Hangszerelte: Zakar Zoltán „ZZ” - Harsonaművész, zeneszerző, hangszerelő
A hangszerelő az, aki megszereli a hangot, igazi szakember, olyan, mint a vízvezetékszerelő, vagy a karosszérialakatos, csak lényegesen kevesebbet keres. A hangszerelő a hangokat jobbá teszi és helyet keres nekik, mert a hang – én ismerem –, nem mindig megy be magától. Sőt! Kicsit rosszabb napja van, ki se jön! (A szerző.)
ZZ szabad ember volt, zenei belső tere pedig végtelen.
Egy budapesti zenei tanodában találkoztunk a 80-as évek elején, szinte pontosan negyven éve. A zenei stílus, amit ott tanítottak úgynevezett afro-amerikai eredetű zenei világhoz kötődött, melyet közismertebb nevén jazz-nek, vagy magyarul „dzsessz”-nek hívnak. A növendékek mindenfelől érkeztek, felkészültségük, korosztályuk is eltérő volt. Megjelentek a klasszikuszenei iskolákból érkező önjelöltek és felbukkantak olyan, addig ismeretlen fajok is, akik magánúton, rosszabb esetben maguktól tanultak zenét. Ezeken túl érkeztek a polgári életből is tanulni vágyók, akik egyetemek, főiskolák elvégzése után kerültek be az intézménybe. Így fordulhatott elő az, hogy egy osztályon belül különböző hangszeresként, vagy énekesként helyet foglalt a már végzett és praktizáló fogorvos, gépészmérnök, angoltanár, agrármérnök, valamint az éppen érettségiző vidéki sutty’n’roll (mint pl. én is). Ezt hívták: JAZZTANSZAKNAK.
ZZ Debrecenben szerzett diplomát harsonaművész tanárként, ezután a fővárosba jött, mert valami mást is szeretet volna tanulni. A zenedében ritka jelenség volt az olyan diák, aki már eleve zenei diplomával érkezett volna, ZZ volt az egyik ilyen. A hallgatók hangszeres színvonala a fent leírtak alapján rendkívül széttagolt volt, finomabban fogalmazva a színvonal évfolyamonként igen - igen hullámzott.
ZZ már az elején nagyon kilógott a sorból. Vékony testalkatához és szinte lányos szépségű vonásaihoz nehezen illett a fizikailag is nehéz rézfúvós hangszer, a harsona. Hangszeres és elméleti felkészültsége azonnal a többiek fölé emelte, ez gyorsan, szinte hetek alatt kiderült. A különbség feltűnő volt, ezért szinte minden hallgató kezdte keresni társaságát, az ő játékát és idejét, hogy vele játszhasson, vele legyen egy csapatban. Ez nem csak a hallgatóknak tűnt fel. Mestere, Selényi Dezső „Dudi” a zseniális harsonás hangszeres művész, aki akkoriban a Magyar Rádió Stúdió 11 zenekarának volt tagja, azonnal beajánlotta stúdió munkára is, amely felgyorsította ZZ ismertségét a zenei szakmában. Egyik napról a másikra, szinte üstökösként csapódott be az iskolán kívüli zenei körökbe is.
Az igazi kapcsolatfelvétel kettőnk között ezekben az időkben indult. A nyolcvanas évek elején létezett akkoriban Budapesten, a Műszaki Egyetem „E” klubja. A hely színpadán akkoriban többnyire a kor ismert és még kevésbé ismert rock, ritkábban jazz-rock együttesei léphettek föl. Mi zöldfülűként rendszeresen látogattuk a helyet, mint afféle kezdő zenész palánták. Egy alkalommal lehetőség adódott arra, hogy ha nem is a nagy színpadon, de az egyetem menzáján fölállított kisebb színpadon hozzuk a saját, akkori legjobbnak tudott formánkat. Egy ilyen estére verbuválódott alkalmi együttesben játszottunk talán először együtt mindenféle zenéket. A hely fiatalokkal megtelt, a színpad lüktetett. Élő zene volt, hangszerekkel játszva, mert akkoriban ez volt a természetes. Az örömzene akkori jelentése számunkra az volt, hogy örülj, hogy játszhatsz valahol, de gázsi természetesen nincs. Mivel pénzünk akkoriban sem volt, ez valóban maga volt életünk szinte egyetlen örömforrása. Szóval, egy ilyenbe szaladtunk bele ZZ-vel és sok más zenész tanuló társunkkal. Az est jó hangulatban telt. Játszottuk, amit akkor tudtunk játszani, a közönség és az ottani diákok szerették ezt. Hosszú est volt, sok hangot fújtunk úgy emlékszem. Amikor kifáradt a mutatvány, úgy éjfél felé, vagy azután, valahogy ZZ-vel kettesben maradtunk, a többiek lassan elszivárogtak. Már késő volt, két-három villamos még járt éjjel is a főbb vonalakon. A zene lüktetése folytán éreztük, hogy ez az este itt, nekünk még nem érhet véget…
ZZ a konzervatóriumból emlékeim szerint hozzávetőleg két év után távozott. Aránylag gyorsan rájött arra, hogy amit ott tanítanak, jórészt már tudja, vagy jobban tudja, és tovább állt. Ekkorra már a műfaj keretein belül szinte minden jelentősebb, e zenei stílusban működő budapesti zenei formáció és stúdió foglalkoztatta.
