet visszatérésének ígéretes jelei Svájcban - 2. rész - Az élet átmeneti jelei Montreux-ben
Annak ellenére, hogy az utóbbi napokban a COVID-19 fertőzöttek száma Svájcban mutatja a legdrasztikusabb emelkedést Európában, a svájci zenei élet, ha döcögve is, de folytatódik. Egyelőre. Mellesleg, az elmúlt napok újabb bizonyítékot szolgáltattak arra, hogy a jódlizás hallgatása káros az ember egészségére: egy, a Schwyz kantonban megrendezett nemzetközi jódli-fesztiválból koronavírus-gócpont lett: több száz fertőzést regisztráltak, melyeket mind erre az egy eseményre vezetnek vissza.
Montreux emblematikus jazz (vagy inkább, úgy általában, zenei) fesztiválja idén (annyi sok más fesztivállal együtt) elmaradt. (Ez az apróbb tény egyébként nem zavarja Montreux ajándékboltjait abban, hogy az idei fesztivál-pólókat is ugyanúgy árulják, mint a többit.) Viszont, minimális hírverés mellett, egy „Autumn of Music” mini-fesztivált rendeztek a héten a „Montreux Jazz Artists Foundation” szervezésében. Ez a fesztivál minden vonatkozásában a „nagy” fesztivál ellentéte volt: (1): nagy zenei csarnokok helyet meghitt kis termekben tartották; (2): nagy hírverés helyett alig reklámozták; (3): mindenféle zenék helyett tényleg csak a jazzről szólt; (4): minden részletében megtervezett koncertek helyett a spontaneitás és a közvetlenség jegyeit mutatta; (5): befutott „nagy nevek” mellett a „kicsik” is szerepet kaptak. És (6): - Svájcról, és Montreux-ről lévén szó, alig hihetően - méregdrága jegyek helyett ingyenesek (!!!) voltak a rendezvények.
Habár közönség (is) volt, a rendezvény tulajdonképpen elsősorban arról szólt, hogy egy, erre az alkalomra gondosan kiválasztott (jórészt svájci) fiatal zenész-csoport edzőtáborául szolgáljon. A főmentor a Snarky Puppy fővezére, Michael League volt; emellett két másik Puppy-tag, Justin Stanton és Bill Laurance, valamint a francia dobos Anne Paceo is részt vett a napi kiképzésekben, míg a legendás John McLaughlin időszakos gitár-workshop-okat és előadásokat tartott. A mini-fesztivál/kiképzőtábor színhelye a puccos Fairmont Le Montreux Palace szálloda volt, amely az ’évi rendes’ fesztivál alatt nem szerepel koncerthelyszínként, viszont a zenészek szálláshelyéül szolgál.
Hétfőn egy John McLaughlin workshop indította a programot a jazzgitár-improvizáció technikáiból. A workshop abból állt, hogy John az instrukciós DVD-jéből („This Is How I Do It”) játszott le improvizáció-részleteket a feje felett elhelyezett kivetítőn a (leginkább) gitárosokból álló, mintegy 50 fős hallgatóságnak. Kérdésekre is válaszolgatott, és olyan nem-túl-radikális általánosságokat mondott, hogy például „nem a technika számít, hanem hogy mit akar az ember a zenével elmondani” (na persze, könnyen beszél, az, akinek McLaughlin-i technikája van...), vagy hogy „a kompozíció az tulajdonképpen nem más, mint befagyasztott improvizáció”. John a C dúr skála (Ión-mód / ionian); a G dúr skála (Dór-mód / dorian) és a G mixolíd (mixolydian) alapokra épült improvizációkkal kezdte a bemutatást, majd jöttek az egyre bonyolultabb és komplexebb alapok, struktúrák és ritmikus elemek, olyan tempóban, hogy még a mellettem ülő félprofi gitárosok is csak kapkodták a fejüket. A workshop 75 percének végére eljutottunk egy olyan bonyolult improvizáció bemutatásáig, amelyben a legtöbb futamnak még valódi (névvel nevezhető) skála/mód alapja sem nagyon volt; sőt amikor a korábban bemutatott ’valódi’ skálára épült egy-egy improvizációs rész, azt is rengeteg „oda nem illő” hanggal elegyítette a mester. („There are no wrong notes, only notes in the wrong places” [Miles], ugyebár...) Mindenesetre (és természetesen) a McLaughlin gitárszólók remekül szóltak, annak ellenére, hogy az egészet ritmusgépekre és elektronikus alapokra játszotta fel. Habár a gitárját is lehozta a mester a workshop-ra, végül is „élő” játékra nem került sor, csak egy fotózkodásra a gitárral a Montreux embléma előtt.
A hét többi részén kisebb koncertek és éjjeli jam session-ök voltak, valamint további workshop-ok, előadások és közös zenehallgatás/elemzés szekciók. (Hogy a YELLO svájci diszkóegyüttes prezentációja hogyan került a pénteki programba, azt senki nem értette. A YELLO játszott már a Montreux fesztiválon korábban, de ettől még nem váltak jazz-zenekarrá.)
Az egyik délután Mathieu Jaton, a Montreux fesztivál CEO-ja (aki Claude Nobs halála után vette át ezt a szerepet) tartott egy vetítéssel egybekötött rövid előadást-anekdotázást a fesztivál történelméről.
A fesztivál fénypontja a szombati gálaest volt, ahol a heti kiképzésen átesett fiatal zenészek vadonatúj kompozícióit hallhattuk. A „diákok” játszottak tanáraikkal (League, Stanton, Laurence, Paceo, McLaughlin együtt a színpadon!!). Helyenként az „öregek” is kaptak szólólehetőséget, de a koncert nem róluk szólt, hanem a fiatalokról, akik Afra Kane és Andrina Bollinger énekesek, Andew Neil Hayes szaxofonos, Jules Martinet basszusgitáros, Mareille Merck gitáros, és Artur Hnatek dobos voltak. Közülük, véleményem szerint, Artur volt az abszolút ’kakukktojás’, mivel ő egy érett és viszonylag „befutott” zenész, aki többek között Erik Truffaz és Tigran Hamasian legutóbbi lemezein is szerepel. Sőt, Hayes is már viszonylag ismert zenésznek számít Angliában a „Run Logan Run” bandával.
A ma esti koncerten talál leginkább Mareille Merck tündökölt, különösen, amikor sistergős gitárszólókat váltott McLaughlin-nal.
Szóval, Montreux, ha csak egy hétre is (október 12-17), de zenei életjelet adott magáról. Furcsa volt ebben a kisvárosban, a járdán és a sétányokon hömpölygő embertömegek kerülgetése nélkül jazzfesztiválra érkezni, parkolóhelyet találni, kiscsoportban zenét hallgatni, és olyan zenészekkel, mint McLaughlin, vagy League, emberközelben találkozni, esetenként a folyosón, vagy a büfében egy-egy szót váltani. Furcsa, furcsa..., de azért meg lehet(ne) szokni.