Tanulmányai során és azok után is mindvégig nagy szeretettel, tisztelettel volt mestere, Selényi Dezső „Dudi” iránt, aki nagy törődéssel egyengette a fiatal pályakezdő, törekvő hangszeresek életét. Egy alkalommal, közös beszélgetésünk alakalmával valahogy ZZ a harsonásokkal, illetve a zenei tanulmányaival kapcsolatban olyan gondolatot fogalmazott meg, hogy: „Amit tanultunk, vagy tudunk, többé, kevésbé magunktól szedtük össze, de mindig úgy érezzük, hogy Dudi bácsinak tartozunk mindezért, hogy mégis neki tartozunk valamivel, hogy hozzá tartozunk.” Az idézet nem feltétlenül szó szerint íródott, de tartalmilag fedi a gondolatot.
Néhány év elteltével a zenei sors ismét összehozott bennünket egy akkoriban itthon kevésbé ismert, de külföldön aránylag sokat fellépő együttesben. Egyik nap azt vettem észre, hogy zenekari tagok lettünk. ZZ ebben az együttesben zongorán játszott. Nem volt virtuóz játékos, de a zene esszenciája mindig fókuszálódott a kezében. A hallgatónak soha, semmiféle hiányérzete nem volt, tökéletesen tudta azt a zenei aurát, ami egy nagyobb zenekar összetartásához szükséges. Első közös utunk Hannoverbe vezetett, mert közelebb nem volt hely fellépni. Az ottani jazz klub hívta meg az együttest és úgy emlékszem, hogy az esemény mindkettőnknek maradandó élmény maradt. Többszöri ráadás után a nézők közül odalépett hozzám egy kellemes figura, magyarul szólított meg és bemutatkozott: „Hacki Tamás vagyok. Fiúk! Gratulálok! Nagyon kellemes estét szereztek nekem.” Aki ismeri a nevet, tudja, hogy a zenei füttyművészet virtuóza volt Magyarországon és világszerte, később Németországban telepedett le, ahol fül-orr-gégész specialistaként és egyetemi tanárként is dolgozott.
Ezek után számtalan turné következett, többek között az USA-ba is. Már nem emlékszem pontosan hogyan jött össze, sok időt töltöttünk ott, különböző helyszíneken. A repülőút Frankfurttól hosszú és fárasztó volt. ZZ mellettem ült a Boeing 747-es középső sorában, ahonnan menet közben igen nehéz kikászálódni. Az út során a stewardess-ek mindenféle frissítőt szolgáltak fel, igény szerint, a választék széles volt, a fáradt utazónak pedig szüksége is volt serkentőkre. Egyszer csak feltűnt New York, Manhattan felhőkarcolóinak sziluettje, melyet korábban csak filmekből ismertünk. Vidéki srácokként megilletődve vártuk az érkezést, mivel aránylag ritkán repültünk arrafelé. A gép szerencsésen landolt a JFK nemzetközi repülőtéren, lassan, fáradtan lemásztunk, ezek után a repülőtér termináljába terelték az újonnan érkezőket. Fura kordonok között hosszú sorokban álltak ott a különböző országokból érkezők. ZZ erős dohányos volt és a repülőgép „no smoking”-ja után rágyújtani kívánt. Ez meg is történt. Abban a pillanatban hat szerecsen ugrott rá azonnal a semmiből, hogy ez tilos, és azonnal hagyja abba. Kicsit elfogtak bennünket, de azután békésen szabadon engedtek és rendeződtek soraink.
ZZ volt az együttes zenei motorja. A számokat, amiket játszottunk ő terelte zeneileg olyan formába, hogy azok akár stúdióban, akár élő színpadon színvonalasan megszólalhassanak. Korábban is próbálkoztak mások ilyen-olyan hangszerelésnek nevezett mutatványokkal de ZZ munkái mindenkit felülírtak. Később ezek névjegyévé, védjegyévé váltak. Ezt követően még hosszú évekig dolgoztunk együtt, azután sorsunk ismét más irányt vett.
ZZ idővel váratlanul, föladva budapesti életét, zenekarait, eltávozott a fővárosból. Talán jött tőle valami üzenet, hogy „eltűnés van forever”, de ezt nem nagyon vettem, vagy vettük komolyan. Ellátogatott szülőföldjére a családjához pár hétre. A pár hétből hónapok, később végleges ottmaradás lett. Az évtizedek alatt megtett több ezer koncerthelyszín és több millió kilóméter után vágyott a személyes biztonságra, amit a fővárosban nem talált meg. Mindent fölszámolt hirtelen. Lakást, egyéb magánéleti és zenei kapcsolatait és tovább állt. Ebben az időszakában talán beszéltünk néhányszor telefonon, de nem sokszor. Csend lett körülötte, hosszú csend. Zenekarokhoz, még olykor érkeztek általa írt zenék, hangszerelések, de később valahogy ezek is elmaradtak. Átmenetileg, szellemileg és fizikailag is eltűnt. Hosszú idő telt el így, tán egy-két év is lehetett. Később telefonon hívtam és nyitottam felé. Ismét új fejezet kezdődött, elindult valami más.
Azokban az időkben vetődtem kis hazánk egyik távolabbi pontjára, ahol egy fiatal, viszonylag nagyobb létszámú lelkes együttesre bukkantam, ahol nagy mulatságok folytak. Szerettem volna sajátos hangulatú zenei emléket állítani mestereimnek, Tomsits Rudolfnak, Hofi Gézának, Payer Andrásnak. ZZ-nek elmondtam, hogy mik az elképzeléseim, terveim. Azonnal megértette és munkához látott. Csukott szemmel és füllel is tudta, hogy mit szeretnék. Özönlöttek a kották és később a közönség is. Sajátos egyedi hangszereléseiben szólaltak meg a régi nóták úgy, hogy az eredeti hangzás semmit nem változott, de mégis valami új egyedi köntösbe bújtatta azokat saját ízlése szerint. Magával ragadta az eredeti dalok szerzőit, a zenészeket és a közönséget egyaránt.
A későbbiekben még merészebb vállalkozásba fogtam. Elhatároztam, hogy a rock fuvolista-énekes Török Ádám a Mini frontemberének életművét egy színházban mutassuk be nagyzenekari hangzásban, modern rock big-band előadásában. Először Ádámot kerestem föl, egy budai kis kocsmában elmondtam miről lenne szó. Először talán nem is értette, hiszen nagyzenekarral addigi pályafutása során nem nagyon dolgozott, ennek ellenérre hamar kötélnek állt.
A hangzó anyag elkészítésére természetesen ZZ-t kértem föl. A kották megérkeztek, elkezdtünk próbálni. A zenekar tagjai fiatal zenészek voltak, többnyire harminc éves koruk alatt, ezért a nótákat jószerivel nem is ismerték, de döbbenten tapasztalták, hogy ezek milyen jók és, hogy milyen jó ezeket ebben a felfogásban játszani. Ez kizárólag ZZ érdeme volt, mert ő öltöztette a régi hangzást olyan új köntösbe, mely előtte nem létezett. A premier előtt az utolsó tutti próbán már minden összeállt. Elutazott ZZ a főpróbára és személyes jelenlétével inspirálta a zenekart. Másnap egy vidéki színház nagy színpadán mutattuk be az életmű show-t teltház előtt, ami felejthetetlen pillanatként vonult be emlékezetünkbe és azokéba is, akik jelen voltak és élőben hallották ezt. A finálé a zenekar bemutatásával kezdődött és végül felhívtam a színpadra ZZ-t, kinek munkája és zsenialitása folytán ez a zenei anyag új életre kelt és túlszárnyalta egykori eredeti önmagát is. A közönség hatalmas ovációval fogadta a színpadon, szerény megjelenése meleg pillanatokat hozott az előadás végére.
Zenei mestermunkái természetesen nem merülnek ki a fent leírtakban. Alkotásait megrendelték és fölhasználták külföldön és itthon is. Lehetetlen felsorolni a zenekarokat és eseményeket, melyekhez neve és munkái fűződnek, de talán néhányat mégis megpróbálnék. Rendszeresen dolgozott a Magyar Rádió zenekarával, a Stúdió 11-gyel, saját együttesével az In Line-nal, nevéhez fűződik a P. Mobil együttes „Honfoglalás” című zeneművének nagyzenekari feldolgozása, melyet a Magyar Állami Hangversenyzenekarral rock koncert keretében közösen mutattak be. Készített hangszereléseket teljes zenei műsor keretében is, a Weather Report együttes egykori basszusgitárosának, Victor Bailey-nek és zenekarának, megszámlálhatatlan anyagot egyéb nagyzenekaroknak, előadóknak és természetesen saját együttesének is.
Drága Zolikám!
Miért írtam ilyen sokat, kérdezed? Azért, hogy ne kelljen elbúcsúznom.
Csak az időt húztam, mint a konferanszié a kultúrházban, ha nincs ki a műsoridő.
Legutóbb egy hónapja beszéltünk, január elején, most készültem a februári „szokásos” havi telefonra, de erre már nem kerül sor, valaki üzent, hogy elfáradtál! Megértelek, sok volt ez itt.
A kották itt maradtak, amint lehet, játsszuk őket tovább, nincs leállás.
Nézem a ZZ mappámban lévő több száz arrange-t, amit évtizedek során készítettél, az első címe: „A zene él tovább”.
Ha majd találkozunk, dumálunk sokat és újra nevetünk megint, viszek magammal spanglit és finom kávét. Ja! És egy kis ideit, a sajátból…
Minden hangot jobbá tettél, megszereltél, megtaláltad a helyüket. Nem lehet hiányérzetünk!
Isten veled Drága Barátom, ZZ!
Amigo: Galyas László
